Szemeid mögött ott rejtőzik a fájdalom

 

„Emlékszel, emlékszel-e a nevemre,

amint átrohanok az életeden…”

Észre sem vette, ahogy beesteledett. Nem is sejtette, mióta ült így maga elé révedve. Talán csak tíz perce, vagy több mint egy órája. Nem érzékelte sem az idő múlását, sem a szobára települő sötétséget. Nem is aludt valójában, inkább csak egyfajta különös, szinte öntudatlan állapotba került. Fáradt volt, kimondhatatlanul fáradt. A hosszú, átvirrasztott éjszakák és a hajszolt nappalok nem múltak el nyom nélkül.  A kimerültségről nemcsak szemei árulkodtak, hanem egész lénye, görnyedt testtartása, kezére hanyatló feje is. A fáradság legyűrte testét, gondolataitól és érzéseitől is függetlenítette. Egyedül volt, és csak ült mozdulatlanul íróasztala mellett. Újabb hosszú percek teltek el így, csend és sötétség töltötte be a szobát. Egyszer csak megmozdult, fölemelte a fejét, lassan magához tért. Felkapcsolta az asztali lámpát, hogy lásson. Hunyorgott az éles fénytől, amely az arcára hullt.

Ösztönösen elfordult az asztaltól, és a kezével takarta el a szemét. Többször végigsimította a homlokát, hogy enyhítse a kínzó fejfájást, amely egyre erősebbé vált, ahogy eszmélkedett.

Még mindig bántotta a szemét a lámpa fénye, csak nehezen szokott hozzá. Így, ebben a megvilágításban még szabálytalanabbnak látszottak arcvonásai: a vékony, hosszúkás arc, a magas, kopaszodó homlok, az egyenes, kissé nagynak tűnő orr, a gyakran cinikus mosolyra húzódó száj, a hegyes áll. Jellegzetes, markáns arca volt, sokkal inkább csúnya, mint szabályos.

Megpróbálta összeszedni a gondolatait. Néha hosszú időbe telt, míg sikerült emlékezetébe idéznie: mit akart és mit is kell tennie. Végignézett az asztalon. A szeme közben már megszokta a világosságot. Javításra váró dolgozatfüzetek tornyosultak előtte, és félig írt papírlapok hevertek szanaszét: sebtében lejegyzett ötletek, gondolattöredékek, szövegfoszlányok voltak. Hosszasan nézte a leírt sorokat, mint aki érdekes, idegen arcokat pásztáz. Szemeid mögött ott rejtőzik a fájdalom…Ez volt az utolsó, töredékes lejegyzés. Többször is elolvasta ezt az egyetlen sort, aztán összeszedte a szanaszét heverő lapokat, és a fiókjába dobta őket, a többi mellé. Ismét megdörzsölte a homlokát, mert még mindig gyötörte a fájdalom. Ismerős, gyakori volt számára ez a kellemetlen érzés, melyet fájdalomcsillapítóval nem lehet enyhíteni. Hogyha egyszer kialudhatná magát… Talán majd szombaton. Minden héten ebben reménykedett. Felállt, a konyhába indult, hogy egy kávét készítsen magának. Évek óta egyedül élt.

Önmagáról gondoskodott, ahogy tudott, vagy ahogy ideje engedte. De nem voltak nagy igényei, igyekezett mindent a legegyszerűbben és leggyorsabban megoldani.

Amíg a kávé és a csésze után keresgélt – már meg sem fogadta magának, hogy majd egyszer rendet rak -, megpróbált erőt gyűjteni az esti fellépéshez. Csészével a kezében fel – alá járkált, lassan. Az ablakhoz lépett, elnézte az esti utcát, a kocsikat, a járókelőket. Maga is szerette az utcákat járni, szemlélődni. Fontosnak tartotta, hogy képes maradjon látni és megfigyelni a világot. Bár nagyon is ragaszkodott a saját életéhez, elképzeléseihez – sokan tartották makacsnak, önfejűnek -, mindig is izgatta a másik világot rejtő másik ember.

Kezdte jobban érezni magát. Már a fejfájás sem gyötörte. Gyors mozdulatokkal átöltözött, már a kabátját is felvette. Mire elkészült, már nyoma sem látszott rajta kábultságnak, fáradságnak. Indulnia kellett, mert várta egy újabb hosszú éjszaka, egy újabb fellépés. Ez volt az élete, ezért kellett túlélnie és végég dolgoznia a nappalokat. Még egy futó pillantást vetett a rendetlenségben hagyott lakásra, majd lekapcsolta a villanyt, és bezárta maga mögött az ajtót.

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.