Öregek

A régimódi tűzhelyen vasárnapi ebéd készült, hagyományos falusi ebéd. Sárgán gyöngyöző tyúkhúsleves házi csigatésztával, kacsasült saját nevelésű jószágból, és habkönnyű piskóta, ahogy ez faluhelyen szokás. A vasárnap az vasárnap volt: egyfajta ünnep, meg kellett adni a módját. Az illat betöltötte a parányi házat, amely el is veszett volna a hatalmas telken, ha a mögötte sorakozó gazdasági épületek nem tapadnak szorosan a falához. Gondozott, tiszta porta volt a falu kellős közepén, hatalmas virágos kerttel, orgonabokrokkal, szőlőlugassal betelepítve. A kis ház mélyen bent az udvarban állt. Az előkert mellett keskeny járda vezetett a nehezen nyíló és záródó ajtajához, amelyet jóformán csak a látogatók használtak. Vagy még ők sem.

Többségük, akik ismerték már a járást, rendszerint a hátsó ajtón át közlekedtek, akárcsak a ház lakói. Az ajtó mellett, az üveges folyosón egy egyszerű asztal állt fonott, kényelmes karosszékekkel.  Az egyiken magas, szikár termetű, ráncos, napbarnított arcú öregember szunyókált, feje a mellére horgadt, csapzott ősz haja előrehullt. Néha fel-felhorkantott. Előtte, az asztalon egy újság feküdt kinyitva, ujjai elhamvadt cigarettát szorongattak.

– Légy olyan jó, hozz még fát a tűzre! – riasztotta fel álmából az udvarias, de ellentmondást nem tűrő kérés. A küszöbön alacsony, zömök, kerek arcú nénike állt, a felesége. Szigorúan kontyba fogott haján megigazgatta az otthon használatos, fakó fejkendőt. A szekrényben voltak ugyan szebbek is, jobbak is utcára, templomba, de otthon, mindig csak a „dologhoz valót” hordta. Hagyományos, falusi módon öltözködött – csak sötét színű ruhákat hordott, ahogy helyénvalónak tartotta. „Öregasszonynak nem való a színes ruha ” – mondogatta. Soha nem szegte meg ezt az íratlan törvényt. Rendszerint egy egyszerű, fekete otthonkát viselt, szürke blúzzal – ahogy illett, az ő korában.

– Légy hát olyan jó, és hozz be fát, Lajosom! – hangzott el újra a kérés még udvariasabban és még sürgetőbben. Az öregúr nehézkesen felállt és elindult hátra, az udvarra. Jól esett volna még egy kicsit üldögélnie, de tudta, hogy engedelmeskednie kell a kérésnek. Mit tehetett mást, behozta a tűzifát, a fadarabokat egyenként bepakolta a karjáról a tűzhely alatti kosárba, majd indult volna vissza a folyosóra, hogy visszatelepedjen a fonott székébe. A küszöbön érte utol az újabb kérés:

– Kellene még egy kevés krumpli is a kamrából! Csak nem ehetjük a rucahúst magába’! Légy olyan jó, Lajoskám, hozzál már be pár szemet!

Az öreg csóvált egyet a fején, és szótlanul megfogta a feléje nyújtott tálat. Ha vendég lett volna, zsörtölődött volna egy kicsit:

– Látod, sosem hagy békit nekem ez az asszony! Az a baj, hogy soha nem nyughatik, mindig piszmog valamivel, ha nincs más dóga, tűvel böködi azt a rossz vásznat. Látod, engem is folyton csak egrecíroz, ahelyt, hogy ő is leülne és rágyútana egy cigerettára! – de most nem volt kinek tréfálkozni.

Kiment a kamrába, mely csaknem akkora volt, mint az egész felső lakrész. Ez a kamra volt a ház szíve, volt itt minden, ami csak kellett: tojás garmadával, liszt és cukor zsákszámra, a zöldség és a krumpli külön sarkokban felhalmozva. „Faluhelyen ez így való” tartotta, és mindig mosolyogva beszélt a városi népekről, akik csak kiló lisztet tartanak otthon, s mindent a boltból vesznek. Kicsit talán sajnálkozott is rajtuk: mit tudják ők, milyen, a saját földben termett kolompír, amelyet soha nem volt hajlandó krumplinak hívni! És milyen a saját búzából őröltetett liszt. Bár az igaz, az egyik évben felsült a termés. Ahogy a kezéből a fekete búzaszemek, úgy peregtek szeméből a könnyei, amikor meglátta a „szégyent”. Hála az égnek, az idén jó termés várható…

Miután bevitte a tálat, újra hátraindult, hogy megnézze, ellássa a jószágokat. Erre még csak figyelmeztetni sem kellett. Amióta nem győzte a mezei munkát, a földet kiadták felesbe.

Neki már csak a kert maradt és a jószágok gondozása. Ezt is épp elég volt erővel bírnia, de azért csinálta – a vérében volt.

Közel egy órát időzött odakint, majd újra elfoglalta kedvenc helyét a folyosón, kézbe fogta az újságot és rágyújtott.

– Jaj, Lajoskám, Lajoskám, már megint azt a büdös bagót szívod! Tudod, hogy nem tesz jót! Tudod, hogy a szagát sem bírom elviselni! A szagát sem! De hát hiába rimánkodok én neked, hogy hagyd már azt a mocskos bagót! – hallatszott a konyhából a sopánkodás. Az öreg csak legyintett egyet a szokásos zsörtölődésre. Talán még hiányzott is volna neki, ha nem hallja, valahányszor cigarettát vesz a kezébe. De hallotta. Ennek ellenére a „büdös” bagóról semmi pénzért le nem mondott volna, akárcsak a reggeli kis pálinkáról sem. Úgy gondolta, ennyi kis öröm neki is jár, egyéb szórakozása nem is igen volt, minthogy elüldögélt az újság mellett és eregette a füstöt. És néha megnézett egy-egy „fucimeccset”.

– Volt egyszer egy ember, aki se nem ivott, se nem dohányzott, se nem kártyázott – fogott bele a szokásos anekdotába. – Azt kérdezte erre az orvos tőle: Akkor meg minek él?

– Ugyan, ugyan, Lajoskám, ne gyerekizálj már folyton! Mit gondolnának rólunk, ha hallaná valaki ezt a butaságot? – csóválta meg a fejét a felesége, és visszabicegett a konyhába. Nehézkesen járt rossz, dagadt lábain, de azért hajnaltól késő estig talpon volt, tette a dolgát még most, a nyolcvanon túl is. Segítsége nem volt, de megcsinált mindent amúgy „öregesen”. Ő bajlódott az apró jószággal és gondozta a virágos kertet, mindig rendet és tisztaságot tartott – erre különösen kényes volt -, s minden nap meleg étel került az asztalra. Hétköznap egyszerűbb, vasárnap gazdagabb, ahogy szokás volt.

–          Megnézte a levest, megforgatta a húst, majd hozzálátott a krumpli meghámozásához. Aztán bebicegett a felső, kisebb kamrába, ahova a tölteléknek való krémet tette be hűlni. Óvatosan lépett át a keskeny, magas küszöbön. Letette a tálat az asztalra, s a sütemény megtöltéséhez látott. Gondosan, aprólékosan dolgozott.

– Kár ezzel az idődet tőteni! – szólalt meg a férje. – Csak ketten vagyunk. Ki eszi meg ezt a sok mindent? Minek az a piskóta!

– Ugyan már, Lajoskám! Ki látott már vasárnapi ebédet sütemény nélkül? – felelte kicsit felháborodva, mintha most hallotta volna életében először ezt a megjegyzést. -Tudod, hogy így illik.  Benézhetnek a gyerek, vendég is érkezhet váratlanul, vagy átjöhetnek a szomszédból egy kis tanyázásra. Szégyen volna, hogy még egy szelet süteménnyel sem tudom megkínálni! Hát milyen háziasszony volnék!

– Megkínálni, piskótával! Igyék inkább egy kis jó bort vagy pálinkát! Saját termés, saját főzet, ilyet nem kapni a kocsmába! Többet ér ez minden mázgás süteménynél!

– Ejnye, már megint gyerekizálsz! Hát nem tudsz te semmiről komolyan beszélni? Még hogy pálinkát! És melléje meg semmit?– szólt rá a felesége a szokásos fejcsóválás kíséretében, de kicsit elmosolyogva. Régen kiismerték és megszokták már egymást. Volt rá idejük bőven: több mint negyven esztendő. Összeszoktak, összetartoztak.

– Mi, ezzel az öregasszonnyal, már csak ketten teszünk ki egyet! – mondogatta gyakran tréfásan az öregúr. Nem is szeretett egyedül maradni. Ha a nénike el-elment rokonhoz, ismerősökhöz a faluban, kisvártatva ő is felbukkant:

– Jöttem már megnézni, mit csinál itt ilyen sokáig ez az asszony! – mondta ilyenkor az ajtóban álldogálva kicsit zavartan, szégyellősen, míg beljebb nem invitálták. Aztán leült egy székre, a felesége mellé, egy kis ideig csak hallgatta a többieket, majd ő is bekapcsolódott a társalgásba szokásos évődéseivel.

Aztán mindig együtt ballagtak haza: lassan, öregesen, kézen fogva.

Egyszer aztán ő távozott el hamarabb. Nem sokára a felesége is követte őt. Talán nem akarta megváratni. Talán nem akarta, hogy nyugtalankodjék: mit csinál még itt ilyen sokáig ez az asszony…

 

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.