Fényképek

A fénykép valakinek vagy valaminek optikai úton fényérzékeny anyagra készített, vegyi eljárással rögzített negatív képe, papírra másolt változata a pozitív képe. Ez tehát a fénykép, legalábbis az értelmező kéziszótár precíz megfogalmazásában. Más, jóval szubjektívebb és szakértetlenebb megközelítésben az ember egyik zseniális találmánya és eszköze, hogy egy kicsit kifogjon azon a nagyon is mulandó időn, mert ezek az optikai úton és vegyi eljárással készülő, idővel megfakuló vagy megsárguló, a múltat idéző statikus tükörképek által sok mindent meg lehet menteni a számunkra.

Egyikük például hetven év távlatából is hűségesen őrzi egy tágra nyílt szemekkel figyelő, talán féléves, pufók, fekete hajú baba komoly arcát, hímzett fehér ruhácskáját, megható és kedves az igyekezetét, ahogy minden erejét összeszedve kis kezein támaszkodik, hogy ülve maradjon. Egy másik, kissé maszatos felvételen egy öt év körüli szelíden mosolygó kislány néz farkasszemet velünk – ugyanazokkal a komoly és hatalmas szemekkel. Olyan szabályos arca van, akár egy játék babának. Hosszú dús haját szoros copfba fogták – szabadon hagyva magas homlokát – és hatalmas masnit kötöttek bele.

A masni valószínűleg piros színű – fekete-fehér kép esetén az ilyesmit csak sejteni lehet – piros, mint a pöttyös, kerek gallérú ruha, amelyet a kislány visel.

Egy apró, cakkos szegélyű fényképen már, mint fiatal lány üldögél, könyvvel a kezében. Bár sokat változott, de a tekintete komoly, mint az egykori kisbabáé, az arca mosolygós, mint a masnis kislányé. Néha szeretném, ha életre kelne az a tizenhat-tizenhét éves lány – ha csak egy kis időre is, hogy megérinthessem, szólhassak hozzá, beszélgethessek vele. Hogy mit is mondanék neki, azt nem tudom. Az ilyesmit mindig a pillanat hozza magával.

 

Ha tovább keresgélek a dobozban, találok „optikai úton és vegyi eljárással” készült emlékeket a fiatalasszonyról: várandós anyaként mosolyogva, kisbabát dédelgetve, a homokozóban térdelve, együtt játszva egy kis jövevénnyel, aki legalább olyan komolyan tud nézni, mint ő maga azon a régi képen. Néhány fotón a férjébe karolva áll, egy karácsonykor készülten pedig egy apró, törékeny néni – az édesanyja – mellett üldögél. De fel-felbukkan az arca nagy családi összejöveteleken készült nagy családi, közös felvételeken is. Aztán vannak tablóképek a fiatal tanárnőről. Az egyiken fodros fehér blúzt, a másikon – ez a kedvencem – egyszerű fekete ruhát visel, egyetlen dísze egy apró brosstű.

Arca finom, szelíd és meseszép – talán ez a legszebb fénykép az emlékben maradtak közül. Igazán gyönyörű. Több mint tíz évvel később készülhetett a harmadik fotó, amelyen már sokkal érettebb és teltebb az arca. A világos színű, egyszerű de elegáns kiskosztümöt rágombolható selyemgallért díszíti, amelyet a mai napig őriz az egyik fiók.

Végül itt van az utolsó amatőr, nem túl jól siketült felvétel róla. A konyhában üldögél az asztal mellett. Őszes haja kicsit a homlokába hullik, kezeit az asztalon pihenteti. Ötvenhárom évesen kicsit megtörve, fáradtan, de mosolyogva néz. A bőre még mindig sima, az arca még mindig kerek és szabályos, de vonásaiban nehéz felfedezni a hajdani kisbaba pufók arcocskáját. Igen, ő már nem az az életről mit sem tudó ártatlan apróság, hanem egy érett asszony, aki sok mindent átélt, megértett és elszenvedett már, de tekintetén látszik: mégsem felejtett el mosolyogni és bizakodni. És aki – szerencsére – nem is sejti: ez az utolsó, a legutolsó kép, amely róla készült, róla készülhetett…

 

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.
2 hozzászólás
  1. Víg Aranka says:

    Tetszett!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.