Van a Macho (III. történet)

– Üdvözlöm!

– Jó reggelt! Szeretném előre leszögezni, nem adok több interjút. Senkinek! Én maximálisan eleget tettem a szerződésben foglaltaknak. Nem igazán értem, mit akarnak még tőlem. Ennyire stagnál a példányszám?

– Nem, nem, félreérti. Szó sincs újabb interjúról. Csak találkozni szerettem volna Önnel. személyesen.

– Értem. Adjak autogramot is?

– Nem, nem, megint félreért engem.

– Valószínűleg azért, mert nem beszél elég világosan.

– Na látja, pont erről szeretnék Önnel beszélgetni. A beszédmódjáról. Mert el kell ismernem, hogy van Önben némi potenciál…

– Némi potenciál? Viccel? Bennem nagyon sok potenciál van! Kérdezze csak meg a kolléganőjét! Biztosíthatom, egy szemernyi kétséget se hagytam benne a potenciálomat illetően…

– Kérem! Talán ezt a fajta élcelődést mellőzzük! Térjünk inkább a tárgyra. Elolvastam az interjút, és mi tagadás, sok igazság van abban, amit mond.

– Minden egyes szava színigaz és színarany.

– Ez az Ön véleménye. Én úgy gondolom, a gondolatai mögött érzelmi töltet is húzódik, de a megnyilatkozás módja nem minden esetben, sőt az esetek döntő többségében nem elég kifejező és meggyőző. Természetesen fontos, hogy önmagunkat adjuk őszintén és hitelesen, hogy az olvasóink azt érezzék, mindez belőlünk fakad. Mint tiszta forrás a sziklából.

– Nézze, én nem vagyok Mózes és nem akarok semmit fakasztani sehonnan! De a folyosón láttam egy vízautomatát, ha szomjas lenne. Nekem inkább egy csésze kávé esne jól, ha már itt tartunk.

– Természetesen. Azonnal szólok a gyakornokunknak. Visszatérve a problémájára.

– Szerintem ez inkább az Ön problémája. De hallgatom.

– Tehát én úgy gondolom, és ez az őszinte meggyőződésem, fontos a hitelesség és az egyszerűség, az érthetőség. Ugyanakkor a kifejezőerő is fontos. Hogy amit mondunk, az megérintse az olvasót, érzéseket váltson ki belőle.

– Nézze ez nem igazán az én asztalom. Nem vagyok én író vagy micsoda. A kolléganője feltett kérdéseket, én válaszoltam rájuk. Ennyi. Nézze, nekem mindenről van véleményem. És el is mondom, őszintén, nyíltan. Az, hogy kinek tetszik vagy nem, nem igazán érdekel. Ilyen vagyok. Az én nyakamban nem csilingel csengő. Tudja egyéniség vagyok. Van eszem, stílusom, véleményem. Más meg eszi, nem eszi… ismeri a mondást, ugye?

– Igen, igen, elég otthonosan mozgok a közmondások terén. De tudja, ha egy kicsit plasztikusabban fogalmazna, talán még jobban érvényesülne a mondanivalója. Várjon egy percet. Megmutatom, mire gondolok! Vegyünk egy idézetet Öntől!

– Ne fogja vissza magát! Felőlem felolvashatja az egész újságcikket is. Okos emberek véleményét mindig szívesen meghallgatom. Természetesen magamra gondoltam…

– Értettem a megjegyzést. Itt van például ez a gondolat: “Mindenki azt hiszi, a pofonoktól kell félni. Ha valaki ad egy ötöst, annak hamar elmúlik a nyoma, de a szavakkal ölni is lehet. Az a lelket éri.”

–  Tudom, én mondtam. Mi van vele?

– Jó, jó, de megfogalmazhatta volna másképpen is. Megmutatom: Van a pofon, az ütés, a fájdalom. A pír az arcon, lassan múlik, de elmúlik. És van a szó, a léleksebző. Olyan, mintha mérget öntenénk tiszta forrásba. Többé nincs szomjat enyhítő tiszta víz, csak a mérgezett, lelket fájdító.

– Biztos, hogy ne menjünk el a vízautomatáig? Közben is beszélgethetünk.

– Nem, nem szükséges. Nézzünk inkább egy másik idézetet!

– Nézzünk! Furdal a kíváncsiság. Őszintén.

“Maga ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy mindenki álarcot visel. Színészkedik.”

– Szent igaz! Okos ember volt, bárki mondta.

– Van az álarc. A maszk. Ami elrejt a világ elől. Menedék, hogy ne bántsanak. Védőpajzs, de páncél is. Teher, amit hordanod kell. Ha leveszed védtelen leszel, de szabad. Szárnyalhatsz, mert az erős lélek szárnyalásra született, nem vaspáncél hordozásra.

– És most mit vár tőlem? Fakadjak sírva? Tudja, mit mondanának a kollégáim, ha én ilyen mézes-mázosan turbékolnék? Már ha meg tudnának szólalni a röhögéstől. Nézze, lehet, hogy magának ez tetszik, de ez nem én vagyok. Én nem ilyen vagyok. Most mit vár tőlem? Hogy hazudjak? Nem fogok. Azt is nyilatkoztam, hogy nem kamuzom, és nem futok felesleges köröket. A maga kedvéért sem.

– Nem is várom Öntől.

– Akkor megnyugodtam.

– Például van a gondolata a nőkről…

– Igen, szoktam nőkre gondolni. Maga nem?

– Konkrétan a fészeképítésre gondolok.

– Mi van vele? Már az is baj?

– Nem, nem. De van a fészek, az otthon, a biztonságot adó. A menedék. Átölel, megvéd, mint a gyermeket édesanyja karja. Nem ház, nem tégla, nem vakolat, ami összetartja, hanem két ember, egy nő és a férfi. A bizalom, a szeretet, a megbecsülés, mely erősebb és időtállóbb minden kőnél. Az ilyen fészek túlél minden vihart.

– Hát mit mondhatnék erre? Tudja van a gyomor. az enyém. Korog, mert éhes. És nem lakathatja jól mézes-mázos szép szavakkal. De van az étterem, nem messze. Tudom.

– No, igen. Ha gondolja, szívesen meghívom ebédre, és közben folytathatjuk az eszmecserét.

– Köszönöm, de inkább én hívnám meg azt a roppant kedves gyakornok hölgyet, aki a kávét hozta. És majd ő elhozza Önnek a számlát. Mert van a számla. Van, ki benyújtja, és van, aki fizeti. Ilyen az élet!

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.