Mary Poppins

Posted by: Limyin
5
jan

 

 

 

„… mindenki örült Mary Poppins megérkezésének.

De senki nem tudta meg soha, hogy mit érzett Mary Poppins,

Mert Mary Poppins nem mondta meg senkinek.”

 

Lehet, hogy soha nem járt a Cseresznyefa utcában, Banksékat sem ismerte, és nem őrizgette saját portréját kacskaringós kis keretben. Pedig megtehette volna. Akár meg is festhette volna finoman kidolgozva, árnyalt vonásokkal a szabályos, kortalan és komoly arcot, amelyről első pillantásra lehetetlen volt eldönteni, milyen ember rejtőzik mögötte: szigorú, zárkózott vagy kedves és közvetlen teremtés. Még sokadik pillantásra sem.

A Mary Poppinsok már csak ilyenek: nehéz kiismerni őket, mert borzasztóan komolyak és kimértek tudnak lenni. Nagyon is tudatosan távolságtartóak, sőt kifejezetten ridegek néha, nemhogy a hetedik, de legelső szobájukba sem engednek idegent bepillantani. Mintha szégyellnék megmutatni magukat, ösztönösen leplezni próbálják jóságukat. Pedig korholásaikban, méltatlankodásaikban is ott bujkál a kedvesség, a szeretet, csak észre kell venni, s nem szabad hinni a komolykodó látszatnak, a kissé barátságtalannak és élesnek tűnő hangnak – tud sokkal lágyabb zengésű is lenni.

Még Gyufaárus Bertinek sem kell ahhoz lennünk, hogy ezt megtapasztaljuk. Csak egy kicsit türelmesnek.

Az én Mary Poppinsom – amennyire én megfigyeltem – kétségtelenül olyan ember volt, aki megtanult uralkodni érzésein, gesztusain. Ha idegenek előtt elmosolyogta vagy elnevette magát, a következő pillanatban már rendezte vonásait: újra komollyá vált az arca. Ugyanígy bánatát sem szerette kimutatni. Aki nagyon tud szeretni, más emberekhez kötődni, az néha – törvényszerűen – szomorú, ha nem is veri bánatát nagydobra. És a Mary Poppinsok igen érzékeny lelkű emberek. De még akkor is képesek erősnek és elszántnak maradni – a többiek előtt -, ha egyszer csak nyugatira fordul a szél, ha búcsúzniuk kell. Igaz, a hangos jajongás nem is illene olyan finom és büszke teremtményekhez, mint amilyenek ők lehetnek.

Az én Mary Poppinsom nemcsak érzékeny, finom lélek volt – de sérülékeny is. Ebben egészen biztos vagyok. Annak ellenére, hogy idegenek előtt meglehetősen hűvösen, tartózkodóan viselkedett – meglehet, hogy így leplezte sebezhetőségét. Távolságtartása kicsit titokzatossá, sőt misztikussá tette, ebben is nagyon hasonlított mesebeli párjához. Talán vonzotta is a misztikum, a láthatón és kézzel foghatón túli világ, amelyben a lélek akkor is elkalandozhat, ha az ember nem képes átlépni a krétarajzok Tündérországába.

Az azonban tény, hogy furcsa volt – a szó legnemesebb értelmében. Különleges jelenség, mintha csakugyan a mesekönyv lapjairól kelt volna életre, lépett volna közénk. Az arca, a nézése, a majdnem mindig laza kontyba fogott vöröses barna haja, egyenes, feszes tartása és járása, sajátos ízlést tükröző ruhái, és az elmaradhatatlan kellék: a hosszú szárú fűzős cipő a keleti széllel érkező gyereklányt juttatták az eszembe, valahányszor megpillantottam az utcán. Rendszerint nem nézelődött, nem is rohant, hanem nagyon határozottan és céltudatosan járt-kelt. Valóban jelenség volt. Érdekes, de nem hivalkodó.

Kétlem, hogy szándékosan és tudatosan alakította volna ki ezt a divattalan imázst. Sokkal inkább jelleméből és ízléséből fakadhatott ez a fajta külső, mely távol állt minden  megcsináltságtól, kiszámítottságtól. Sőt kifejezetten egyszerűnek, természetesnek hatott. S bizonyára ő maga éppen olyan elégedett volt megjelenésével, mint P. L. Travers figurája, akkor is, ha nem nézegette magát és igazgatta ruháját aprólékosan és kicsit hiún a tükörben, nem volt ezüstgombos kék kabátja, s nem kívánta: bárcsak tíz vagy akár száz tükörképe mosolyogna vissza rá. Bár ki tudja, lehet, hogy ő is szerette volna ily módon megcsodálni magát. A Mary Poppinsoknak még ezt is meg lehet bocsátani.

Már csak azért is, mert ők maguk is elnézőek tudnak lenni mások gyengeségeivel, hibáival szemben. Mintha a nagylelkűség és megbocsátás egyfajta belső parancsolat volna a számukra. Képesek a mások szemével is látni a világot, amely legalább olyan érdekes és tanulságos dolog, mint a napsugár, a csillagok és a seregélyek szavát érteni. Sajátos bölcsességük tükrözője ez a magatartás, amely az élethez éppen úgy elengedhetetlen volna, mint a humorérzék. És a Mary Poppinsok esetében nincs is szükség a feltételes mód használatára.

Mert azt el kell ismernem, hogy igen kifinomult humora volt, s legalább olyan jóízűen és felszabadultan tudott nevetni, mint a mesebeli bácsikája, s az is meglehet, hogy a lelke éppúgy lebegett közben, ahogy Wigg bácsi szokott. Ha elolvasná, írásomon is nagyot kacagna – minden bántó szándék nélkül -, s azt mondaná:

– Én nem is gondoltam volna, hogy én… Bár ha jobban belegondolok, van benne némi igazság…

És remélem, elnézően mosolyogna akkor is, ha egyszer megkérdezném tőle, ő is annyira szereti-e a málnalekváros süteményt…

Elvégre egy Mary Poppinsnál sohasem lehet tudni…