El Macho és a könyvbemutató (V. történet)

 

–          Figyeljen csak, jó ember! Maga meg mit álldogál ott? Nem látja, hogy be akarok menni? Nyissa csak ki nekem ezt a karámot gyorsan!

–          Már ne haragudjon, de mi maga? Az eltévedt bárány? A kolompját hol hagyta? Bár arra nincs szüksége, mert bégetni elég hangosan tud, azt hallom!

–          Azt hiszi, megengedheti magának, hogy így beszéljen velem? Tisztában van azzal, ki vagyok én?

–          Most mondja meg nekem, de őszintén! Úgy nézek ki, mint akit érdekel? Nézzen csak meg jól, közben megsúgom magának: teljes mértékben hidegen hagy, hogy kicsoda!

–          Öregem, ezt a flegma stílust! Komolyan mondom, most esek depresszióba!

–          Depressziós? Ezzel a fejjel nem csodálom. De a vendégek között van a díványos doki is, az majd segít magán.  Még azt is megmondja, ki maga valójában – jó pénzért. Bár engem ez továbbra sem érdekel!

–          Na, ez rossz hír magának! Mert én vagyok az, aki közli magával, hogy ki lesz rúgatva! Azonnal beszélek a főnökével és repülni fog, garantálom! Azonnali hatállyal, és nemcsak a mi rendezvényünkről. Magát, öregem, nem azért állították ide, hogy sértegesse a könyvkiadó igazgatóját, hanem azért, hogy kellő tisztelettel és jó modorral fogadja az érkező vendégeket! És ez egy nagylelkű felvilágosítás volt a részemről!

–          Engedje meg, hogy viszonozzam a nagylelkűségét! Látja ezt a táblát?  Az van ráírva: Bejárat a másik ajtón. Ha elfárad odáig, ott kellő tisztelettel és jó modorral fogadják, garantálom.  Rólam is lesegítették a kabátot, sőt egy roppant figyelemreméltó hostess még pezsgővel is megkínált. Sajnos, ezt az ajánlatát visszautasítottam. Tudja, nem iszom.

–          Maga vendég? Nem a biztonsági személyzet tagja?

–          Ne keseredjen el nagyon, de nem. Mondjuk azt, hogy egy nagyon fontos vendég vagyok.

–          Valóban? Akkor mit keres itt? Maga nagyon fontos vendég…

–          Nézze, ha valóban maga a kiadó első embere, akkor feltételezem, hogy tisztában van a szerződésem részleteivel. Az anyagiakat illetően is. Egyébként is tudhatná, úriember két dologról nem beszél: pénzről és az előző éjszakáról. És higgye el, El Macho vérbeli úriember. Az igazi férfi. Akinek az élete mától nyitott könyv mindazoknak, akik megveszik és elolvassák… Ha gondolja, szívesen dedikálom a példányát. Nevezzük ezt is egy nagylelkű ajánlatnak!

–          Maga El Macho? Az igazi férfi – El Macho élete valós történetek tükrében című könyv szerzője? Most viccel velem? Akkor miért álldogál az utcán? Miért nem bent cseverészik a meghívottakkal? Tudja, hány nagyon fontos embert hívtunk meg erre az eseményre?

–          Engem biztosan. És hála Istennek elég sok hölgyet is láttam a teremben. Éppen előlük menekülök… Ne aggódjon, csak vicceltem. Imádom a nőket! Csak egy kis friss levegőre vágytam. Meg nem az én stílusom ez a nagy felhajtás, ami odabent zajlik. Bár szó se róla, megérdemlem.

–          Azért ne legyen túl nagyra magával! Ez csak a szokásos protokoll. És elárulom, nem maga az egyetlen igazi férfi. Engem is imádnak a nők… És nem is akármilyenek. Fiatalok, szépek, intelligensek.

–          Ha intelligencián azt érti, van annyi eszük, hogy megcsapolják egy kicsit a bankszámláját, akkor egyetértek magával.  Vagy mégis mit gondol, a jóllakott napközis kinézetére buknak a nők? Kíváncsi vagyok hány nő imádná pozíció, pénz és hatalom nélkül.

–          Meglepődne, ha tudná, milyen jó férfi vagyok és hány nőt juttattam gyönyörhöz…

–          Tudja, az öndicséret szaga büdös. Én nem is strapálom ilyesmivel magam. Átengedem a hölgyeknek ezt a nemes feladatot, magasztaljanak ők engem! És vallja be őszintén! Az emberek mégse a maga életére kíváncsiak, hanem az én történeteimre, ugye? Ha a maga sztorijai annyira érdekesek és izgalmasak lennének, már régen kiadathatta volna.  De velem kötött szerződést. És ez az én könyvbemutatóm. Igazam van? Hát persze! Nekem mindig igazam van.

–          Pedig elhiheti, vagyok olyan jó férfi, mint maga. Csak én nem alacsonyodom le arra a szintre, hogy kiteregessem a magánügyeimet. Az én pozíciómban ez nem megengedhető.  De csak magának megsúgom, és nyugodtan irigykedhet: annyira fenomenális vagyok, hogy néha még én is a saját nevemet kiabálom aktus közben…

–          Azt hiszem, erre mondják, magad uram, ha szolgád nincsen… Bár magának van egy nyájjal odabent, úgy láttam. Ilyen titkár, olyan asszisztens, amolyan lótifuti. Nyájjal… Valamelyiket felfogadhatná kikiáltónak vagy kisdobosnak, hogy ne árván sikítozzon.

–          Tudja, én ettől vagyok valaki. Főnök vagyok, aki irányít, utasít. Félnek tőlem és engedelmeskednek. Nem mernek nekem ellentmondani. Úgy ugrálnak, ahogy én fütyülök. Ebben rejlik az erőm.

–          Hát gondoltam, hogy nem a hajában, mert az elég gyér. Nézze, szerintem az igazi férfi ereje önmagában rejlik. Magányos farkas, mint én. Akinek már másokra van szüksége ahhoz, hogy erősnek érezze magát, az nekem gyanús. A tyúkanyó körül futkosnak gyámoltalan csibék, nem egy férfi körül. És gyengébbet meg függő helyzetben lévőt lenyomni nem érdem, nem dicsőség. Már csak az hiányzik, hogy gyerekekkel verekedjen. És én is elárulok magának valamit, bizalmasan. Ha most hátat fordítana és hazamenne, valaki udvariasan elnézést kérne, amiért az igazgató úr nem tud részt venni az eseményen, én nagylelkűen megbocsátanám, meg a közönség is. De lenne, aki a helyére álljon. Egyből. azonnal és habozás nélkül. De ha én nem mennék vissza a terembe, kit ültetne a helyemre?  El Macho csak egy van. Igazgatójelölt sokkal több. Higgye el!

–          Szerintem maga is irigyli, a pénzem és a pozícióm. Nem titok: hatalmam van. Azoknak a lótifutiknak , ahogy maga nevezi őket, csak füttyentenem kell, mint a kutyáknak…

–          Hát hogyne! Minden birka mellé kell egy kutya, hogy terelje. A kutya okos és bátor jószág.  Maga meg a főbejáratot is elvéti egyedül. Nézhet csúnyán meg haragvóan, de ez az igazság.

–          Miért ilyen lekezelő velem? Nincs magában semmi tisztelet meg jó modor?

–          Én lekezelő és modortalan? Már elnézést, de maga kezdte az öregemezést. Még meg is fenyegetett, hogy kirúgat. Nem emlékszik?

–          Jó, jó, de akkor még nem tudtam, hogy kicsoda. Azt hittem, hogy alkalmazott. Nem ismerhetem személyesen az összes szerzőt, akikkel kapcsolatban állunk. Ahhoz túl elfoglalt és fontos vagyok.

–          De a könyvemmel csak találkozott? Ott látható a képem a hátsó borítón!

–          Sajnálom, ha láttam is, nem emlékszem. Túl sok teendőm van ahhoz, hogy mindent észben tartsak. Ezért vannak az alkalmazottak. Intézkednek, szerveznek, tárgyalnak. Ők a marionett bábuk. De az én kezemben az irányítás. Viszont, maga más. Nem adja olcsón a bőrét. Ez tény. Elég szerénytelen összeget sikerült kialkudnia tőlünk, és amint látom, szemtől szembe sem szívbajos. Maga tetszik nekem. És az este folyamán jobban megismerhetjük egymást.

–          Nem vagyok túlságosan barátkozós típus. Maradjunk csak a protokolláris kötelezettségek szintjén. Vagy vannak még sziporkái, amelyeket meg akar osztani velem?

–          Csak sziporkáim vannak! Nem tehetek róla, de végtelenül intelligens és szórakoztató ember vagyok! Így születtem.

–          Sejtettem, hogy nem úszom meg…  Hát, kápráztasson el, öregem! Ugye nem baj, ha én is így szólítom, ha már egy asztalnál fogunk ülni?

–          Tudja, hogy nekem hogy lesz húszcentis? Tudja, mire gondolok…

–          Megszorozza tízzel?

–          Nagyot téved! Félbehajtom!

–          Miért? Mi maga? Japán origami művész? Nem tudtam. Ikebanával is foglalkozik meg bonsait nevelget? Ha most azt mondja gobelint is hímez, én menten sírva fakadok!

–          Maga egy poéngyilkos. Miért ilyen ellenséges velem?

–          Nem vagyok én ellenséges, csak őszinte. Ha ellenséges volnék, azt észrevenné, garantálom. De békés természetű vagyok. A megtestesült jámborság, de nem birka. El Macho a magányos farkas., aki csak nemes vadra vadászik. És kizárólag hölgyekre… Nos, én élveztem a társalgást, viszont úgy gondolom, lassan ideje volna visszatérnem a terembe. Velem tart vagy inkább a főbejáratot választja kellő tisztelettel?

–          Bemegyek itt magával, minek kerüljek fölöslegesen. Egy irányba tartunk, végül is,  de csak ön után, elvégre ön a díszvendég.

–          Nos, a sorrend nem is volt kérdéses számomra…

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.