Ecce homo

                               „Mondd, mi marad neked, ha egy nap véget ér,

                                               Mi marad neked, mit magaddal vihetnél?”

A kertkapu hangtalanul zárult be mögötte. Nekivágott a havas útnak, léptei csikorogtak a fagyos járdán. Útnak indult… Mint minden reggel. Pontban fél hétkor, ahogy szokott, s ahogyan kellett, hogy időben odaérjen. Mindig ugyanazokon az utcákon vágott át, mindig ugyanabban az oldalban járt. Talán föl sem ötlött benne, hogy van másik oldal. Kimért, határozott lépésekkel haladt végig a külvárosi utcákon. Tudta, hogy nem fog elkésni. Életében még soha nem késett el, nem hiányzott és nem okozott kellemetlenséget vagy meglepetést.  Mindig pontos volt, kiszámítható és megbízható, bár talán soha nem mondta ki ezeket a szavakat. És soha nem fogalmazott meg életelveket. Ahogy sok minden mást sem. Nem volt a szavak embere. Legszívesebben hallgatott. Nem feltűnően, nem kihívóan, hanem olyan természetességgel, ahogy levegőt vesz az ember.

Leszegett fejjel, kicsit görnyedt háttal járt. Néha megigazította szemüvegét, vagy összébb húzta magán a kabátot. A kabátzsebben lapult az elmaradhatatlan cigarettás doboz.

Egy pillanatra megállt, rágyújtott, majd haladt tovább. Soha nem nézelődött, nem volt kíváncsi természetű. Nem érdekelte a külvilág. Mégis gyakran úgy érezte, hogy túl sokat tud róla. Nem pillantott fel sem azokra a házakra, szürke oszlopokra, kopott feliratokra, amelyek mellett minden reggel elhaladt, sem a hozzá hasonlóan munkába igyekvő emberekre.

Ezek a magányos reggeli séták éppen úgy elválaszthatatlanul az életéhez tartoztak, mint a reggeli gyors kávék – természetesen cukor nélkül -, a vasárnapi kényelmes húslevesek és a mindennapi cigaretták, melyekről sokszor mondták már, hogy nem tesz jót az egészségének, s melyekről le kellene szoknia. Ha ez bármikor is szóba került, csak legyintett egyet. Mint annyi minden másra, erre is már csak legyintett. Nem volt többre, másra sem ideje, sem ereje. Sokat dolgozott, gyakran késő este ért csak haza, olyankor kedve sem volt már szólni valakihez, csak arra vágyott, hogy egyedül legyen és pihenhessen. Sokat dolgozott, mert kellett a pénz. Házra, kocsira, a gyerek taníttatására, sok mindenre. Ez volt a feladata, talán a sorsa, és soha nem tiltakozott ellene.

Ismét meg kellett állnia, hogy rágyújthasson egy újabb szálra. Nagyokat szippantott, hogy biztosan meggyulladjon a cigarettája, aztán újra igazított egy kicsit kopottas kabátján. Szeles, hideg téli reggel volt, a járdák is síkosak, meg-megcsúszott, de nem lassított. Fázott, mint egyszer régen. Nagyon régen. Már alig emlékezett rá.

Soha sem szerette a telet és a hideget. Csak eltűrte, mint nyilvánvaló és természetes részét a valóságnak. A valóságnak, amelyhez annyira ragaszkodott. Igyekezett mindent elfogadni, tudomásul venni úgy, ahogy volt – bár inkább közönyös nyugalommal, mint hősies tartással. Nem volt szokása sem a tiltakozás, sem a menekülés. Csak élt a maga egyszerű módján.

Folytatta útját, most már kicsit sietősen, néha-néha órájára pillantva. Elszántan haladt az utcákon. Még jobban lehorgasztotta fejét, hogy arcát védje az éles északi széltől. Egyszer csak megállt, felpillantott. Az orvosi rendelő épületének körvonalai bontakoztak ki előtte. A rendelő előtti buszmegállóban már sokan dideregtek. Ő is odaállt – kisebb távolságra a többiektől. Mindig is irtózott a tömegtől és a zsúfolt buszoktól. Általában utolsónak szállt fel a járműre, hagyta, hadd tolakodjanak mások. Így tett ezen a reggelen is. Mereven nézett ki az ablaküvegen. Nem, mintha különösebben érdekelte volna, merre jár, csak igyekezett kerülni mások tekintetét. Egy sokadik megállóban megkönnyebbülten szállt le. Még véletlenül sem nézett a továbbdöcögő jármű után, örült, hogy végre kiszabadulhatott belőle. Komótos léptekkel a zebra felé indult.  A nagy forgalom ellenére rutinosan, gyorsan átjutott a túloldalra, majd belépett az unalomig ismert épületbe. Megérkezett, mint minden nap. Mert minden nap tette a dolgát, és létezett…

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.