Csúcsdíszek

Posted by: Limyin Napi Rövid Zárlat
25
dec

Ismét eljött a karácsony. Bár sokan azt mondják, már nem az igazi, nem olyan, mint régen. Műanyagabb, mesterkéltebb, csilivilibb, harsogóbb, elvesztette a varázsát, csak az üzletről és a haszonról szól, mennyi stresszel és kiadással jár!
Tény, rengeteg szokással és előkészülettel terheljük az ünnepet és magunkat – sütés-főzés, bevásárlás, nagy takarítás. A zsúfolt vásárok és bevásárlóközpontok sem a legideálisabb helyek a lelki lecsendesedéshez. És az is igaz, nemcsak a polcokon akadnak szép számmal bóvlik és nemcsak a mézeskalácsra jut bőséggel cukormáz. De most jön a de…

A karácsony – akárcsak az élet -, választások sorozata: miközben nagy gonddal kiválasztod a fát, az ajándékokat, a csomagolópapírt ünnepet is választasz. Mi a fontos és ki a fontos? A szokások, kötelező gyakorlatok vagy önmagad öröme? “Az emberek többsége azért ünnepli a karácsonyt, mivel az emberek többsége megünnepli a karácsonyt.”  És te milyen karácsonyra vágysz? Mitől lesz tökéletes?

Az én karácsonyom nyugodt és csendes. Mentes minden külsőségtől. Csak egy csöppnyi fám van. Idén a bolti díszek a dobozokban maradtak. Papírcsillagokat készítettem, és mindegyikre felírtam egy-egy nevet, eseményt – az év ajándékait: az új állást, az 50. születésnapomat, a hazalátogatásomat, az új helyszíneket, a tehetséges diákokat, a tüneményes főbérlőmet, a visszatérő barátok neveit… De nem kívánok ezzel divatot teremteni. Azért teszem, mert így jó a lelkemnek!

A karácsony nem beigli – nincs tökéletes receptje. Nem is fenyőfa, viszont ezt sem érdemes túlcicomázni.
A karácsony ajándék. Annyiban hasonlít a fa alatt lapulóhoz, hogy nem feltétlenül azt kapod, amire vágysz.
Inkább azt, amit meg tudsz teremteni: akár az ünnep varázsát is. 🙂

 

 

 

 

 

 

„Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született.”
(Tamási Áron)

Gyerekkoromban én voltam az egy, akit mindenhová vittek: tanítási órákra, színjátszó – és kóruspróbákra, értekezletekre, ünnepségekre – a pedagógusnapot különösen szerettem, mert annyi mignont ehettem, amennyi belém fért -, edzésekre és mérkőzésekre.

Édesapám imádta a futballt, szerintem többször néztük meg az akkori házimozi rendszeren – a tekerős diavetítőn – a londoni 6:3-at, mint a Mérges mackó pórul járt vagy Zebra Zolit, pedig azok voltak a kedvenceim. Ezerszer elmesélte, miért volt katasztrófa az 1954-es ezüstérem, hogy „Kis pénz kis foci….”, hogyan lett Vasas szurkoló. Vasárnap délutánonként pedig együtt mentünk a mérkőzésekre, ha otthon játszott a helyi csapat. Az igazsághoz az is hozzátartozik, a „kakasos” nyalóka, amelyet a pályánál árultak, elég erős motivációs tényező volt, hogy lelkesen lépdeljek édesapám mellett a focimeccsre. Ami mái napig megmaradt az emlékezetemben, a nyalókát árusító nénikén kívül, az nem a fiúk játéka – abból csak annyira koncentráltam, ha felénk szállt a labda, apu mögött kerestem menedéket -. hanem egy lelkes szurkoló, aki kitartóan és lelkesen biztatta a csapatot: Hajrá vörös ördögök! Hajrá vörös ördögök! Amikor megkérdeztem apámat, miért ezt kiabálja, hiszen a csapat éppen fehérben, kékben stb. játszik, ennyi volt a válasz: „Biztos hallotta a tévében, és megtetszett neki. Egyébként mindegy, mit kiabál, úgyis tudjuk, hogy Udvarinak szurkol.”

Ahogy öregszem, egyre inkább visszaköszön a múlt: emberek, helyszínek lépnek be újra az életembe. Valamiért most a szülőfalum is egyre többször képbe kerül. A múlt heti továbbképzésen például a Sárréti Sasok ellenállási mozgalomról esett szó -, lokálpatriótaként feszítettem is, mint két cső kukorica egy zsákban.

Békéscsabán jól érzem magam, a helyemen vagyok, olyan lehetőségeket kapok, amelyekért csak hálás lehetek. De a szülővárosom Debrecen, a hely pedig, ahol felnőttem, ahova a gyökereim kötnek,  az Sárrétudvari.

Egyszer megkérdezte tőlem egy volt kollégám, mit szeretek egy ilyen poros és unalmas falun. De „senki nem azért szereti a hazáját, mert nagy, hanem mert az övé.” Nem azért az enyém, mert birtokolom, hanem azért, mert az életem része, én pedig a közösségé – a távolságot jelentő kilométerek és évek ellenére is -, mert így érzem.

És ahhoz, hogy ezt a szeretet és kötődést kifejezzem, elég annyit írnom az otthoniaknak: Hajrá vörös ördögök!”

Ja, hogy nem futballoznak? Nem mindegy? Úgyis tudják, hogy Udvarinak szurkolok.

 

Mit is válaszolhatnék erre a kérdésre, amelyet elég gyakran feltesznek nekem, mihelyst megtudják, hogy mit dolgozom. (Egy szakképző iskolában tanítok.) Mert ezek a mai fiatalok, csak a facebook meg az internet és azt se tudják….

Hogyan bírok velük? Köszönöm szépen, jól! 😀

Természetesen vannak nehéz helyzetek és esetek, de megtanultam “esőben táncolni” – Fred Astaire büszke lehetne rám. 🙂 De nincs mindig égszakadás, földindulás, és nemcsak az ég, de a hangulat is derűs olykor. Akárcsak az elmúlt két napban.

A hétvégén továbbképzésen voltam, így pénteken helyettesítették az óráimat. Tegnap komoly képpel közöltem az egyik osztállyal, hallottam a hírekben, tömegesen vásárolták fel a százas papír-zsebkendő csomagokat, annyira hiányoztam nekik. Később az egyik – náthás – tanítvány jelezte, szeretne valamit kérni az osztálytól. Természetesen megengedtem:
– Tudna valaki adni egy pézsét? – kérdezte.
– Pénteken mind elfogyott! – hangzott a válasz.

 

Ma pedig a Mikulás látogatott az egyik osztályba. Mindenki a helyén ült, amikor a “hiányzó láncszem” bekopogott, majd belépett a terembe – Mikulás sapka, szakáll, ahogy illik -, odalépett a tanári asztalhoz, megkérdezte, jó voltam-e egész évben.
Azt válaszoltam, úgy igazságos, ha az osztályt kérdezzük meg. Voltak, akik lelkesen nyújtották a kezüket, mások hezitáltak, amikor megkérdeztem egyikőjüket:
– Gyurikám, te szavazol, vagy a fejedet vakarod?

Hogy bírok velük? Hát így, kérem szépen…

Amikor új emberek lépnek be az életembe – és ez gyakorta megesik -, sokan megjegyzik, hogy nem mindennapi nevem van, majd udvariasan megkérdezik, hogyan szólíthatnak – Eminek, Emikének -, hogyan szeretem.

Ilyenkor rendszerint egy hasonló párbeszéd zajlik le:

  • Limy vagyok, ez a becenevem.
  • Limy? És miért?
  • A limeszről nevezett el a legjobb barátnőm, még középiskoláskoromban. – Ha furcsálló tekintetet látok, általában hozzáteszem magyarázatként: – A limesz a függvény határértéke.
  • Hát, akkor Emikének foglak hívni. Van egy Emília nevű ismerősöm/rokonom, őt is így becézik.

Ilyenkor általában bólintok, hívjon, ahogy szeretne. “Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk, Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.”  Én pedig Emikének szólítva is Limy maradok. Szeretem ezt a nevet, Nemcsak azért, mert emlékeztet azokra régi szép időkre, amikor még mindenki így hívott, hanem azért is, mert olyan, mint én. Furcsa, érdekes, de elfogadható és szerethető. (Ráadásul mázlistának is érzem magam, hogy nem logaritmus vagy cosinus lettem. )

Limy vagyok. Határérték, vagy többek szerint határeset…. Bár mindig tudom, hogy hol a határ. Akkor is, ha vannak, akik öntörvényűnek tartanak, mert úgy gondolom, attól, hogy egy út, megoldás vagy magatartás megszokott, nem biztos, hogy feltétlenül helyes. Értelmetlennek tartom az öncélú ellenkezést, de csak azért rábólintani valamire, mert mások is azt teszik…. A saját belső értékrenddel legyen harmóniában!

Tudom, hogy hol a határ, és gyakran feszegetem is lehetőségeim, képességeim határait. Mert “a szerencse nem a nyulaké, hanem a bátraké. Mindig.” És már régen nem zavar, hogy vannak, akiknek túl vagyok: túl magas, túl öreg, túl okos, túl öntudatos, túl nagyszájú.  Lehet, de ízig.vérig önmagam. Fel- és bevállalom.

Szólíts, ahogy szeretnél, én Limy vagyok és maradok.

 

 

 

Helyénvaló

Posted by: Limyin Napi Rövid Zárlat
12
nov

“Gyere le Csabára! Olyan békés…”

Amikor bejelentettem, hogy egy év elteltével ismét költözöm, természetes reakció volt a döbbenet. Voltak, akik őszintén féltettek az új változástól, mások biztattak. Volt, aki cinikusan megkérdezte: “Te most körbejárod az országot?” De már régen túljutottam azon, hogy az ilyen “kritikai észrevételeken” bosszankodjam.
Az egyszerűség kedvéért: az én életem, az én döntésem, az én felelősségem, nehézségem, kudarcom vagy sikerem. kibicek és kalandorok kíméljenek!
Hogy jól döntöttem-e, az idővel kiderül.
Most úgy érzem, a helyemen vagyok. Nemcsak azért, mert én, aki – enyhe túlzással – a saját lakásában is képes eltévedni, otthonosan mozgok a városban. Az átvitt értelemben vett utam is elsimult, a mozaikok a helyükre kerültek: sokak szerint meglepően könnyen találtam állást és lakást – egymástól ötven méterre.

A mindennapokat meg- és nem túlélem. Vannak, akik megkérdezik: “Hogy bírod?” Mit mondhatnék erre:   Köszönöm jól! Ha vannak is göröngyök, bosszankodás nélkül tovább tudok haladni. Igyekszem a problémákat kihívásnak tekinteni, a lehetőségekkel pedig élni. Itt egyszerre lehetek tanár és bizonyos mértékig “szociál”, sőt, az sem stigma, hogy művészlélek vagyok.
A helyemen vagyok – nem fészkelődöm. Nyugton vagyok – nyugodt vagyok.
Vannak, akik azt kérdezik, hogy boldog vagyok-e itt. Inkább azt mondanám: elégedett. Mit jelenet elégedettnek lenni? Nem sajnálni, ami nincs. Értékelni, ami van. Hálásnak lenni mindezért, és megérteni, amit eddig elértünk, az túlmutat önmagán: egyfajta záloga, garanciája annak, amit a jövőben elérhetünk.

 

 

Ég a gyertya…

Posted by: Limyin Napi Rövid Zárlat
11
nov

Ég a gyertya, ég – és nem kérdezi mit adsz a fényért és melegért cserébe.

Nem kérkedik: Nézd, milyen fényes vagyok!

Nem panaszkodik: Borzasztó, hogy már megint nekem kell égni.

Nem aggódik: holnap is éghet-e még…

Akárhány gyertyát meggyújthatsz, a többi nem kezdi elfélteni a saját fényét, nem kezdi el bizonygatni, ő a fényesebb, a fontosabb, nem követeli a főhelyet magának. Nem súgnak össze: Nézd már azt a szerencsétlent, hogy serceg! Milyen idétlenül pislákol! – Elférnek békében és növekvő fényben.

Ég a gyertya… a lángja a lelke, nélküle élettelen, rideg, bármily tetszetős a forma. A láng kelti életre? a tánc, a játék, a meleg, a fény.

Ég a gyertya… aki lángot látni akar, hagyja égni és élni.

S amíg ég a gyertya, tanuljon tőle: nem kell szikrázni, sziporkázni – a szelíd lángban is lehet gyönyörködni!

Változókorban

Posted by: Limyin Napi Rövid Zárlat
7
nov

“A  nagy drámai változások

úgy hatnak az ember életére, mint a mágnes:

vagy közelebb hozzák egymáshoz a szereplőket,

vagy eltaszítják őket egymástól.”

Olyan az életem, mint egy átjáróház: emberek jönnek-mennek, tűnnek fel és tűnnek érdekesnek, fontosnak, megbízhatónak – vagy éppen lemorzsolódnak. És ezt egyre természetesebben konstatálom. Régebben még sokat bánkódtam egy-egy hűtlen barát miatt, próbáltam életben tartani a barátságot, sokat agyaltam azon, mit kellett volna másképpen, hogy egy kapcsolat menthető legyen. Éppen ezért sokszor bele is csúsztam egyenlőtlen viszonyokba, többet adtam, mint kaptam, próbáltam menteni a menthetőt, talán a menthetetlent is.
Talán a kudarcok tettek alkalmassá arra, hogy megértsem és elfogadjam az “Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek!” bölcsességét. Aki hozzám tartozik, az velem marad. Akkor is, ha sok-sok kilométer, esetleg országhatár választ el minket. Aki hozzám tartozik, az rám talál “véletlenül” akár 30-32 év elteltével. Már nem kérdezem, hol voltál eddig? Csak örülök, hogy visszatalált.
Túl rövid az élet, hogy magyarázkodással töltsük. Én sem teszem.
Aki meg akar érteni, meghallgat és nem kihall valamit, kiragad egy foszlányt… Lát, nemcsak néz. Aki szeret, elfogad – bár látja a hibáimat. Aki nem, csak a hibáimat látja.
Másrészről ezek a visszatalálások életem “csodái”. Miközben a jelenem igencsak képlékeny, folyamatosan visszaköszön a múlt, barátok, kedves ismerősök bukkannak fel. És ez nem szimpla nosztalgia. Megváltoztam, megváltoztak, sok mindent átéltünk, de a kötődés megmaradt. És még dolgunk van egymással.
Számomra ez minden kapcsolat lényege: dolgunk van, utunk van együtt.
Az én utam kanyargósra sikeredett, köszönöm azoknak, akik velem tartanak – ha lélekben is. Erre az útra viszont nem akarok magammal cipelni kiüresedett, teherré vagy rossz emlékké vált kapcsolatokat, tőlük inkább búcsúzom.

Hogy az új útitársak milyen kitartóak lesznek, az a jövő zenéje. Én a harmónia híve vagyok. 🙂

Leckekönyv

Posted by: Limyin Napi Rövid Zárlat
28
máj

A lecke te magad vagy. Másoknak és önmagadnak. Vannak, akik úgy gondolják, egyszerűen érthető. Ők mindent átlátnak, téged is. És mindent ugyanazon a szemüvegen át. Így egyszerűbb, és így biztosan azt látják, amit akarnak.
Van, aki tanulni szeretne tőled, a példádból. Van, aki oktatna, van, aki kioktat. Mások egyszerűen figyelembe se vesznek. Nincs szükségük rá.
A lecke is forrás, a tudás forrása. És a forrást lehet táplálni, meríteni belőle, elfojtani. Vagy elhitetheted magaddal, nem is vagy szomjas.
Ezt a leckét is lehet felületesen átfutni, vagy értően tanulmányozni. Egyet nem lehet, bemagolni.
Néha te sem érted – önmagad. Néha átlapoznál néhány fejezetet. Vagy inkább kitépnéd, megsemmisítenéd, újraírnád.
Lecke minden kihívás, probléma és minden megoldás és válasz. Lecke minden kapcsolat.
Az is, amelyhez van bátorságod, az is, amelyet nem mersz felvállalni. Az is, amely barátokhoz fűz, az is, amelyben gúnyt, haragot, értetlenséget tapasztalsz.
Leckék vagyunk egymásnak. Tanulhatunk belőle, a találkozásokból, beszélgetésekből, félreértésekből és békülésekből. Alkalmazhatunk bevált módszereket, “megoldóképleteket” – abból soha nem lesz több, mint felszínes csevej és kapcsolat.
Lecke vagyok önmagamnak én is. És vannak még ismeretlen oldalak…

“A hitelesség ott kezdődik,
amikor az általad kimondott értékeket
a saját életedben is mered követni.”
(Csernus Imre)

Soha nem voltam “bort iszik és vizet prédikál” ember. Úgy élek, ahogy beszélek. És úgy beszélek, ahogy élek. Szavaim mögött ott vagyok én teljes valómmal, megélt tapasztalataimmal, útkereséseimmel, tévedésemmel, kudarcaimmal, könnyeimmel, hitemmel és szeretetemmel.
Nem bölcsességet osztogatok, mint színes papírba burkolt cukorkát, hanem érzéseimet és gondolataimat osztom meg azokkal, akik meghallgatnak. Amit mondok, csak a fülszöveg, a teljes “könyv” vagyok én. De soha nem leszek kötelező olvasmány.
Hiteles vagyok. A tükörben azt látom, aki vagyok, s ha nem is tökéletes az arc, elfogadom. Nem kozmetikázom.
Hiteles vagyok, nem tökéletes. Realista, de nem földhözragadt. Kissé álmodozó, de nem ámokfutó.
Úgy gondolom, szükségünk van bölcsességre, de távol áll tőlem az üres filozofálás, és irritálnak a semmitmondó gondolatok és közhelyek.
Én nem léleksimogató, szívvidító, sebeket gyógyító csodaguru vagyok, csak egy ember, aki megmutatja, így is lehet élni, gondolkodni és napsütésben bízni.
De tiszteletben tartom azok döntését, akik jobban szeretnek esőben ázni. Ígérem, még esernyőt sem tartok feléjük…

“Kockás inges bohócok! Ezek nem tanítók!
Egy tanárban, alázat, tisztelet, becsület, van !
Féltem az unokáimat,
 sajnos az ilyen tanárok Baloldaltól függenek!!!”

A harmadik hermanos nyílt levél kapcsán olvasható ez, a szó szerint idézett, némi indulatot tükröző hozzászólás. Elolvastam, és hozzá is szóltam. Hozzászólásom kibővített változatát teszem most közzé:

A hölgy az unokáját félti, én a gyermekemet, akinek minden egyes nap nyolc órája van, ezek után napi 4-5 órát tanul. Fáradt és kimerült. És tisztában vagyok vele, ez nem egyedi eset. Aki komolyan veszi, aki teljesíteni szeretne, annak ezt a “hajtást” fel kell vállalnia. Lehet azt mondani, nincs más dolguk, csak a tanulás. szerintem van: élni. Továbbá féltem a tanítványaimat, mert még mindig nem egyértelmű, 1-2 év múlva milyen követelményeknek kell megfelelniük. Tudja, hölgyem, a várható döntések tükrében vannak, akik féltik a természettudományos tárgyakat. Én tovább megyek: minden tantárgyat féltek, mert erőltetett menetben képtelenség elmélyült, alapos tudást átadni, illetve szert tenni rá, továbbá gondolkodtatni, összefüggéseket megláttatni. És egyszerre tantervet és gyermeket tanítani – számomra – nagyon nagy kihívás. És féltem azokat a kollégákat is, akik egyre elkeseredettebbek vagy fásultak, és joggal mondják, ők nem ezért választották ezt a hivatást. Ha kiváló mesterek feladják, ki viszi át a túlsó partra akár az Ön unokáját is?

Igen, igaza van: a tanárban legyen alázat, de ez nem jelent egyet a megalázkodással. Az alázat mellett legyen benne tartás, gerinc, hogy példát tudjon mutatni! Legyen benne tisztelet a tehetség, kitartás, szorgalom, kreativitás iránt, de ez nem jelent egyet a bálványimádással. És igen, van becsületünk, amelyet nem kellene a tények ismerete nélkül, indulatos kifejezésekkel mocskolni. Lehet minket bohócoknak tartani, de tudja, kedves hölgyem, az udvari bolondoknak és a bohócoknak volt és van egy morális kötelessége: az igazság kimondása! Néha egész népünket kell – nem középiskolás fokon – taní-tani…

És higgye el, nem függök sem jobb-, sem baloldaltól. Született moralista vagyok, aki számára nemcsak tananyag, hogy “Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak…” További szép napot kívánok, és jó elmélkedést kívánok!