No comment

 

„Az ember is – mint a növény – arrafelé fordul,

ahonnét a fény és melegség sugárzik.”

(Popper Péter)

 

– Figyelek rád, figyelek, csak egy kicsit eltöprengtem, mert valami nagyon szellemeset akartam válaszolni, csak az a baj, hogy éppen most semmi okos vagy humoros nem jut az eszembe. Ez van. Mindenkivel előfordulhat, hogy semmi nem ugrik be hirtelen. Vagy nem? Én sem onthatok aranyköpéseket napi huszonnégy órában. Ezt te is megértheted. Különben is, ha tudnád, milyen napom volt ma! Elképesztő! S ha tudnád, mi vár rám még holnap! Persze, azt a munkát is meg kell csinálnia valakinek.

És én meg is tudom csinálni, nem is arról van szó, hogy nem vagyok rá képes, csak… Most mi van? Meg sem kérdezed, hogy panaszkodom vagy dicsekszem? Pedig mindig megszoktad, vagy nem? Mi történt veled? Ha én néznék így rád, ahogy most te nézel rám, azt még meg is érteném. El sem tudod képzelni, hogy én milyen fáradt vagyok! Komolyan. Hidd el, semmi másra nem vágyom, csak egy kis nyugira, pihire, meg egy jó teára, természetesen. Esetleg meghitt kapcsolatra egy üveg borral… Hát nem jó? Mindegy, nekem tetszik. Ugye tudod, honnan idéztem? Én tudom, hogy tudod.

Szóval teljesen kikészített a mai nap, mégis itt vagyok, itt állok, és beszélgetek veled. De úgy látom, ez téged nem nagyon hat meg. Esetleg meséljek egy viccet neked? Tudom, tudom, nem jó ötlet. Te nem igazán szereted a vicceimet, igaz? Pedig igazán olyan jók! – mosolygott kicsit zavartan. Elhallgatott. Várta, hogy a másik megszólaljon, úgymond újra feldobja a labdát. De az nem mondott semmit, csak nézte, nézte és mosolygott ő is. Ez a hirtelen csönd kezdett – percről percre – egyre inkább érthetetlenné és kínossá válni.

„Csak nem sértette meg? Nem, nem, az kizárt. Ugyan mivel? Egyébként is ő mindig mindenkivel igyekszik udvarias lenni. Vajon direkt teszi ezt vele? Biztosan csak provokálja. Jellemző lenne rá! Még szerencse, hogy őt nem olyan könnyű zavarba hozni.” – töprengett magában, hirtelen nem is tudta, mit tegyen.

„Talán mégis csak indulnia kellene” – gondolta – „Udvariasan elköszönni, és elmenni. Ebben igazán nincs semmi bántó. Semmi értelme itt álldogálnia tovább. Semmi értelme.”

Nem túlzott, valóban nagyon fáradt volt és dolga is lett volna még – „Rengeteg Fontos Dolga”, akárcsak a mesebeli Nyuszinak -, ráadásul sohasem szerette, ha elakadt egy társalgás. Sőt, kifejezetten utálta az efféle helyzeteket. Csak akkor szerette a csendet maga körül, ha egyedül volt. Olyankor igényelte is a csendet és a nyugalmat, s gyűlölte, ha megzavarták.

Mint mindenkinek, neki is megvolt a maga kis világa, a maga szokásaival és megszokásaival, sőt, rítusaival, amelyekhez ragaszkodott, és amelyeket védett, s egy kicsit büszke is volt rájuk.

Egyre inkább úgy érezte, ideje volna elindulnia. Végtére is nem volt semmi fontos megbeszélnivalójuk, akár szó nélkül faképnél hagyhatta volna a másikat. Mégsem mozdult, maga sem tudta, hogy miért nem. Valójában teljesen véletlenül futottak össze, és már vagy félórája ácsorogtak az egyik útkereszteződésben, véget érni nem akaró beszélgetésbe bocsátkozva, amely most valahogy, valamiért mégis elakadt. Voltaképpen csak beszélgettek mindenféléről, ami éppen az eszükbe jutott – a beszélgetés kedvéért. Vagy inkább egyfajta szellemi párbajt vívtak. Legalább is ő így fogta fel, egyfajta kihívásnak tekintette és egy újabb alkalomnak arra, hogy bizonyítson – leginkább maga előtt. Tudta magáról, hogy szellemes társalgó, bő beszédű és jó humorú, afféle „társaság lelke” ember, és szeretett is a figyelem középpontjában lenni. Kifejezetten vágyott mások figyelmére és elismerésére.

Lelkesen magyarázott, élénk gesztusokkal kísérte szavait, miközben le nem vette volna a szemét a másikról. Minden rezdülésére, megjegyzésre azonnal reagált, s minden mosoly, elismerő szó vagy cinkos tekintet az ő fölényét igazolta.

Időnként fél oldalra hajtotta a fejét és összevonta a szemöldökét, mint aki erősen koncentrál valamire. Bármennyire is úgy tűnt, hogy teljesen belefeledkezett a társalgásba, valójában nagyon is figyelt a környezetre, a többiekre. Harsányan üdvözölte a mellettük elhaladó újabb és újabb kedves ismerősöket – azt sem tarom kizártnak, hogy több „Rokona, Barátja és Üzletfele” volt, mint a mesebeli Nyuszinak -, és mindenkinek jutott egy grimasz vagy megjegyzés – a társadalmi érintkezés számára alapvetően fontos eszközei. Megvoltak a maga – az évek során spontán kialakult – kliséi és szerepei, hogy felkeltse az emberek érdeklődését, elnyerje szimpátiájukat, szeretetüket, elismerésüket. Lehet, hogy rutinosan, ugyanakkor őszintén játszott. Néha bocsánatkérően a másikra nézett:

– Ne haragudj, csak egy pillanat. Tudod, sokan ismernek, elvégre te is ismersz, nem? Nem tehetek róla, hogy észrevesznek, de köszönni mégis csak muszáj. Elvégre mégsem lehetek udvariatlan!

Újabb percek teltek el azóta, hogy elhallgatott. Még mindig várt – kivárt. Várta, hogy mégis csak megszólal a másik. Ez is egyfajta játékká vált számára. Játszani legalább annyira szeretett, mint beszélni. És nem szokta feladni az efféle játszmákat. Ahhoz, hogy megtegye, egyrészt túlságosan intelligens, másrészt túlságosan gyerek volt – a „Rengeteg Fontos Dolog” ellenére is.

Meg egy kicsit hiú is – bár ez ellen a jelző ellen hevesen tiltakozna -, vagy csak tisztában volt saját képességeivel és értékeivel.

Nem lehet tudni, hogy meddig álldogál még ott, ha meg nem csörren a telefonja.

– Jesszusom! Hát ez teljesen kiment a fejemből! Ez vagyok én! Néha még arra sem emlékszem, amit öt perccel azelőtt csináltam. Tudod, hogy van ez! Bocs, de rohannom kell! Erről teljesen elfelejtkeztem, pedig megígértem. Micsoda nap! Látod? És még nem ért véget, nem mehetek haza! Ennyit a pihiről meg az üveg borról! Igaz, az csak vicc volt. Most tényleg mennem kell. Hát nem borzasztó? Tudod, mit? Majd keress meg vagy hívj fel, s akkor majd megbeszéljük! A telefonszámomat tudod, ugye? Persze, hogy tudod, hisz a fél város tudja!  – hadarta, és elrohant.

 

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.