Mary Poppins

 

 

 

„… mindenki örült Mary Poppins megérkezésének.

De senki nem tudta meg soha, hogy mit érzett Mary Poppins,

Mert Mary Poppins nem mondta meg senkinek.”

 

Lehet, hogy soha nem járt a Cseresznyefa utcában, Banksékat sem ismerte, és nem őrizgette saját portréját kacskaringós kis keretben. Pedig megtehette volna. Akár meg is festhette volna finoman kidolgozva, árnyalt vonásokkal a szabályos, kortalan és komoly arcot, amelyről első pillantásra lehetetlen volt eldönteni, milyen ember rejtőzik mögötte: szigorú, zárkózott vagy kedves és közvetlen teremtés. Még sokadik pillantásra sem.

A Mary Poppinsok már csak ilyenek: nehéz kiismerni őket, mert borzasztóan komolyak és kimértek tudnak lenni. Nagyon is tudatosan távolságtartóak, sőt kifejezetten ridegek néha, nemhogy a hetedik, de legelső szobájukba sem engednek idegent bepillantani. Mintha szégyellnék megmutatni magukat, ösztönösen leplezni próbálják jóságukat. Pedig korholásaikban, méltatlankodásaikban is ott bujkál a kedvesség, a szeretet, csak észre kell venni, s nem szabad hinni a komolykodó látszatnak, a kissé barátságtalannak és élesnek tűnő hangnak – tud sokkal lágyabb zengésű is lenni.

Még Gyufaárus Bertinek sem kell ahhoz lennünk, hogy ezt megtapasztaljuk. Csak egy kicsit türelmesnek.

Az én Mary Poppinsom – amennyire én megfigyeltem – kétségtelenül olyan ember volt, aki megtanult uralkodni érzésein, gesztusain. Ha idegenek előtt elmosolyogta vagy elnevette magát, a következő pillanatban már rendezte vonásait: újra komollyá vált az arca. Ugyanígy bánatát sem szerette kimutatni. Aki nagyon tud szeretni, más emberekhez kötődni, az néha – törvényszerűen – szomorú, ha nem is veri bánatát nagydobra. És a Mary Poppinsok igen érzékeny lelkű emberek. De még akkor is képesek erősnek és elszántnak maradni – a többiek előtt -, ha egyszer csak nyugatira fordul a szél, ha búcsúzniuk kell. Igaz, a hangos jajongás nem is illene olyan finom és büszke teremtményekhez, mint amilyenek ők lehetnek.

Az én Mary Poppinsom nemcsak érzékeny, finom lélek volt – de sérülékeny is. Ebben egészen biztos vagyok. Annak ellenére, hogy idegenek előtt meglehetősen hűvösen, tartózkodóan viselkedett – meglehet, hogy így leplezte sebezhetőségét. Távolságtartása kicsit titokzatossá, sőt misztikussá tette, ebben is nagyon hasonlított mesebeli párjához. Talán vonzotta is a misztikum, a láthatón és kézzel foghatón túli világ, amelyben a lélek akkor is elkalandozhat, ha az ember nem képes átlépni a krétarajzok Tündérországába.

Az azonban tény, hogy furcsa volt – a szó legnemesebb értelmében. Különleges jelenség, mintha csakugyan a mesekönyv lapjairól kelt volna életre, lépett volna közénk. Az arca, a nézése, a majdnem mindig laza kontyba fogott vöröses barna haja, egyenes, feszes tartása és járása, sajátos ízlést tükröző ruhái, és az elmaradhatatlan kellék: a hosszú szárú fűzős cipő a keleti széllel érkező gyereklányt juttatták az eszembe, valahányszor megpillantottam az utcán. Rendszerint nem nézelődött, nem is rohant, hanem nagyon határozottan és céltudatosan járt-kelt. Valóban jelenség volt. Érdekes, de nem hivalkodó.

Kétlem, hogy szándékosan és tudatosan alakította volna ki ezt a divattalan imázst. Sokkal inkább jelleméből és ízléséből fakadhatott ez a fajta külső, mely távol állt minden  megcsináltságtól, kiszámítottságtól. Sőt kifejezetten egyszerűnek, természetesnek hatott. S bizonyára ő maga éppen olyan elégedett volt megjelenésével, mint P. L. Travers figurája, akkor is, ha nem nézegette magát és igazgatta ruháját aprólékosan és kicsit hiún a tükörben, nem volt ezüstgombos kék kabátja, s nem kívánta: bárcsak tíz vagy akár száz tükörképe mosolyogna vissza rá. Bár ki tudja, lehet, hogy ő is szerette volna ily módon megcsodálni magát. A Mary Poppinsoknak még ezt is meg lehet bocsátani.

Már csak azért is, mert ők maguk is elnézőek tudnak lenni mások gyengeségeivel, hibáival szemben. Mintha a nagylelkűség és megbocsátás egyfajta belső parancsolat volna a számukra. Képesek a mások szemével is látni a világot, amely legalább olyan érdekes és tanulságos dolog, mint a napsugár, a csillagok és a seregélyek szavát érteni. Sajátos bölcsességük tükrözője ez a magatartás, amely az élethez éppen úgy elengedhetetlen volna, mint a humorérzék. És a Mary Poppinsok esetében nincs is szükség a feltételes mód használatára.

Mert azt el kell ismernem, hogy igen kifinomult humora volt, s legalább olyan jóízűen és felszabadultan tudott nevetni, mint a mesebeli bácsikája, s az is meglehet, hogy a lelke éppúgy lebegett közben, ahogy Wigg bácsi szokott. Ha elolvasná, írásomon is nagyot kacagna – minden bántó szándék nélkül -, s azt mondaná:

– Én nem is gondoltam volna, hogy én… Bár ha jobban belegondolok, van benne némi igazság…

És remélem, elnézően mosolyogna akkor is, ha egyszer megkérdezném tőle, ő is annyira szereti-e a málnalekváros süteményt…

Elvégre egy Mary Poppinsnál sohasem lehet tudni…

 

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.