Doktor úr


„Az egészen nagy dolgok

 egészen kis dolgok szoktak lenni…

jelentőségük is csak annyi, hogy

például életben tartanak.”

 

A mennyezet hófehér volt, akár csak a gömb alakú lámpa, amelynek formája lassan kirajzolódott szemei előtt. Olyan távolinak tűnt, és olyan ridegnek. Egyelőre nem látott mást, csak a nagy fehérséget: a lámpát, a falakat. Még mindig kissé kábultan feküdt az altatásból magához térve, de már emlékezett rá, hogy hol van. Egy kórházi szobában feküdt. Megpróbálta felidézni a történteket. Az utolsó emlékkép az orvos arca volt, már ami látszott belőle a zöld maszk alól, a barna szempár. Még mindig a fülébe csengett a bátorítása: „Ne féljen, kis aranyos, nem lesz semmi baj!”

– Látom, már felébredt, csak még bágyadt egy kicsit.  Ez így természetes – hallotta ugyanazt a hangot. – Most mennem kell, de később még visszanézek, addig pihenjen csak.

A hang irányába fordította fejét, de már csak a fehér köpenyt látta, ahogy eltűnt a becsukódó ajtó mögött. Aztán a másik irányba nézett.  A másik két ágyon két idősebb nő feküdt, még mindig aludtak.

Az ablakon besütött a nap. Hát túl vannak rajta. Istenem, mennyire félt és irtózott tőle. És nem is tudja, hogy mi lesz most a történtek után. Hazamegy, és éli az életét, mintha semmi sem történt volna. Amennyiben ez lehetséges.

Lehunyta a szemét, újra látta a sötét, szűk folyosót, ahol várakoztak egymás mellett ülve. Tízen vagy tizenketten lehettek, valamennyien agyonmosott, kórházi hálóingben. Szorongva, riadtan figyelték a többieket, azokat, akiket élettelen arccal toltak ki a hordágyon, s mindannyian tudták, egyszer rájuk kerül a sor. Mindez emlékként ugyanolyan nyomasztóan hatott, mint valóságként. Látta a műtő fehér falait, a nővéreket, az injekciós tűt, a pirosos altató folyadékot, az orvos arcát, hallotta a hangját…

– Jobban van már? Megpróbál felülni? Várjon, kis aranyos, majd én segítek! – szólította meg ugyanaz a hang.

Nem volt sem ereje, sem kedve válaszolni, csak bólintott és engedelmeskedett a segítő kezeknek, felült, még bizonytalannak érezte magát, szédült a feje.

– Akar egy kicsit beszélgetni? Talán akkor jobb lenne, könnyebb lenne magának. Kimehetnénk egy kicsit a friss levegőre, ha már lábra tud állni. Megpróbálja?

Újra csak bólintott egyet, majd hagyta, hogy kitámogassák a kórteremből. Örült, hogy megszabadulhatott attól a helytől, s a friss levegőn kezdte jobban érezni magát, a feje is kitisztult lassan, már nem is szédült annyira. Langyos őszi délután volt, a szél sem fújt.

Az erkélyen rajtuk kívül senki sem tartózkodott, zavartalanul beszélgethettek.

Őszintén oszthatta meg érzéseit, félelmeit olyasvalakivel, akit jóformán alig ismert, de a kedvessége, megértése bizalmat ébresztett benne. Eleinte furcsa volt számára ez a figyelem, törődés, ugyanakkor ebben a helyzetben – kiszolgáltatottan és kétségbeesve – éppen erre volt szüksége.

Akárcsak két évvel később, amikor iszonyú kínokat élt át. Akkor is ugyanazt az arcot látta, azt a kedves, de aggódó szempárt, s ugyanazt a kedves megszólítást hallotta:

– Kis aranyos, maga aztán jól becsapott engem! Nem azt mondta nekem, hogy maga könnyen szokott szülni.

– Eddig én is úgy tudtam, doktor úr – válaszolta, de mosolyogni nem bírt. – Én már azt sem bánnám, ha meghalnék, csak legyen már vége!

– Ne mondjon ilyeneket, inkább szidjon engem! Vagy akit akar. Csak nyugodtan! El sem pirulok. Egyébként még egy óra, s túl leszünk rajta, ígérem.

– Még egy óra? – kérdezte kétségbeesetten.

– Csak nem kevesli? Jól van, kis aranyos, nem lesz semmi baj, ígérem. Csak kitartás, kis türelem még. Higgye el, nekem sem könnyű. Ügyeletes voltam, s meglehetősen nehéz éjszakánk volt.  Szeretnék már otthon lenni. Persze, ezt nem panasz vagy szemrehányásképpen mondom, félre ne értsen. Természetesen addig maradok, amíg kell, amíg szüksége van rám. Majd otthon pihenek, esetleg olvasgatok még egy kicsit. Maga szereti a könyveket? Szokott olvasni? Remélem, nem tart ostobának vagy tapintatlannak, hogy ilyen kérdéseket teszek fel, amikor ennyire elkínzott és fáradt. Csak szeretném egy kicsit elterelni a figyelmét, de úgy látom, nem vagyok túl ügyes. Kis türelem még, kis türelem, kis aranyos…

Másnap reggel a doktor úr volt az első látogatója, kipihenten, frissen vasal köpenyben és mosolyogva lépett be a kórterembe, amely ugyanolyan hideg, fehér falú volt, mint az a másik két évvel azelőtt, mégsem tűnt olyan nyomasztónak. Az orvos már az ágyánál állt: – Már láttam a kicsit – újságolta. – Jól van, csak egy kicsit éhesnek tűnt. Már a hangja után ítélve. Szerintem nemsokára hozni fogják a mamájához. Úgy látom, már meg is érkezett. Igazán gyönyörű kis baba! És mennyi haja van, több mint nekem! No, jól van, nem zavarok, és nem irigykedek. Kettesben hagyom magukat, ismerkedjenek csak! Később még visszanézek! – ígérte, s a fehér köpeny ismét eltűnt a becsukódó ajtó mögött.

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.