Egyetlen nap

 

                Nem tudta, pontosan hány óra lehetett, csak a vastag függönyön át beszűrődő fényekből sejtette, hogy hajnalodik már. Éppen szemben feküdt az ablakkal, ébren álmatlanul. Bár az óra az ágya mögötti kis asztalon ketyegett, ha fel tudott volna ülni, akkor sem látta volna a mutatóit a félhomályban. Nem tehetett mást, mozdulatlanul és némán feküdt az ágyban. Mozdulatlanul, mert a legcsekélyebb kísérlet is arra, hogy megmozduljon, kínokkal járt, s némán, mert megtanult uralkodni önmagán, és nem akarta zavarni a vele egy szobában alvókat. Legalább ők hadd tudjanak pihenni. Nagyot sóhajtott. Várta a reggelt. Ha végre felkelhet, ha fel tud egyáltalán kelni, ha majd beveszi a gyógyszert, akkor majd jobb lesz, enyhül talán a fájdalom. Könny szökött a szemébe. Megpróbálta letörölni. Megemelte a kezét, feljajdult. Tehetetlen volt. Mindez évekkel ezelőtt kezdődött. Eleinte csak a vállát fájlalta időnként. Múló kellemetlenségnek vélte, de a hónapok, majd évek multával, egyre inkább elhatalmasodott rajta a betegség, s egyre kevésbé hitt abban, hogy valaha meg fog gyógyulni. Néha egészen jól volt, könnyebben mozgott, néha lábra állni is alig bírt. Sokszor érezte magát tehetetlennek, kiszolgáltatottnak, mint most is. Gyűlölte ezt az állapotot, de nem tehetett ellene semmit.

Érezte, ahogy egy kéz megsimítja a homlokát, megigazítja a szemébe hulló, csapzott tincseket, és a félig lecsüngő takarót, majd óvatosan megfogja az ujjait, lassan, finoman dörzsölgeti, hajlítgatja őket, aztán ugyanolyan gonddal masszírozni kezdi karjait, a gerince mellett futó izmokat. Megkönnyebbült, a görcsösen összehúzódó izmok kicsit ellazultak, jobban érezte magát. Egy kis vizet kért, kortyolt a csészéből, majd visszapihent a párnára. Segítséggel megfordult, hogy kényelmesebben feküdhessen. Végül sikerült mégis elaludnia.

Reggel szokatlanul későn ébredt. Már várta a kávé a kék szegfűs bögrében. Hogy meg tudja inni, ahhoz fel kellett ülnie. Segítettek neki. De azt már visszautasította, hogy az ágyába hozzák a reggelit. Fel akart kelni, ki akart menni a konyhába, egyedül, segítség nélkül. Összeszedte minden erejét, hogy felálljon. Egyik kezével az ágy szélébe kapaszkodott, a másikkal az ágyneműtartóba, és nagy nehezen felhúzta magát. Amikor a botját nyújtották felé, megrázta a fejét: nem kéri. Sikerülnie kellett támasz nélkül is. Minden lépéssel a betegségén és a fájdalmon akart úrrá lenni. Mindennapos küzdelem volt ez számára – kijutni a konyhába, fürdőszobába -, változó sikerrel. Nehézkesen bicegve, lassan mozgott, belekerült egy kis időbe, mire a konyháig jutott.

Ott leült a helyére az asztalnál, evett pár falatot. Kedv nélkül, muszájból, a gyógyszerek miatt. Aztán visszabicegett a szobába. Egy nap többször is megtette ezt a néhány métert az előszobán át a konyha és a szobája között. Mondhatni ez volt az egyetlen út, amit nap mint nap megtett. A házat csak nagyon ritkán hagyta el.

Akkor is csak az udvaron üldögélt kicsit késő délutánonként vagy sétált egy kicsit a ház melletti járdán, aztán visszahúzódott a négy fal közé. Az utcán szinte sohasem járt. El is szokott a kapun túli világtól. Nehezen viselte el az emberek sajnálkozó tekintetét, inkább kerülte őket, mint a tükröt, melyből megöregedett, elgyötört arc nézett vissza rá. Jobban szerette a régi mosolygós arcot, amelyet a fényképek őriztek.

Miután bevette a gyógyszereket, lepihent. Nem aludt vissza, de nem is volt teljesen éber. Az erős fájdalomcsillapítók mindig elkábították. Ilyenkor, szédelegve, bizonytalanul még inkább nehezére esett a mozgás, ezért is volt szüksége újabb pihenőre. Feküdt, s közben hallotta a rádió hangját. Hálás volt érte, hogy bekapcsolták, így legalább nem kellett a néma csöndben lennie, volt valami, ami elterelte a figyelmét a fájdalomról, amely tompult ugyan, de nem szűnt meg teljesen.  Kinézett az ablakon. Egy darabig figyelte a ház előtt álló akácfát, hogyan fújja az ágait a szél. Mást nem igen láthatott így, fekve, csak a fát és a szemközti ház falát.

Kis idő múlva elunta a fekvést. Most segítséget kért, hogy újra a konyhába mehessen. Ha dolgozni nem is volt képes – a tűzhely mellett sokáig állni nem bírt, az almapucolással megpróbálkozott, de fájós, ízületes ujjai nem engedelmeskedtek neki -, legalább a többiek közelébe lehetett, beszélgethetett, amíg az ebéd készült. A magány, a gyakori egyedüllét még nehezebben elviselhetővé tette életét. Ezt talán még rosszabbul tűrte, mint a fájdalmat, hiszen egész életében emberek, gyerekek vették körül, miután megbetegedett, rövidesen nyugdíjba kényszerült. Évek óta élt már a négy fal között, már szólnia is alig volt kihez. Látogatói ritkán voltak, a társaságot szinte kizárólagosan csak a család jelentette számára – no meg a rádió és a könyvek.  Volt kollégák, ismerősök egyre ritkábban toppantak be hozzá. Egykori tanítványai sokkal hűségesebbnek bizonyultak, ők jóval gyakrabban felkeresték. Néhányan tanácsot, segítséget kértek, mások csak érdeklődni, beszélgetni akartak. Voltak, akik férjjel, feleséggel, kisbabával érkeztek.

Délutánra is várta az egyiküket, aki éppen tanítóképzőbe készült. Már tegnap üzent régi-új diákjának, hogy jobban van, tudja fogadni, folytathatják a felvételire való felkészülést. Akárhogy érezte magát – valóban jobban volt, de nem jól-, ezt a munkát szerette csinálni. Ilyenkor újra hasznosnak, fontosnak érezte magát.

„Ez számomra nem teher, ettől csak jobban érzem magam. Beszélni csak tudok, a hangomnak nincs semmi baja.” – mondta mindig, ha le akarták róla beszélni, ha azt kérték, pihenjen inkább. És erre az érvre nem lehetett mit mondani, csak engedelmesen elkerékpározni az illetőhöz, átadni az üzenetet: várják.

Ebéd után a kertben üldögélt egy kicsit, amíg meg nem érkezett a tanítvány. Két hét óta most először lépte át a ház küszöbét. Minden nyáron – nem tudta miért és miért pont ebben az időszakban – volt két-három hét, amikor teljesen elhatalmasodott rajta a betegség és az ágyához kötötte. Hosszú és keserves napok voltak ezek, de most, hogy újra kijöhetett a szabad levegőre, érezte, túl van ezen az időszakon. Lassan-lassan képes lesz ismét ellátni saját magát, dolgozgatni a házban, néhány nap múlva talán már újra ő főzheti az ebédet. Visszakapja azt a mozgásteret, lehetőséget, amelyet máskor szűkösnek és kevésnek érzett ugyan, de a magatehetetlenül töltött napok után ezzel a kevéssel és szűkössel is beérte. Jó volt újra kint üldögélni a fonott karosszékben, gyönyörködni a rózsákban, beszívni az illatukat. Nyugodt volt békés és bizakodó: talán ma már képes lesz átaludni az éjszakát.

 

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.