Csigahéjfiú

(fiktív terápiás beszélgetések  egy negyvenes férfival)

1.

 

Amikor beléptek a neonnal megvilágított folyosóra, éppen egy idősödő férfi igyekezett ki az ajtón.

– A doktornő rendelőjét a folyosó végén találják, az utolsó ajtó balra. – Biccentett, és becsukta maga mögött az ajtót. Tibor a kedvesére nézett, zavartan elmosolyodott: – Ennyire látszik rajtam, hogy pszichiáterhez jöttem?

– Vagy csak ő is ott volt. Lehet, más nem is rendel most, csak a doktornő.  Menjünk, mindjárt két óra, mi következünk.

Tévedtek, még egy órát várniuk kellett, mert becsúszott egy sürgős eset. Hát ültek és vártak. A folyosó rideg volt, barátságtalan, személytelen. Egy árva akvárium próbálta oldani ezt a hangulatot, de a monotonon bugyborékoló víz egészen más hatással volt a fiatal férfira: – Mindjárt jövök – mondta, és eltűnt a „Férfiak” feliratú ajtó mögött. Aztán visszaült a helyére.

– Igazából nem is tudom, miért vagyunk itt.

– Mert édesanyád időpontot kért neked a doktornőtől.

– Igen, tudom, bele is egyeztem. De akkor még én is úgy éreztem, szükségem van rá. De már nincs, jól vagyok. Tényleg. Olyan kiegyensúlyozottnak érzem magam és boldognak. és ezt neked köszönhetem, mondta, és megszorította kedvese kezét. Percekig ültek így, szótlanul, aztán zavartan elnézést kért.

– Bocsánat, de megint mennem kell, iszonyú ez az akvárium! Utálom!

– Nincs semmi baj, én itt vagyok, ha szólítanának. Menjél csak. Nincs semmi baj.

Aztán tovább üldögéltek egymás mellett, a percek lassan teltek. Végül kinyílt az ajtó, az előző páciens távozott, a pszichiáter a nőre mosolygott: – Fáradjon be, kérem!

– Egy pillanat! Azonnal jön a kedvesem, csak éppen a mosdóban van.  Azt hiszem, ez az akvárium…

– Jól van, kopogtassanak, ha már végzett.

Aztán bekoptattak, bementek, helyet foglaltak. A doktornő, egy ötven év körüli hölgy az íróasztala mögött ült, élénkzöld ruhát viselt, megigazgatta frizuráját, majd bátorítóan rájuk mosolygott:

– Nos, ki a beteg? – kérdezte.

– Azt hiszem, én – válaszolta szégyellősen Tibor. Kicsit bele is pirult. Tulajdonképpen azért vagyunk itt, mert édesanyám úgy gondolta, szükségem van szakemberre. Először CT-re akartak küldeni…

– Önt? Kicsoda?

– Hát a családom! Azt gondolják, agydaganatom van, azért viselkedek néha furcsán. Tudja, a múlt héten szakítottam a kedvesemmel, aztán két nap múlva a folytatás mellett döntöttünk. Azóta sokat beszélgetünk, mi lehetett a probléma, ami a szakításhoz vezetett, és tudjuk, hogy jobban kell vigyáznunk erre a csodára… Mindegy. A családom kétségbeesett, amiért ilyen „furcsán” vagy inkább meggondolatlanul viselkedtem.  A nagymamám szerint ezt tumor okozza. Azt mondta, hogy olyan vagyok, mintha néha átkapcsolnának egy kapcsolót a fejemben. És ezért akartak CT-re küldeni

A pszichiáter kiegyenesedett, előredőlt a székén, és összevont szemöldökkel nézett Tiborra:

– CT-re? És ezt komolyan gondolták? Mármint a családja? Vagy csak eltúlzott reakció volt?

– Igen, ezt teljesen komolyan mondja, illetve állították – szólalt meg Tibor kedvese. – A nagymamája azzal is vádolt, hogy én leszek Tibor haláláért a felelős, ha nem engedem a CT vizsgálatot, és később már menthetetlen lesz. Ha túlkésőn derül ki, hogy mégis agydaganata van.

– Mert maga ellenezte ezt?

–  Magát a vizsgálatot nem, csak azt mondtam, ne miattuk menjen el. Csak akkor vállalja, ha ő is akarja, és szükségét érzi. Elvégre felnőtt ember. Lenne. Az édesanyja azt is mondta, Tibor azért szeret, mert bájitalt teszek az ételébe, italába, ezzel módosítom a tudatát.

– Érdekes feltételezés! – mosolygott zavartan a doktornő.

– És vett egy imakönyvet gonosz, ártó erők ellen, azaz ellenem…

– Ez most nem fontos, hagyjuk az anyámat!  – vágott közbe a fiatalember, kényszert érzett, hogy megszólaljon.  Rezzenéstelen, merev arccal folytatta. – A CT vizsgálatba nem, de a pszichiátriaiba beleegyeztem. Ezért vagyunk itt. Önt az édesanyám választotta, az interneten talált a doktornőre.

– És voltaképpen mi is a probléma?

– Minden.

– Értem. De konkrétabban?

– Hol kezdjem?

– Talán az elején. Gyakran emlegeti az édesanyját. Jó a kapcsolatuk?

– Függök tőle.

– Ezt hogy érti?

– Mindenhogy. Anyagilag, érzelmileg. Mindenhogy.

– Kifejtené ezt bővebben?

– Az anyám, aki mindig, mindenkinek csak jót akar. Legalább is úgy hiszem. A maga módján. És ezért uralkodik mindenkin. A férjén, gyerekein, beosztottain, még a saját anyján is. Nekem is mindig, minden percemmel el kell számolnom. Nekünk mindenről be kell számolnunk, még arról is, hogy mikor fingunk. Évek óta, alig mozdulunk, ki, mert ha elmegyünk valahová, akkor be kell számolni, hogy hova, mikor, miért, kivel, hányszor és legfőképp, mennyiért! Elvégre ő adja a pénzt, ő a főnök! Az, hogy ezért mennyit gürizünk, nem számít! Úgyse eleget! A múltkor is megkaptam tőle, hogy csak bejárogatok, azt csinálom, amihez kedvem tartja… Hát persze! Hajnalban kelek! Nekünk nincs olyan, hogy vége a munkának vagy szabad a hétvége, mert, valaki, valamit, mindig, kitalál. Vagy anyuka, vagy apa, vagy nagymami.

Maguk mindig azt mondják, milyen fontos az anya-gyermek kapcsolat! Hagyjuk már!

Tudja, mi vagyok én ebben a családban? Most durva és pasis leszek: egy pénzért megvásárolt kurva, akit mindenki baszogathat, mert az üzlet és anyám érdekei a legfontosabbak.

Nyugodtan belemehetünk ebbe a témába, nincs mit szégyellnem! Az én családom, az én drága jó anyám! Undorodom az egésztől és utálom őket! Birka mind! Ingatlanok szintjén, milliomosok vagyunk. De! Érzelmi szinten egy nagy szegényház vetekszik velünk, amiben a csótányok is éhen halnak.

Már 41 éve ültetik belém, hogy nem tudok megélni nélkülük. Mára elhittem. Bocsánat, én ilyen hülye, lusta és teszetosza vagyok. Ja és pasi is.

Én világ életemben titkoltam minden megmozdulásomat, mert nekem nem lehetett magán életem, és nincs a mai napig sem. Én egy rohadt rabszolga vagyok, aki úgy ugrál, ahogy fütyülnek.

– Hát ez őszinte problémafeltárás volt – dőlt vissza a székébe a pszichiáter. – De Ön már nem gyerek. Felnőtt férfi! Soha nem próbált kitörni ebből? Önálló életet kezdeni valahol az édesanyjától távol?

– Nagyon sokszor lázadtam fel, és olyankor nagyon rossz volt nekem, mert mindig mindenkitől azt kaptam, még a nagyanyámtól is, aki anyám helyett felnevelt, hogy ha anyám nem lenne, akkor mi lenne velünk…

Nagyon nehéz, egyébként nem engedni ezeknek a zsarolásoknak, mert minden nap velük kell lennem, együtt dolgozunk, vagy úgy teszünk, mint ha dolgoznánk, és nem tudjuk elkerülni egymást. De ezt választottam és most kénytelen vagyok szagolni.

Ahhoz talán lusta és teszetosza vagyok, hogy váltsak, meg féltem a mostani jó módomat. Félek a szegénységtől! Tudom, hogy igazából ez egy arany kalitka, de nagyon félek, hogy elvesztem.

Nem ebben nőttem fel, tudom, milyen, ha kevés van, ha nem jut valamire. de amióta anyám belevágott a saját vállalkozásába, és fut a szekér, azóta megváltozott a helyzet. Vett nekem egy lakást tízmillióért, aztán felújítatta ugyanennyiért. a zuhanykabinunk zenél és világít is – nevetett keserűen.

– Értem – folytassa.

– És be is bútorozta.

– Mármint a zuhanykabint?

– Jaj, dehogy! Annyira ő se idióta! Hagyjuk már! Nem is idióta, csak mindig hülyeségekbe fekteti be a pénzt. Ha anyámnak lett volna egy kis esze, akkor azt a sok ingatlant, amibe feleslegesen pénzt ölt, inkább eladja és a pénzt a bankban kamatoztatja. De ész nélkül költekezik… Látná azokat a drága, vacak bútorokat, undorító függönyöket!

-A maga lakásában? Az édesanyja rendezte be a maga lakását?

– Igen!

– És Ön nem gondolta úgy, hogy a saját személyes terét…

– Ugyan már! Személyes tér! Ez csak pszichológus blablabla!

– Feltételezem, arról csak tájékoztatta az édesanyja, hogy egy pszichiáterhez fog jönni!

– Bocsánat. Bocsánat. Ez is olyan, hogy folyton bocsánatot kérek, még azért is, hogy létezem…

– Jól van. Akkor most beszélgessünk egy kicsit az édesapjáról. Még él, ugye?

– Hát, ahogy vesszük.

– Mit ért ez alatt?

– Szellemlény.

– Tessék?

– Amikor ránézek apámra, kudarc. Természetesen értékelem a munkáját, de nem sajnálom, mert mindig megteremtette a saját pihenését. Éveken át keményen dolgozott a családért, hajnalonként műszakba járt, aztán délután fusizott. Késő este került haza. Ráment az egészsége. A
gyermeknevelésből pedig, úgy ahogy kell, ki lett hagyva.  Anyám és nagyanyám távol tartották tőlünk. A gyerek nem a férfi dolga, csak pénzt keresni. Tudja, az anyám soha nem szerette igazán, csak kellett egy kan, aki csinál neki gyereket, és aki mellett, ő mehet, ahova kedve tartja. Élheti világát. A rendszerváltás után apám elvesztette a munkáját, anyám és nagyanyám tartott el minket. Kemény volt. És megpecsételte a sorsát. Csodálatos papucs vált belőle, aki ugrik, ha szólnak neki és elvonul, ha az a dolga. Belefásult. Unja már az egészet és nem szeret élni se. Kapálja a kukoricást.  Vagy horgászik. Egyre többet.  Anyám vett neki egy terepjárót. Ez nálunk az ideális párkapcsolat alapja! Veszek neked egy kocsit!  Hát azzal jár. Télen pedig irány a kocsma. Néha, gyerekként elkísértem.

– Az édesapja alkoholista?

– Dehogyis! Félreért, teljesen félreért. Én nem ezt mondtam!  Csak beugrik egy-két sörre a társaság miatt. Ott legalább vannak, akik felnéznek rá. Emberszámba veszik. Egyenrangúnak tekintik.

Meséljek valamit? Szilveszterkor anyámék szórakozni mentek. Nem, mi fiatalok, ők. Én meg húztam az igát, és egy rohadt köszönömöt se kaptam érte. Mindegy, bocsánat. Eltértem a tárgytól. Szóval elnéztem apámat, ahogy ott állt egy szál alsó gatyában, miközben a nagyanyám és az anyám a hajukat majd elhagyták igyekezetükben, hogy öltönyt, nyakkendőt keressenek neki és vasalt inge legyen.  Szánalmas. Annyira szánalmas. Teljes kudarc. Nem férfi.

– Akkor kicsoda Ön szerint az édesapja?

– Mondtam már! Egy papucs, egy szellemlény! Valójában ott sincs. akkor sem, ha ott van. Soha nem volt ott. Pedig szükségem lett volna rá. Egy apára, egy férfira, akire felnézhetek…

– Igen, hát apára mindenkinek szüksége van. Ezzel nem mondunk semmi újat. És minden fiúgyermeknek az apja a férfiminta, ez is tény.

– Köszönöm, de nem kérek belőle. Nem akarok olyan lenni, mint ő!

– Fél tőle?

– Az apámtól? Nem.

– Nem, én arra gondoltam, attól, hogy olyanná válik, mint az édesapja. Ahogy Ön fogalmaz, szellemlénnyé.

– Lehet, talán, néha megfordul az agyamban. Talán kicsit már olyan is vagyok. De nem akarok olyan lenni.

– Értem. Sajnos, a beszélgetésre szabott idő lejárt. Majd legközelebb innen folytatjuk.

– Ön szerint jönnöm kellene?

– Hát ez az Ön döntése, de én úgy gondolom, tanácsos volna. Jövő héten, ugyanebben az időben, esetleg. ..

– Jól van, majd meglátom, majd megbeszélem az édesanyámmal. Mivel tartozom?

– Nyolcezer forint lesz.

– Tessék. Viszontlátásra! – a kedvesére mosolygott. – Menjünk, életem!

– Viszontlátásra!

 

 

2.

 

– Üdvözlöm Önöket! Foglaljanak helyet! Látom, a barátnője ismét elkísérte.

– Ő nem a barátnőm, illetve nemcsak egyszerűen a barátnőm. Sokkal többet jelent nekem annál. Az egyetlen és első normális kapcsolatom. Néha azon is csodálkozom, hogy képes vagyok normális emberi kapcsolatra… az ilyesmi a mi családunkban nem szokás. Ülünk az asztalnál egymás mellett, mindenki eszik, nem beszélünk…

– Hát ez sajnos gyakori jelenség a mai világban. Elidegenedés, fásultság. És egyébként h hogy érzi magát?

– Köszönöm jól. Már múltkor is mondtam, csak azért jöttem el, hogy megnyugtassam az anyám lelkét és békén hagyjon engem is. nincs szükségem pszichiáterre, jól vagyok, boldogok vagyunk, szeretjük egymást.

– Ezt örömmel hallom, jó látni egy ilyen párt – a doktornő biztatóan mosolygott. – Tényleg jó magukra nézni, látni, ahogy egymásra néznek. De folytassuk a beszélgetésünket!

Néhány pillanatig a jegyzeteit böngészte, majd Tiborra pillantott: – Az édesapjáról mesélt, amikor abbahagytuk a beszélgetést.

– Már mindent elmondtam róla. Nem vagyok rá büszke. Sem őrá, se arra, hogy érzek vele kapcsolatban. Nem hiába próbáltam más „apát”, más példaképet keresni.

– És talált?

– Igen, de elvesztettem.

– Hogyan? Meghalt.

– Gondolom, ez nagy csapás lehetett az Ön számára.

– Akkor, ott, nagy törés volt bennem. A mesterem volt. A halála után, abba akartam hagyni az egészet és elkezdtem, újra enni is. Bocsánat, zabálni! Ez a helyes kifejezés. Ha bajom van, zabálok. Ha feszült vagyok, ha összeveszem az anyámmal, zabálok. Voltam én már 120 kiló is.

– Ez igazán nem látszik… Most hány kiló lehet? Nyolcvan?

– Nem fontos! Ne beszéljünk róla! Most a mesteremről akarok beszélni! Maga kérdezett rá végül is!

– Ossza meg a gondolatait, érzéseit bátran!

– A mesterem volt, a példaképem, kicsit az apám. Amikor elvesztettem, minden, amit addig az életről és Isten munkájáról kialakult bennem, szertefoszlott. Nem értettem meg, hogy egy ilyen embert, mi okból és célból kell megölni? Nagyon szerettem az akkori mesteremet és szerettem volna olyanná válni, mint ő. Nyugodt volt, kimért, olyan igazi mester feeling-et árasztott.
Aztán jött a betegsége, és ebből kifolyólag, minden megváltozott. Természetesen a viselkedése és a hozzáállása is, ami abban az igen kemény helyzetben, teljesen érthető is volt.
6 hónap alatt elvitte a rák. Ott kellett hagynia a feleségét és a 3 gyerekét. Mi jó van ebben?
Ő, szinte mindent megtett az egészségéért: Nem dohányzott, nem ivott alkoholt, csak alkalmanként és enni is mértékletesen evett. Járt a középúton, ahogy kell. És akkor rák? Hogy lehetséges ez? Mi befolyásolja? Ezek a kérdések, megváltoztatták, az élethez való hozzáállásomat!

– Hogyan?

– Kételkedni kezdetem mindenben. Az élet értelmében, igazságosságában, Istenben. Mindenben.

– Gyakran használja a minden szót.

– Mert igaz. Minden. Minden. Minden.

– De túl általános, nem gondolja? Könnyebb átlátni helyzeteket, problémákat, megérteni és befogadni érzéseket, ha konkrétabban közelítünk a kérdéshez.

– Szerintem elég konkrét voltam.

– És azóta sikerült új „mestert” találnia?

–  Igen, egy darabig felnéztem rá, olyan akartam lenni, mint ő. Idősebb nálam, egy újabb apakép.  Idővel rájöttem, nagyon hasonlóak vagyunk. Ő is szorong, ő is menekül a problémák elől, csak ezeket jobban leplezi, mint én. Erősebb egyéniség. És hitelesen játssza az alfahímet. Család, állás, jó fizetés, céges kocsi, presztízs, minden megvan, ami kell. De ő legalább ezt önállóan érte el, nem anyuka pénzéből. De esténként iszik valamit, hogy blokkolja az agyát. Hogy ne gondoljon. Egy darabig én is ezt csináltam. De mellette nincs már erre sem szükségem – mosolygott, és megszorította a mellette ülő nő kezét. – Ő az én igazi mesterem.

– Tényleg? Hogy érti?

– Egész gyermekkoromban, azt szerettem volna, ha találok olyan felnőtteket, akik meg- értenek, akikkel lehet beszélgetni, és ami a legfontosabb: akik nem kezelnek gyermekként és nem tartanak gyermeknek. De nem igazán volt ilyen élményem, mint ami most van! Nem tudok elég hálás lenni az Úrnak, hogy őt mellém sodorta és teljesítette vele az álmomat!

Mindig szerettem volna olyan társat, akit nem kell szégyellnem, akivel mindent megoszthatok, aki nem húz vissza, aki mellett felnőhetek, férfi lehetek… Most megkaptam mindet egyben! Csodálatos érzés! Mellette, már nincs szükségem semmire, amit teljesíteni kell, mert elvárja a világ!

Hazaértem és megpihentem a kis búbos kemencém padkáján, amely melegít és én is tartom a melegét! Ez nem aranyoskodás, hanem nagyon mélyről jövő szeretetérzés!

– Hát ez őszinte, mélyről jövő vallomásnak tűnik. Legyen ez a zárszava a mai beszélgetésünknek! Egy hét múlva ismét várom Önöket! Viszontlátásra!

– Viszontlátásra!

 

 

 

3.

 

– Kedves Tibor! Hol is hagytuk abba? Igen igen… a múltkor őszintén feltárta, mennyire fontos Önnek ez a kapcsolat. Mióta is vannak együtt?

– 10 hónapja.

– Az már majdnem egy év! – mosolygott a doktornő. – És a családja mit szól hozzá?

– Képzelheti! Ezek a korlátolt, csökevény felfogású emberek, a mi kapcsolatunkat, soha nem fogják megérteni. Szinte nap, mint nap hallgatnom kell:

Ez a nő csak kihasznál téged. Ne dúld fel a családod, egy ilyen nőért. El akarod veszíteni a családodat? Az anyám azt hajtogatja, majd meglátom, engem is úgy ki fognak használni, mint őt. Hogy ő is milyen keservesen megjárta, hogy hitt a szép szavaknak! Kit érdekel?

– Tehát az édesanyjának volt más kapcsolata is az édesapján kívül?

– Ezek szerint igen. Korábban nem beszélt róla. Csak most utalt rá, de csak a keserűség és a csalódottság árad belőle. Fogalma sincs, hogy én mit érzek, mit élek meg. Nem is kíváncsi rá, csak a magáét fújja. Ugyanaz a lemez újra és újra… „Ne fuss a végzetedbe! Falnak rohansz! Mi lesz velem, ha elvesztelek?”  Önző pöcs, pedig nőből van.  Állítólag. Bocsánat. Nem lenne szabad így beszélnem róla. csak az anyám!

– Semmi baj. Azért van itt, hogy őszintén feltárja érzéseit.

– Aztán ehhez még jön a zsarolás, sírás, drámai jelenetek, a hattyú halála! Esküszöm, Oszkárt érdemelne!  „Tibikém, ne tedd ezt velem! Jobb lenne, ha meghalnék, minthogy így szenvedjek! Miért akarod ezt a köteléket eltépni!  Nincs semminek értelme! Már holnap kiírom az üzletre, hogy eladó!  Pedig én csak mindent értetek tettem!” Látnia kellene hozzá a drámai, szenvedő arcát!

– El tudom képzelni. de kellő intelligenciával ezeket a helyzeteket is kezelni lehet, úgy gondolom. És ön intelligens felnőtt férfi. Az édesanyja előbb-utóbb be fogja látni, hogy a saját életéért csak is ön a felelős.

– Ő? Soha.  Néhány napja felhívott, jól vagyok-e, mert egy fekete kocsi karambolozott. Nekem is olyan van. Félt, hogy bajom esett, hogy esetleg szándékosan kárt akartam tenni magamban.

– De nem tenne ilyet?

– Nem, gondoltam már rá, de gyáva vagyok hozzá. Volt olyan, amikor annyira megbántott, hogy lerohantam az autóba és beültem és minden kontroll nélkül nyomtam a gázt és üvöltöttem, mert nem bírtam elviselni a fájdalmat és meg akartam halni, de nem volt merszem belemenni a szembejövőbe. Mert egy gyáva nyúl vagyok. Sőt, olyan is volt, amikor Beáta és Tibike is velem volt, hogy azzal a szándékkal indultam haza, hogy véget vetek az egész szenvedésnek! Megölöm őket, aztán magamat! De egyrészt jobb belátásra tértem, másrészt gyáva voltam már megint!

– És az édesanyjával megbeszélte ezt?

– Beszélni vele? Nem. Ő beszél, mondja a magáét, az, hogy a másik mit mond, mit érez, mit gondol, nem számít! Figyelmetlen, ezzel bánt meg folyton! Nem figyel rám!

– Ha nem lenne fontos neki, nem aggódna magáért.

– Ő csak a vállalkozását félti, kell neki egy bolond, aki húzza az igát!

– Szerintem túloz. Továbbra is az a vélemény, el kell beszélgetnie az édesanyjával. Őszintén. Higgye el, meg fogja hallgatni!

– Nem hiszem. A nagyanyám esetleg, de ő az anyámat védi, hiszen ő az édesanyja. Mi mást tenne. De tény: egyedül a nagyanyám az, aki valamennyire megért minket. Nagymamám azt mondja, hogy ő is átélte egykoron ezt a mindent elsöprő szerelmet és 1000%-ig megért, de azt is tudja, hogy milyen szenvedés lesz a vége! Nem tudom elmagyarázni neki, hogy számunkra minden olyan dolog, amely véget vethetne az egésznek, nincs! Amikor ő megtalálta ezt a szerelmet, akkor az ő házassága, már a vége felé járt, a férje ivott, és véget kellett vetni a kapcsolatuknak, mert a férje megsejtette és félt az esetleges következményektől! És engem is nagyon félt.

– Ez természetes, hiszen szereti.

– Igen, hiszen ő nevelt fel az anyám helyett. Én a legtöbb időt nagymamámmal töltöttem, ő nevelt fel igazán, ami nagyon jó volt, de az ember, igazán a szüleitől várja a nevelést, ha ők is ott vannak.

Más a helyzet, ha nincsenek szülők és a nagymama az egyetlen nevelő. És a nagyanyám is mindig elvárták, hogy segítsek. Jellemző volt, amikor még az általános iskolai osztálytársak, hívtak focizni,  és nekem el kellett őket utasítani, hogy segítsek neki  a kertben. Nem sok gyermekkorom volt. A legtöbb emléket töröltem, vagyis olyan mélyre süllyesztettem, hogy ne emlékezzek rájuk. A gyermekkori emlékeim nem igazán jók és nem szeretek emlékezni rájuk.

– De biztosan vannak szép emlékei is, és szereti a nagymamáját.

– Igen. Mondtam már, nekem ő az igazi anyám, vele tudtam megosztani mindent, neki tudtam elmesélni mindent. Középiskolás koromban is mindig hozzá mentem haza a kollégiumból. szeretem a házát. Az az igazi otthonom.

– Egyébként, a nagymamája nem a maga szüleivel él?

– De. Pontosabban az apámmal.

– Tessék? Ezt nem egészen értem.

– Jól hallotta. De ez bonyolult. Kezdetben mindannyian a nagyanyámnál laktunk, az egész család. Aztán az anyám átköltözött a vállalkozás telephelyére, mi gyerekek is elköltöztünk, apám meg maradt. Együtt élnek. A nagyanyám látja el a háztartást, mos rá, főz rá, ő hallgatja meg az apámat. Vele legalább hajlandó beszélni. És gyakorlatilag ő nevelte fel a gyerekeit is. De erről már beszéltem az előbb.

– És édesapja hogy éli meg ezt a helyzetet?

– Nem tudom, nem beszélünk. A mi családunkban nem nagyon működik a kommunikáció. Nem figyel rám, nem figyel senkire. A születésnapomon este letett elém egy üveg bort és elment.  A vitrinjükből vette ki, felismertem, elhozta. Mondta neki a nagyanyám. Magától eszébe se jutna. A múltkor véletlenül nekem ütközött, nagyon fájt, nemcsak fizikálisan. De eljön az idő, hogy öreg és magatehetetlen lesz…

– És akkor mi lesz?

– Nem fogok vele törődni, mi van vele. Nem fogok neki segíteni. Így járt. A múltkor elnéztem, ahogy lovacskást játszott a kisfiammal.

– Ahogy velem soha. Irigy voltam és gyűlöltem. Mindig vágytam egy apára, aki törődik velem, akire felnézhetek. De csak egy papucsot látok, egy szerencsétlen papucsot! És velem soha nem lovacskázott… azt sem vette észre, hogy létezem! De ez nemcsak az ő hibája. Az anyám tönkretette. Ahogy mindenkit. Nagyanyám, a tulajdon édesanyja is azt mondta apámnak, hogy váljon el tőle, ne tűrje tovább, ahogy bánik vele, megalázza!

– De a szülei nem váltak el, ugye?

– Nem. Az apám azt mondta, minek. Ha új kapcsolatot kezdene, az sem lenne jobb, akkor meg minek? Anyámat meg legalább megszokta. Sokat tűrt neki, és ezért a nagyanyám meg is becsüli. A végrendeletébe is belevette.

– Bármiről kezdünk el beszélgetni, mindig az édesanyjához tér vissza. Én megértem, hogy fontos szerepet játszik az életében, napi kapcsolatban vannak, együtt dolgoznak, neki köszönheti az egzisztenciáját, a jómódját, ahogy maga mondja.

– Neki köszönhetem? Hát persze! Mindenki ezt mondja! És hogy hálásnak kell lennem!

Mennyire utálom!

– Mit?

– Mit? Mindent, az életemet, a környezetemet, magamat! Nincs sok értelme és nem is kellene ezeket a sebeket vakargatnom. Csak abban segítsen, hogy hogy ne tegyem!

– Legközelebb megpróbáljuk. egy hét múlva találkozunk, ha Önöknek is jó.

– Hát hogyne, természetesen, itt leszünk.

 

 

 

 

4.

 

– Szeretne a kapcsolatairól beszélni ma? Úgy értem, a nőkkel való kapcsolatáról.

– Nem nagyon van mit. Tudja soha sem voltam népszerű a lányok körében. Emlékszem, középiskolás koromban volt egy osztálytársam. Nagydarab, ráadásul bunkó. amikor még ő is összejött egy lánnyal, azt mondtam, ez nem igaz! Csak én nem kellek senkinek! És hiába próbálkoztam az egyetem alatt is, mindig visszautasítottak. A nagymamám azt mondja, azért, mert arrogáns vagyok, de ez nem igaz. Aztán megismertem Beátát. Ő a feleségem.

– Felesége? Azt hittem, ezzel a hölggyel él együtt.

– A feleségemmel külön élünk, de még nem váltunk el.  Tudja, a gyerekelhelyezés, a vagyon-megosztás… nem egyszerű történet.

– Akkor meséljen a feleségéről!

– Mit mondjak róla? Nagyon egyszerű, könnyű kiismerni, irányítani. Ehhez szokott, hogy megmondják, mit csináljon. Az anyja, az én anyám. Nekem is lesi a kívánságomat, körbeugrál, de nem az igazi.

– Akkor miért őt választotta?

– Nem volt más választásom.

– Ezt hogy érti?

– Beátával tulajdonképp azért jöttem össze, mert bármilyen lánynál próbálkoztam addig, mindenki csak elutasított és már vágytam arra, amire mindenki. Több, mint 20 évesen túl akartam lenni azon a bizonyos szertartáson. El akartam veszíteni a szüzességem. Pár hónap után, amikor rájöttem, hogy nekem egy kicsit kevés Beáta. Megpróbáltam lezárni a kapcsolatunkat és az évek során többször próbáltam el is marni magamtól. Mondtam neki, hogy hagyjuk abba, mert ez nem lesz jó, de ő ragaszkodott hozzám, kapaszkodott belém, sírt, könyörgött, és mindig ugyanaz lett a vége, megsajnáltam.  Aztán az anyámmal való kapcsolatom, a szeretethiány beleüldözött, vagy inkább belemenekültem a házasságba. Persze ezzel egy kicsit anyáék válláról is levettem egy gondot, mert így már nem kellett aggódniuk miattam, mert családot alapítottam és ezzel minden rendben volt. Én soha nem akartam gyermeket sem, mert tudtam, hogy túl önző vagyok egy gyerek mellé. Tudtam, hogy nem tudok majd elég időt neki szentelni, mert egy önző seggfej vagyok. De mivel egy szeretkezés alkalmával, amikor nem engedtem, hogy a spermám bejusson a helyre, Beáta elsírta magát és akkor azt mondtam, hogy jó, legyen. Ha ő ennyire akarja, akkor legyen gyermek. Azt viszont tudtam, hogy ő is önző és szereti magát, szeret pihenni és tévézni. De gondoltam, hogy ha annyira akarja a gyermeket, akkor majd lemond a saját kényelméről, legalábbis a gyermekért. De aztán sok nehézség és koraszülés után, nem azt nyújtotta a gyermeknek, amit én elvárnék egy anyától. Az anyai érzés, egy kicsit hiányos Beátánál. Nagyon sokszor volt olyan, hogy amikor még éjszakánként etetni kellett Tibikét, akkor én keltem, hogy minden renden menjen. Soha nem fogom elfelejteni, amikor egyszer 2 éves kora körül, elrontotta a gyomrát a gyerek és én fogtam a fejét és vele voltam este, Beáta meg elment lefeküdni, mert ő úgysem tud ébren maradni. Tudom, hogy ez csak egy kivételes eset, volt, de ismerve az én érzékenységemet és a gyermekkori traumákat, ez bőven elég, hogy elhidegüljek Beátától. De volt más is. Tibike olyan másfél éves lehetett. Arra értem haza, hogy Beáta kint sír a ház előtt, a gyerek pedig bent. Kimászott az ablakon ruhát teregetni, és nem tudott visszamászni, mert az ablak kintről magasabban van…

– És miért nem az ajtót használta?

– Úgy gondolta, így gyorsabb lesz… Tévedett. Ha tudná, mit éreztem akkor. Mindegy, ez már régen volt.

– Akkor beszéljünk a jelenről! Hogyan fogadta a mostani kapcsolatát?

– Gondolhatja, nehezen. Aznap este, amikor közöltem vele, hogy vége, mást szeretek, és ez nem múló fellángolás, kiköltözött a másik szobába, mert nem tudott aludni és hányingere volt a helyzettől. Tudom, hogy nehéz elfogadnia, és tudom, hogy fáj neki, de valahol ezt önmagának is köszönheti. Az én lelkiismeretem tiszta, hiszen nagyon régóta könyörgök neki, hogy ne csináljuk ezt és ne gátoljon az emberré válásban. Nagyon sok esélye volt a kilépésre és az elválásra, amikor még nem lett volna ilyen nehéz és fájdalmas. Ezt a házasságot nem a kedvesem tette tönkre, bár voltak emiatt kemény lelkifurdalásai.  Eddig sem működött.  Bár ezt Beáta másképp látja, szerinte szép éveket töltöttünk együtt. Azt gondolta, minden rendben. Vagy csak azt akarta hinni. Így volt egyszerűbb, kényelmesebb számára. Nem csodálom, hiszen erre tette fel az életét, hogy a feleségem legyen. Az apósom meg is kérdezte tőle az esküvő előtt, biztos-e, hogy csak ennyit akar az életben elérni. A feleségem lenni. De neki elég. Nincsenek ambíciói. Az üzletben azt csinálja, amit mondanak neki, kiáltanak: Beáta! És szalad. Aztán ott a háztartás, a gyerek. Ülnek a tv előtt, és nézik. Mindegy mit, a lényeg, hogy mossa az agyát.

– Értem. És azóta milyen a viszonyuk?

– Mióta?

– Amióta különköltöztek.

– Jó. Minden nap találkozunk, hiszen anyámnál dolgozik, amióta félbehagyta a főiskolát. Így ismerkedtünk meg. És azt hiszem, az elmúlt hónapokban már beletörődött abba, hogy vége. Beszélget az új párommal, mosolyog rá, de ha együtt lát minket, akkor is. A múltkor állt az ajtóban és mosolyogva nézte, ahogy csókolózunk. És még csokoládét is küldött neki ajándékba…

– Nézte, ahogy csókolóztak?  És Ön ezt természetesnek tartja?

– Nem szoktam ilyenen gondolkodni. Ő mindig mosolyog, akkor is, amikor anyám szidja.

– És gyakran szidalmazza?

– Képzelheti. Nemcsak az anyósa, a főnöke is, és nem sokba nézi. Ahogy másokat sem. Volt ő nálunk minden, most anyának segít, ahol, és amikor kell. Anya pedig mindenért keményen felelősségre vonja és még az én hibáimért is ő kap. A kapást pedig szó szerint kell érteni: Érzelmi zsarolás, kiabálás. Múltkor harminc forint miatt kiabált vele, a barátnőm előtt szégyenítette meg. Pedig nem is ő tehetett róla, hanem az öcsém. Hiába dolgozza le a 8 órát, akkor is úgy néz rá, mint a véres rongyra.

– És miért tűrik?

– Nincs mit tenni. megpróbáltam, nem sikerült. Amikor Beáta még csak a barátnőm volt és megelégeltem anyám bánásmódját vele, akkor sarkamra álltam és azt mondtam, hogy elég, és Beáta nem jön ide többet. Gondolhatja, hogy mit kaptam. Micsoda terror volt. Állandó sértődöttség, állandó fapofa és állandó szemrehányás, hogy beteszem a barátnőmet az ékszerdobozba és eltartom és ez hogy néz ki, meg satöbbi. Számomra kettős volt ez a pár hónap. Egy részről kín, más részről, viszont felszabadulás. Olyan jó érzés volt, hogy nem kellett aggódnom miatta és nyugodtan élhettünk, és szabadon jöhettünk, mehettünk. Persze én dolgoztam, de csak 8 órában. Szabad voltam. Aztán anyám érzelmi zsarolását nem bírtam tovább, ezért pár hónap után engedtem és Beáta visszajött, és újra belekerültünk az ördögi körbe. A lényeg, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba és a pokol folytatódott és folytatódik is. Amíg nem volt meg a gyermekünk, még lett volna egy kis esély a váltásra, de az esküvő után a feleségemre rájött az anyaláz és kellett a gyerek. Onnantól pedig, teljes függésben vagyunk anyámtól. Beáta és én sem értünk semmihez.

Eltartott, kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, és a jó mód, amit veszni hagynék… ezért dolgozom több mint 10 éve. Hagyjak mindent veszni? Nem olyan egyszerű ez.

– Miért gondolja ezt?

– Sajnos, nálunk sincs megfelelő kommunikáció, az egész rákfenéje. Lusták vagyunk egymással beszélni. Az anyukámmal, meg az apukámmal, egyáltalán nem megy. Tudja milyen, amikor beszél és a másik, nem is figyel oda, arra, amit mond, pedig fontos dolgokról szeretne beszélni, az igazán frusztráló tud lenni. Bocsánat a szóismétlésekért! Nekik, inkább már nem mondok semmit. Úgy elvagyunk egymás mellett. Soha nem volt fontos az, amit szeretnék. Anyám, például 18 éves koromban, vett nekem egy arany nyakláncot, amit soha sem hordtam! Miért? Mert utálom a fémeket és nem szeretem, ha hozzám érnek. Aki ismer, az tudja ezt. Ő nem ismer. A csodálatos gyermekkor emlékei. Soha nem fogta fel, hogy amit ő tud adni, a világ minden pénze, vagy kincse, soha nem lesz elég számomra, mert azt, ami igazán fontos nekem, azt ő soha nem volt képes adni. Odafigyelést! Megértést!

– Folytassa csak!

– Nekem nagyon nehéz, egy olyan anyát szeretni, aki miatt, már többször megfordult a fejemben az öngyilkosság. Igazából, nem nekem kellene mondanom, hogy szeretem, hanem neki.
Mert, ha jól emlékszem, akkor ő az, aki ajándékként kapott engem. A láthatatlan kötelék, persze megvan és nem közömbös teljesen számomra, csak a kikényszerített szeretetet és tiszteletet, nem tudom megadni, őszintén! De talán az évek múlásával, más lesz. Nagyon sok rosszat tett, amivel éveken keresztül, nap, mint nap bántott. Nekem ez nagyon fáj. Olyan ez, ami örökre bennem van. Talán egy elmegyógyintézet tudná kimosni az agyam, vagy a halál.

– Szerintem túl pesszimista. Túl sötéten látja a dolgokat.

– Maga nem ismeri az édesanyámat!

– Ha nem féltené, ha nem aggódna önért, nem keresett volna szakembert magának.

– Inkább neki lenne szüksége pszichiáterre!

– Ez sem kizárt. De egyelőre ön van itt, és az ön problémáira kell megoldást találnunk.

– Nekem nincs semmi bajom! Minden rendben lenne, ha ezek az állatok hagynának élni!

– Nyugodjon meg kérem! Szeretne egy pohár vizet esetleg?

– Nem kérek semmit! Jól vagyok.

– Viszont az időnk ismét lejárt. A jövő héten találkozunk. Addig talán át tudja nyugodtan gondolni a dolgokat. Minden jót kívánok önöknek!

– Viszontlátásra, doktornő!

– Viszontlátásra! És kérem, küldjék be a következő pácienst!

 

 

 

5.

 

–  Üdvözlöm. Most egyedül jött?

– Igen, a barátnőm most nem ért rá elkísérni. De nem baj. És jól vagyok.

– Örömmel hallom. Akkor talán folytassuk. Tehát az édesanyjával meglehetősen ellentmondásos a kapcsolata. Függ tőle, vannak ellenérései vele kapcsolatban…

– Nem is kevés!

– Ön szerint mikor romlott meg a kapcsolatuk?

– Soha sem volt jó. Természetesen az első hónapokra, évekre nem emlékszem, de azt tudom, soha nem kaptam meg tőle azt a szeretetet és törődést, ami egy igazi anyától elvárható volna.

– Úgy érti, elhanyagolta önt?

– Az nem kifejezés! „Hagyja a dagadt ruhát másra…” Tudja, hányszor éltem át, ezt az érzést. Hányszor vágytam arra, hogy megsimogasson, törődjön velem, biztasson, de neki csak a munka számított. Akkor is, amikor még csak 8 órában dolgozott. aztán jött a rendszerváltás és belecsöppent a maszek világba. másoknak dolgozott éjt nappallá téve. Alig láttuk. Felfuttatta a cégeket. Csak az volt a gond, hogy miután szaladt a szekér, akkor a tulaj úgy gondolta, hogy megy az magától is és kirúgta anyukámat. Nagyon sok üzemet végig járt. Viszont ez azt jelentette, hogy elhanyagolta a testvéremet és engem is. Mivel a tesóm, a betegségénél fogva, még így is több figyelmet kapott, ezért az én érzéseim rossz irányba fordultak. Amíg ki nem vették a mandulámat, addig sovány gyermek voltam és nem érdekelt az evés. De 8 – 10 éves korom után a szeretethiányomat, az evéssel enyhítettem. Ahogy telt az idő, úgy növekedtünk és egyre több gond volt a testvéremmel, mert nem foglalkoztak vele sem megfelelően. Ezért ezt anyukám elkezdte úgy orvosolni, hogy könnyített a tesóm akadályain az iskolában. Beszélt a tanárokkal, stb.

Amikor elindította a saját vállalkozását, és szerencsésen beindult, akkor már jobban tudta támogatni a tesóm pályafutását. Érti, mire gondolok. Innentől vált szállóigévé, hogy a pénz mindent megold.

Egyre jobban védte és egyre inkább kímélte, minden rossztól és a munkától is. Nyaranta  én segítettem az üzletben, ahogy tudtam.  Megtettem mindent, hogy az anyámnak könnyebb legyen. Eközben tesóm, élte világát és éli a mai napig is, minden munka és erőfeszítés nélkül.

Ő mindent megkap, amit szeretne. Persze, igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy én nem. De a nagy különbség, hogy nekem, ezért tennem kell, a tesómnak meg nem. Ha én lázadtam a rendszer ellen, akkor mindig megkaptam, hogy én egészséges vagyok és a nevem, kuss, míg a tesóm nem egészséges. Ezért nekem kutya kötelességem segíteni és dolgozni. Ja és anyát meg kímélni kell, mert mi lesz velünk, ha ő leesik a lábáról!

– Eddig nem is említette a testvérét.

– Nem szívesen beszélek róla.

– Mert beteg?

– Nem. Azért, mert vele másképpen bánnak. Mindent megkap, és nem kell semmit tennie érte. Őt kímélni kell, sajnálni és megérteni.  Engem, a jól húzó lovacskát meg ütnek, persze nem szó szerint.

Mondok egy példát. Az öcsém már vagy 6 évvel ezelőtt érintőképernyős telefont használt. Ahogy divatba jöttek, megkapta. Én csak néhány hónapja vettem magamnak egy okos telefont.

– Nem hiszem, hogy ennek nagy jelentőséget kellene tulajdonítania. Én a magam részéről jobban szeretem a hagyományos, nyomógombos készülékeket.

– Mondok más példát. Anyám vett neki egy üzletet közel húszmillióért. A városközpontban, de szar helyen. Zárt udvarban van, nem lehet parkolni, alig van forgalma… Nekem miért nem vesz?

– Szüksége lenne rá?

– Nem.  De nem csak ez a probléma.

– Hanem?

– A nagy felhajtás a tesóm, a barátnője meg a baba körül.

– Minden baba körül nagy a felhajtás, ahogy maga fogalmaz.

– Nemrég volt egy nagy beszélgetésünk nagyanyámmal. Tesómról és a drágalátos Melikéjéről. Azért, mert ő az öcsém minden baromságát eltűri, ezért minden megilleti. Persze azért az is elhangzott, hogy mi lenne, ha Melinda  elhagyná az öcsémet. Akkor tesóm újra mama nyakába szakadna. A lényeg, hogy minél hamarabb szabaduljunk a tehertől. Nem számít milyen áron.

Melike nem szokott nekem köszönni. Pontosabban, arra vár, hogy én köszönjek először. Úgy tesz, mintha nekem kellene előre köszönnöm, a kisasszonynak, még akkor is, ha neki kellene. Már teljesen úgy tesz, mintha egyenrangú felek lennénk ebben a családban. Mintha az, amit eddig én és Beáta a vállalkozásban letettünk az asztalra, az egyenértékű lenne az ők 1 éves tengő-lengő kapcsolatukkal. Az, hogy Laci úgy ugrál, ahogy ő fütyül, és úgy irányítja a dolgokat, hogy az jó színben tüntesse fel őt, csak nekem tűnik fel a családban, és ez által megint én vagyok a köcsög, aki nem örül az öcskös révbe érésének, aki néha nagyon durván bánik Melivel. Múltkor állítólag lefejelte, csupán emberi szeretetből. Nagymama ebből arra a következtetésre jutott, hogy szegény Melike, megdolgozik azért, amibe beleül. Én nem állítom az ellenkezőjét, csak attól félek, hogyMelike meg fogja szerezni, ami kell, aztán a tesóm meg majd padlót fog. Mert szép és mesés lenne, ha Melike szépen normális életre nevelné és boldogan élnének – az anyám pénzén-, amíg meg nem halnak, de én már a tündérmesékben nem hiszek.

– Úgy tűnik, nem kedveli a sógornőjét.

– Nem a sógornőm és nem kedvelem, nincs mit kedvelni rajta. Buta, közönséges. Megfogta az öcsémet a pénzéért. És amióta a „trónörökös” megszületett, az anyámat is. Az anyámat! Úgy ugrál, ahogy Melikének tetszik! Ezt nem hiszem el!

– Mire gondol konkrétan?

– Melike és Laci alig egy éve ismerték egymást, amikor a lány terhes lett. Állítólag az öcsém akart gyereket. Minek, nem tudom. Két hónapja megszületett Lacika. Az anyám gyakorlatilag végigasszisztálta az egész szülést. Nagymamás szülés volt! Ki nem maradt volna belőle! Neki mindenütt ott kell lennie! – Tibor keserűen nevetett, majd folytatta:

– Aztán Melike kijelentette, hogy ő nem ért a kisbabákhoz, segítségre van szüksége. Ezért a kórházból nem haza, hanem az anyámhoz költöztek.

– Miért nem a fiatal hölgy anyukája segít a babagondozásban?

– Higgye el, jobban jártunk így. Szóval az anyámnál laknak már két hónapja, és ő mindent felügyel. Pelenkázást, fürdetést, szoptatást. Sőt, ő fürdeti Lacikát! Este fél tizenkettőkor, amikor hazaér ő fürdeti a kis unokáját!  Maga szerint ez normális?

– Az édesanyja felnőtt ember, el tudja dönteni, mit vállal, mit bír el.

– A múltkor Melike betelefonált a céghez, hogy anya azonnal menjen haza, mert nagyon sír a gyerek, nem tudja megnyugtatni.

– És az édesanyja hazament?

– Haza. De azóta gyakran bent van a babakocsi a cég folyosóján, Lacika az anyám karján, úgy dolgozik, képzelheti, a fiatalok meg élik a világukat.

– Hát, mi nők képesek vagyunk a megosztott figyelemre – próbálta mosolyogva oldani a feszültséget a doktornő.

– Ez egyáltalán nem vicces. Annak a gyereknek van anyja, törődjön az vele, ha már megszülte. De nem képes rá. A múltkor megsértődtek valamiért és hazaköltöztek. Aztán félóra múlva vissza, mert sírt a gyerek. És mindenki Lacikáról áradozik, az anyám, a nagyanyám…

– Minden anya, nagymama elfogult, nem gondolja?

– Az a gyerek semmivel nem különb, mint az én fiam! Tibike koraszülött volt, őt mégsem ajnározta az anyám! Igaz, a Bea anyukája segített, de mi nem éltünk senki nyakán!

Hetekig én keltem tápszert készíteni a gyereknek, nappal dolgoztam, majd összeestem a kimerülétségtől! De Lacika ugyanúgy megkülönböztetett bánásmódot és szeretetet kap, mint az öcsém. Ő a világ csodája!

– Meséljen inkább a saját kisfiáról! Tibike, ugye? Így hívják?

– Igen, mint engem. egyébként is tiszta apja az a gyerek! – Tette hozzá büszkén. – Az én vérem! Bár ez a hasonlóság nem minden szempontból szerencsés.

– Hogy érti ezt?

– Elég beteges, mint én voltam. Gyenge az immunrendszere. Lehet azért is, mert hét hónapra született, Beáta nem tudta szoptatni… folyton beteg szegény. Persze azzal sem tesznek jót neki, hogy agyonféltik. Agyonöltöztetik. Vegyél még fel két pulóvert! Nem baj, hogy harminc fok van, szakad rólad a víz! Hosszú nadrág télen-nyáron!

– Nem akarom megbántani, de úgy vettem észre, ön is elég izzadékony.

– Igen, és most meleg is van. Meg sajnos ismét felszedtem néhány kilót. Pedig próbálok vigyázni. A hűtőn van egy fénykép rólam, százhúsz kilósan. Afféle figyelmeztetés:  „Nehogy ilyenné válj megint!” Látta volna, milyen undorító voltam, de nem tudtam mit tenni. Ennem kellett. Volt, amikor egy egész kalácsot készítettem el szendvicsnek, és meg is ettem. Doboz jégkrém? Nem volt probléma! Nem akarok újra ilyenné válni! De az anyámnak legalább tetszett, hogy ugyanolyan hájas vagyok, mint ő!

– És mikor volt százhúsz kiló?

– Már régen, még egyetemista koromban.

– Hova járt egyetemre?

– Budapestre, de utáltam. Volt, amikor egy egész félévet elblicceltem. Moziba jártam inkább meg enni a gyrosos nénihez. Gondolhatja, milyen botrány lett belőle, amikor nagyanyám megtalálta a mozijegyeket a zsebemben. Elővigyázatlan voltam – mosolygott ironikusan – Most már mindig kiürítem a zsebeimet, mielőtt mosásba teszem a ruhát!

– És lett az esetnek valamilyen következménye?

– Sajnos, nem. Anyám visszaküldött Pestre, ragaszkodott hozzá, hogy befejezzem a tanulmányaimat. Pedig a nagyanyám ellenezte, azt mondta, ne erőltessük, tanuljak inkább valamilyen tisztességes szakmát! Neki volt igaza. Az egyetem nem adott semmi tényleges tudást. Persze, ez az én hibám is. Nem vettem komolyan. De miért vettem volna? Tudtam, úgyis vissza kell jönnöm az anyám mellé. akkor meg minek erőlködjem?

– Az természetes, hogy az édesanyja azt akarta, ne adja fel. Minden anya azt akarja, hogy a lehető legtöbbre vigye a gyereke az életben!

– Nem erről van szó, hanem az anyám „életművéről”! A vállalkozásról, amit át kell vennem, ha tetszik, ha nem! és ezzel együtt a tesóm támogatását, eltartását is. Mindegy volt, én mit akartam! Az anyám választott középiskolát, főiskolát nekem! Nem sikerült? Nem baj, van költségtérítéses szak az egyetemen! Legalább ezt is a fejemhez vághatja! Mennyit áldozott azért, hogy tanulhassak!

Nem számított, akarom-e vagy sem. Ő jót akart nekem! Hát persze! El sem tudja képzelni mit kellett kiállnom középiskolában! Kollégista voltam, és egy srác kifogott magának. Három évig terrorizált! Három évig szenvedtem! Amikor első héten sírva felhívtam anyámat, azt mondta, nem tud mit tenni! Hagyott szenvedni! Maga el sem tudja képzelni, milyen agresszív volt az a srác és milyen rettegés fogott el, ha megláttam! Aztán három év után, amikor megszabadultam tőle, a haverjai akartak tovább szívatni. De nekik már nem hagytam magam. Gyakorlatilag alig voltam a koliban, inkább a barátomnál aludtam.

– Hát ez is egy megoldás. Higgye el, találkoztam én is az agresszió néhány formájával. Nehéz megélni, védekezni ellene és feldolgozni. de azért vagyunk itt, hogy segítsek. Meséljen erről az időszakról!

– Nem. Ezt is eltemettem nagyon mélyre! Erről nem beszélek!

– Rendben, talán majd egy másik alkalommal. Lassan úgyis lejár a rendelkezésre álló időnk. Azt javaslom, a következő alkalomig inkább a pozitív élményekre és emlékekre próbáljon összpontosítani, és azokról fogunk beszélni.

– Olyan nem sok volt az életemben.

– De voltak. És ez a lényeg. Viszontlátásra!

 

 

 

 

6.

– Jó napot, Tibor! Hogy van? Foglaljon helyet! Semmi gond, tegye csak le oda a táskáját nyugodtan.

– Tulajdonképpen ma nem is akartam jönni. de az édesanyám ragaszkodott hozzá. Azt mondta, ha már el kezdtük a terápiát, járjunk a végére a dolgoknak. Ha tudná, mikről beszélek itt, biztosan nem erőltetné a dolgot.

– De erről nem kell tudnia. Ami itt elhangzik, az csak Önre és rám tartozik. Nézzük csak! A legutóbb a diákéveiről mesélt!

– Elég volt abból annyi!

– De biztosan történtek jó dolgok is Önnel az iskolás éveiben. Voltak például barátai? A múltkor mintha említette volna…

– Egy barátom volt, de nem bizonyult igaz barátnak. Visszaélt a szeretetemmel, azzal, hogy ő volt abban a pokolban a menedékem.

– Nehéz erről beszélni.

– Azért próbálja meg! Tartják még most is a kapcsolatot?

– Néha váltunk egy-egy e-mailt. Külföldön él.

– Ott dolgozik?

– Hát… nem egészen. A barátja tartja el. Tudja, hogyan értem.

– Igen, értem. Tehát a barátja a férfiakhoz vonzódik, ha jól értem.

– Igen, pontosan.

– Nincs ebben semmi kivetnivaló.

– Ebben nincs. Viszont ha van egy fiatal fiú, aki nem homoszexuális, és a barátja kedvéért mégis megteszi, mert annyira szereti vagy annyira függ tőle… az normális?

– Úgy érti, hogy Ön azért, hogy kedvében járjon a barátjának belement szexuális kapcsolatba is?

– Igen. Az egyik nyáron több hetet töltött nálunk. Segített a vállalkozásban. Ha az anyám tudná, hogy nem csak árut szállítottunk! És még fizetett is érte! De nem tudja. A családom odáig volt érte, milyen értelmes, rendes srác. Az egyébként. De ha tudnák az igazságot…

– De nem mondta el nekik.

– Nem. Az esküvőmre is egy kamu barátnővel jött el. Szerintem a saját édesanyja is csak sejti az igazságot.

– És ezt a kapcsolatát vagy kalandját utólag, hogy értékeli?

– Hogyan? Bárkit képes vagyok szeretni és kedves lenni hozzá. Ilyen a természetem.

– És az egyetemi évek alatt voltak barátai?

– Volt egy szobatársam, vele egészen jól kijöttünk. De már nem tartjuk a kapcsolatot.

– És a középiskolás barátjával mikor találkozott utoljára?

– Néhány hónapja. Együttvacsoráztunk egy étteremben, beszélgettünk. Ennyi.

– És ott volt az esküvőn, tehát a felesége is ismeri.

– Igen, de a teljes igazságot ő sem tudja. Azt csak a kedvesemnek mondtam el, előtte nincsenek titkaim. Egyébként volt, amikor nálunk is aludt Norbi, a barátom. És halálra rémült a hörcsögünktől…

– Egy hörcsögtől?

– Rágta a ketrecét a  szerencsétlen. Norbi meg azt hitte betörők matatnak az erkélyrácsnál. Szegény hörcsög! Később elpusztult, mert mi még arra is alkalmatlanok vagyunk, hogy egy kisállatot tartsunk! Ezért is mondtam Beátának, hogy nem kell gyerek! Nem való nekünk gyerek! De kisírta. És mostanában, mielőtt szakítottunk ismét rátört a gyerekláz. Így akart még jobban magához láncolni. Ezért is nem engedtem neki, hogy ő védekezzen. Muszáj volt nekem kontrolálnom a dolgot.

– Tehát óvszert használt.

– Nem, megszakított közösüléssel védekezünk kapcsolatunk kezdete óta.

– Mióta is pontosan?

– Tíz- tizenkét éve.

– Bocsásson meg a kérdésért, de terápiás beszélgetések során néha muszáj intim részletekre is rákérdezni: – És így tudtak harmonikus házaséletet élni?

– Havonta egyszer, igen. Azt is legtöbbször a feleségem kezdeményezte. Én jobban szerettem magamnak elintézni a dolgot, amikor egyedül voltam otthon. Letöltöttem egy felnőtt filmet, aztán…

– És a jelenlegi párjával milyen az intim kapcsolata.

– Teljesen más. Mellette lettem férfi, mondtam már. Mindenféle értelemben.

– És a feleségével hogyan jutottak a havonta egy alkalomig? Hiszen ön alig múlt harminc, gondolom a felesége is hasonlókorú.

– Az az igazság, a feleségem soha nem élvezte az együttléteket. Egy téglát öleltem tizenkét évig. Pedig én annyira tepertem, annyira igyekeztem! Hiába! A tégla az tégla maradt!

– Ön volt az első férfi az életében?

– Nem, az egyik dolgozónk. Beáta akkoriban került hozzánk. Akkor hagyta ott a főiskolát. Zavarta, hogy az évfolyamtársai már mind elvesztették a szüzességüket, ő meg még nem. Hát keresett valakit, hogy túl legyen rajta. De erről mindenki tudott, az anyám, a nagyanyám. De mindegy mit csinál, ő is jól húzó lovacska, és lehet ütni. Nem beszél vissza, nem tiltakozik…

– És most, hogy különélnek, van új kapcsolata a felségének?

– Nincs, de nem is akar. Mondta is az anyám, hogy néha megkapathatnám, hogy ne legyen hiányérzete!

– Tessék?

– Jól hallotta. Megkapathatnám. Ez az anyám. Jellemző.

– És gondolja, hogy a felesége hajlandó lenne alkalmi együttlétre?

– Igen. Próbára tettem.

– Ezt hogy érti?

– Hát tulajdonképpen anyám megjegyzése adta az ötletet. és mondtam Beátának, szeretkezzünk, vetkőzzön le, feküdjön be az ágyba és ott várjon rám…

– És?

– Engedelmeskedett. Én meg bementem a hálóba – felöltözve természetesen -, és mellé raktam a síkosítóját, hogy azt szopogassa! Aztán ott hagytam.

– És még ezek után szóba áll önnel?

– Bármikor visszajönne hozzám, ha akarnám. de nem akarom. A páromnak azt is felajánlotta, hogy költözzünk mi is oda.

– Pontosan hova?

– Hát a lakásomba. Beáta és Tibike ott élnek, de ez az én lakásom. anyám levédte házassági szerződéssel, elvégre az ő pénze van benne. De a kedvesem is azt mondta, hogy ne tegyük ki a gyereket az otthonából, az a megszokott közeg számára. Így ők maradtak, mi albérletbe mentünk.

De a feleségem múltkor azt javasolta a páromnak, költözzünk mi is oda. Mondta is a nagymamám, azért csak van Beátának esze. A párom jól főz, takarít, játszik Tibikével! Ingyen házvezetőnő és dadus lenne!

– És mit válaszolt a barátnője?

– Természetesen nemet mondott. Azt mondta, nem volna egészséges senkinek, legkevésbé a gyerek számára. Milyen mintát látna?

– Ebben teljesen egyetértek a párjával.

– Én is. Nézze, én nagyon szeretem a kisfiamat. Bár a családom folyamatosan azzal vádolnak minket, hogy mi vagyunk a világ legrosszabb szülei! És ők milyenek! Ugyan! Hagyjuk már! És az öcsém meg a drágalátos Szilvikéje milyen szülő, folyton rálőcsölik a gyereket az anyámra! Mi ezt soha nem tettük!

Nekem gyakorlatilag két gyerekről kell gondoskodnom. a fiamról és a feleségemről.  Ő is a gyámolításomra szorul, kapaszkodik belém. Nagyon nehéz. De nem akarom Beátát vádolni semmivel. Én legalább olyan rossz szülő és lusta vagyok, és én is könnyebben kapcsolok Tibikének mesét, minthogy játszanék vele. Úgy szar az egész életem, ahogy van. Szegény gyerek jól megjárta velem. velünk. Gyakran mondják, hogy ne bántsam magam, de rossz vagyok és megérdemlem. Ennek a gyereknek nem lett volna szabad megszületnie!

– De megszületett.

– Igen, és ezért én is felelős vagyok.  Bár nem akartam soha gyereket. Mondtam már, túl önző vagyok. Szeretem élni az életemet! Már amennyire hagyják! A nagyanyám folyton mondja is, hogy abba kellene hagynom az edzéseket, mert rengeteg időt vesznek el Tibikétől. de szükségem van rá. Pontosabban, most, hogy már megtaláltam a társamat, már nem is tudom.  Bár amennyire bele vagyok ebbe az egészbe hülyülve, lehet, hogy nem tudnám megtenni. És amennyi időt, energiát és pénzt beleöltem már! És a többieket sem hagyhatom cserben, a tanítványaimat sem!

_ Mivel is foglalkozik tulajdonképpen? Mit tanít?

–  Az nem fontos! Minden tanításnak ugyanaz a lényege. „Nincsen kanál!”  – elmosolyodott.  – Tudja, szeretem a Mátix-ot.

–  És sok tanítványa van?

– Tulajdonképpen egy állandó, meg néha eljárok máshova, ott is vannak hárman-négyen. De nekem ez fontos. Nem annyira, mint korábban, de fontos!

– És a jelenlegi párjának mi erről a véleménye.

Azt mondta, ha fontos az önmegvalósításhoz, hogy kiteljesedjek, akkor csináljam csak.

– Ez helyes hozzáállás, úgy gondolom.  Innen folytatjuk legközelebb, kedves Tibor!

 

 

 

 

7.

– Már sok mindenről és mindenkiről beszéltünk. A jelenlegi párjával már találkoztam is, de igazából nem tudok róla semmit, azon kívül, hogy jól megértik egymást.

– Sejtettem, hogy erre előbb-utóbb rá fog kérdezni a doktornő, ezért hoztam is egy levelet, amit neki írtam. Ezt szeretném felolvasni önnek. Ez mindent elmond a kapcsolatunkról.

– Tessék csak! Olvassa fel!

 

 

„Nagyon szeretlek és nagyon fontos minden pillanat, amit veled tölthetek, még ilyenkor is, amikor csak olvasol.

A lelked és te is tökéletesek vagytok, úgy, ahogy vagytok. Gondolj bele! De inkább ne gondolj. Látod, hogy én is milyen kusza vagyok? Melletted azt sem tudom, hogy fiú vagyok  vagy lány.

De melletted nem is fontos, mert melletted én vagyok 100%-ig. Nem más, és nem az, akit látni akarnak, vagy szeretnének. Veled nincs kétely, és nincs kudarc sem, veled csak a van, létezik és más nincs is. Ez a legfontosabb. Tegnap volt egy műsor a tv-ben, ahol beszéltek rólunk és az időről, és hogy mennyire nem számít az idő annak, aki végre akkor tudja megélni az eseményeket, amikor azok bekövetkeznek. Nem a múltban és nem a jövőben él.

Nagyon nagy csoda és kegyelem Istentől, hogy megadja számunkra ezt. Fel sem tudjuk fogni igazán, hogy mit kaptunk. Agyalunk a hülye társadalmak, hülye hullámain és nem vesszük észre, hogy az Úr, milyen kegyes hozzánk. Nem tudunk önfeledt (gondolatainktól mentes), boldog, gyermeki lenni és elfelejteni a mindennapok nyűgét, gondját. Már te is belátod, hogy nem véletlenül következnek be a dolgok. Vagy mindig is így gondoltad. Akkor képzeld el, hogy megyünk a sínen, amit kijelölt számunkra az Úr. Nincs más út. Még akkor sem, ha hatalmas kerülőket és kitérőket teszünk meg, de ugyanazon a sínpáron haladunk. Közben pedig nem más áll folyamatosan a hátunk mögött, mint Isten. Ha ezt a képet elképzeled, ahogy mész az utadon, és mögötted jön a védelmező Isten, akkor eltölt egy olyan nagy magabiztosság és nyugalom, ami emberi ésszel (gondolj bele), fel sem fogható. Te Isten mennyasszonya vagy és ezt már nem moshatod le. Maximum eláshatod ezt a címet. Saját magunk sajnálatában vakok vagyunk. Én ugyanígy vagyok, voltam és leszek, de gyakorlom a látást és a szeretetet. Olyan csodát kaptunk, ami nem mindenkinek adatik meg. Ezért vagyok boldog veled és ezért vagyok boldog nélküled is. Mert örökre velem vagy és Isten is. Nekem már csak egy célom lehet, de az nehéz. Másoknak is megadni ezt a kegyelmi állapotot. Kiszakítani őket ebből a krumpliföldre és boldognak lenni egy kicsit. Persze a kezdő lépést a fény felé, mindig nekünk kell megtenni. Persze a fény képes mindenre. Akár bogáncsos, tövises testünket is átöleli és letöri, lemossa, lehervasztja tüskéink és maró maszkjaink.

Tökéletesek vagyunk együtt. Ha valaki látja, akkor önmagán keresztül lát minket és úgy is ítél. De ha képes meglátni minket önnön valónkban, akkor meglátja a csodát. Lehet, hogy ezek csak szép szavak a krumpliföldön, ahová nem valóak, mert oda ásó és kapa való. De talán önmagunk templomában, a saját oltárunk előtt, talán nem érdemelnek szégyent és megvetést. Talán velünk lehetnek és minket tehetnek többé és segíthetnek Istent is közelebb engedni. Remélem, hogy nem volt sok ez, amit írtam és remélem, hogy nem ellenállást szülő olvasmány lesz, hanem Isteni gondolat. A jó szándék adott és velünk van.

Elfogytak a szavak és a gondolatok. Lehet, hogy jobb is. Maradt az örök szeretet és odafigyelés. Remélem, örömöt hozok neked és megbékélést.

Nagyon szeretlek, és nagyon hiányzol!”

– Hát ez gyönyörű volt! Igazán megható és őszinte. Maga gyönyörűen fogalmaz, Tibor! Nem gondolt még arra, hogy írnia kellene? Nem érzett késztetést?

– Régebben írtam verseket, még középiskolás koromban.  És egyet írtam az én életemnek is. Akarja hallani?

– Miért is ne?

– „Evés, ivás, alvás, minek?

Egy lélegzetvétel belőled és már minden megvan.

Elcsendesül a lelkem és szabad veled.

Nem börtönbe zárt rab, aki foglya saját fejének.

Nem kisegér, akit rabul ejt egy láda étek.

Nem kismadár, aki már kalitkában hál.

Nem zombi, aki elolvad, ha lát.”

 

– Nagyon szereti, ez nyilvánvaló.

– Ez ennél sokkal több. Ő én vagyok, ő meg én. egyek vagyunk. Annyira olyan, mint én. érzékeny, sérülékeny, annyira olyan! És úgy tud szeretni, engem, akit még soha nem szerettek igazán.

Néha átölelem, és csak azt ismételgetem: hogy tudsz ennyire szeretni? És szeretem szeretni. néha csak nézem, ahogy alszik, hallgatom a lélegzetét, és megnyugszom.

– Heteken át, amikor reggelente találkoztunk, mindig valami végtelen boldogság kerített hatalmába, mintha az angyalomat láttam volna. Hányszor mondtam már neki: Jó reggelt, angyalka! Szeretlek, angyalkám!

– De egyszer már mégis megpróbált szakítani vele, utána jöttek el hozzám, ha jól tudom. Miért akarta lezárni ezt a kapcsolatot, ha ennyire szereti a kedvesét.

– Mert féltem, hogy elveszíthetem, és nem akarom elveszíteni!

– Mert ő szakítani akart önnel és ezt ön megelőzve mondta azt, hogy legyen vége?

– Nem, teljesen félreért.

– Akkor magyarázza el, hogy értsem!

– Tudja, ő nagyon nehéz helyzetben van. Nincs állása, egzisztenciája. én boldogan eltartanám, de ő nem akarja. Aztán miattam a családja, pontosabban a gyereki is eltávolodtak tőle. Ráadásul hetekig izolálva élt a szüleim nyaralójában. Én voltam az egyetlen társasága. Nagy felelősség volt ez nekem. Éreztem, nem tudom megtartani. Féltem, összeroppan, és elveszítem. És kezdett idegesíteni minden, nem tudott aludni, sokat sírt, én meg nem tudtam segíteni rajta. Úgy éreztem, jobb, ha elküldöm magamtól. Tudom, gyáva voltam. Ráadásul szemét módon, telefonon szakítottam vele. De anyám azt mondta, ne személyesen, nehogy kárt tegyen magában vagy bennem.

– És nem próbálta előbb megbeszélni vele a problémát?

– Vele nem. Vele már csak a döntésemet közöltem, nem akarom többé látni az életben.

– Elég radikális lépésre szánta el magát.

– Igen, de én előtte már éreztem, hogy baj van. Beszéltem erről a nagymamámmal, a barátnőjével…

– De vele nem.

– Nem. Nem akartam megbántani. Tudja olyan érzékeny és sérülékeny. És annyi más baja volt. Nem volt szívem terhelni az aggodalmaimmal, érzéseimmel.

– De Szakítani igen? Mondja, ha annyira szerette, szereti, miért nem próbálta megmenteni a kapcsolatot?

– Nem tudom, ő tudta. visszahullottam, újra puha pöcs lettem. De megfutamodtam. Egyszer, régebben írtam is neki:

 

„Annyira szerettem volna, ha te támaszkodhattál volna rám. De sajnos a szuperhős álmom, az nem teljesülhet, mert gyermek vagyok, akinek törődés kell. De nem akarok teher lenni!
Tudom, hogy már ezt a kört bejártuk és tudom, hogy már elrendeltetett, de mégis jobban érzem magam, ha újra és újra elnézést kérek, amiért terhellek. Van neked mivel foglalkoznod és van kivel is. Még egy pótgyerek, aki ugyan feltölt a mosolyával és az esetlenségével, de mégis csak gyerek.
Persze, hogy tudom, hogy jobb, ha gyermek vagyok, mintha felnőttként vakon bolyongok a világban, de szerettem volna hinni a mesében és segíteni

Szerettem volna hinni, hogy már túlléptem a gondjaimon és a sebeim is begyógyultak és szerettem volna hinni, hogy minden rendben és más dolgom nincs, csak hogy segítsek. De mint annyiszor, az élet és te rácáfoltál. A mese, csak mese marad, az élet, pedig bonyolult és kusza, mint a lelkem.”

 

– Aztán mégis a folytatás mellett döntöttek.

– igen. Mondanom sem kell, teljesen kiborult. Többször hívott, magyarázatot kért, személyes találkozást, hogy mondjam a szemébe… én letettem, kikapcsoltam a telefont. Aztán kis idő múlva visszakapcsoltam, hátha újra akar hívni. én is össze voltam zavarodva. Anyám meg nagyon aggódott a hívásai miatt, hogy megint manipulálni akar. Aztán este elvittem a holmija egy részét. Beszélgettünk. Ő zokogott, én zártam, rideg maradtam, pedig szívem szerint aznap este visszafogadtam volna. de akkor már visszamentem Beátához.

– És ő visszafogadta?

– Igen, szó nélkül. Mondtam már, ő ilyen. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Nem beszéltünk a történtekről…

Aztán két nap alatt rájöttem, ami rossz volt, az rossz is marad. És amikor a barátnőmmel együtt kimentünk a nyaralóba, hogy összeszedjük a maradék holmiját, kibékültünk.

– Kinek az ötlete volt, hogy együtt menjenek? Ő kérte?

– Nem, én döntöttem így, bár anyám tiltakozott, féltett tőle. tudja, ő a mumus. Anyám szerint én labilis lélek vagyok, megbízhatatlan, könnyű befolyásolni, ezért félt.  Mintha ő nem ezt tenné!

– És aztán mi történt kettejük között? Hogyan találtak vissza egymáshoz?

– Próbálta tartani magát, de sírva fakadt újra. Én megfogtam a kezét és azt mondtam, tudom, mit érez, mert ő én vagyok, én meg ő… és akkor így is éreztem.

– A családja hogy fogadta a döntést?

– Teljesen kiborultak. Azt mondták, nem játszhatok se velük, se Tibikével, se Beátával. Ha őt választottam, el kell hagynom a családomat, a vállalkozást, mindent. Fogjuk meg egymás kezét, és vágjunk a nagyvilágnak. Akkor követelték a CT vizsgálatot is.

– Aztán?

– Otthagytam őket. Megírtam az önéletrajzomat, nézegettem állást a neten. Aztán két nap múlva telefonált az édesanyám, kérdezte, hogy hiányoznak-e nekem. mondtam, hogy Tibike igen, és letettem. Aztán sms-t küldött, hogy menjek vissza, ha mégis hiányoznának. És másnap visszamentem. De teljesen normálisan elbeszélgettünk, változást ígért, nagyobb beleszólást a cég dolgaiba, hogy végre megmutathatom, mire vagyok képes…

– És?

– Hát egy darabig úgy tűnt, működik a dolog. de lassan visszatért minden a régi kerékvágásba. Árut szállítok, segítek, ahol kell, mint eddig. Az a baj, hogy gyenge vagyok. hamar feladok mindent.

És az anyám ellen nem könnyű harcolni. és utálom magam ezért.  De annyira tud dühíteni. Bemegyek dolgozni és ott ül Lacikával az ölében… hát mi ez? Munkahely vagy bölcsőde?

– És a kedvesével  azóta jól kijönnek.?

–  Persze. Ő egy csoda! És hamarosan beköltözünk a lakásba!

– Milyen lakásba?

– Hát az én lakásomba!

– De nem azt mondta, hogy abban a felesége és a kisfia marad, hogy ne bolygassák a gyereket?

– Igen, de megbeszéltem az édesanyámmal, hogy végtére is az az én lakásom! Akkor miért én lakjak albérletben. Beátáéknak költöznie kell! Örüljön, hogy az anyám olyan nagylelkű, hogy fizeti az albérletét!

– Rendben van. Végtére is ezeket a döntéseket önöknek kell meghoznia!  A legközelebbi alkalommal már beszámolhat a fejleményekről!

– Akkor a jövő héten találkozunk! Viszontlátásra!

 

 

 

8.

Jó napot, Tibor! Milyen mosolygós ma!

– Igen, hál’ Istennek rendeződik az életem! Szépen lassan helyre kerülnek a dolgok. és nekem erre van szükségem: stabilitásra, biztos pontra.

– Ezek szerint beköltöztek a lakásba.

– Igen, nem volt egyszerű történet! Négy napig csak a feleségem holmiját hordtuk az albérletbe. Egy kicsit segített az apám és az öcsém is, de a javát én pakoltam. Munka mellett. Látnia kellett volna, mi mindent hordott el! Hogy mennyi  lomot vett meg, halmozott fel! Mindent megőriz, gyűjtöget, teljesen felesleges dolgokat is. És vitt mindent ész nélkül, még az egyik egyetemi jegyzetemet is!  Minek neki? Most akar agyat növeszteni?

– Tibor, én megértem, hogy dühös rá…

– Ez nem düh kérdése. A nagyanyámnak is az a véleménye, amikor Beáta hozzánk került, olyan buta volt, mint a föld, aztán anyám kezelésbe vette és mellette kupálódott ki valamennyire. Bár szerintem több kárt tett benne, mint hasznot! Mindegy. sohase az eszéért szerettem. Érti, gondolom.

– Igen, folytassa csak.

– Szóval vitt mindent, ami csak befért abba a kis lakásba. Anyám fizeti az albérletét, tőlem is kér egy ötvenest gyermektartás gyanánt. Remélem, ezek után a válóperkor nem lesznek már követelései.

– Ezek szerint mégsem felhőtlenül boldog…

– Higgye el, nekem nem számítanak az anyagi javak. Vigye csak a laptopot, plazma tévét, kit érdekel? Vettem újat.  Csak fáj, hogy neki ez számít. Most, hogy már különélünk, mindenki tudja mondani, hogy ők látták…

– Mit láttak?

– Hogy Beáta csak megfogott. És hogy nem értették, miért vettem el. Mert a kutyának nem kellettem rajta kívül! A nagyanyám is most nagyon okos tud lenni! Ő – állítólag – eddig is látta, hogy nem szeretem Beátát, és – állítólag – mondta is nekem, ne velük próbáljam megszeretni, én szeressem, az én feleségem!

– Ebben igaza volt a nagymamának, de ez már a múlt. Hiszen válni fognak, és önnek van új kapcsolata.

– Igen, de annyira sajnálom a kisfiamat!  Most úgy tűnik, egész jól éli meg az egészet. De törés neki, hogy elköltöztek. Néha mondja is, hogy szeretne visszaköltözni. És mi, a párommal, tudatosítjuk benne, hogy ez az ő otthona is maradt, akkor jön, amikor szeretne, maradtak nálunk játékai, nálunk is aludhat. Ez örökké az otthona marad.

– Ez nagyon helyes szemlélet.

– Igen, de a családom úgy viselkedik, mintha cserbenhagynám Tibikét, mintha eltaszítanám magamtól! Pedig nem. És micsoda semmiségekből csinálnak ügyet!

– Például?

– Hagyjuk! Nem fontos. Az apám a múltkor azzal cukkolta a nagyanyámat, hogy Beáta hagyja, hogy Tibike összevissza futkározzon, amíg el nem üti egy autó! Zárt udvarban, nem a főút közepén! Jobb lenne, ha ő hallgatna! Ő hogy törődött velünk? Milyen apa volt? Mit csinált, amikor balesetem volt? Ott hagyott vérző fejjel, mert tehetetlen pöcsként nem tudta, mit csináljon! Rohant fejvesztve a nagyanyámhoz… Hagyjuk már!  Azt meséltem már, hogy évekkel ezelőtt volt egy érdekes telefonhívás? Az irodánkban ültem, én vettem fel, szerencsére.  Egy férfi üvöltve fenyegetőzött, hogy nagyon megjárom, ha még egyszer a felesége közelébe megyek… a hívás az apámnak szólt. Ha az anyám tudomást szerzett volna róla, cirkusz lett volna. De én hallgattam a családi béke kedvéért.

– Nem tudom, ez most hogyan kapcsolódik a költözködéshez.

– Csak az apámról jutott az eszembe.

– Talán térjünk vissza a költözéshez. Tehát a felesége és a kisfia már albérletben él.

– Igen. Mi pedig a lakásomban. de nem volt egyszerű a beköltözés. Zsákokkal hordtam a felesleges kacatot, szemetet. Üres dobozokat, flakonokat. a párom meg napokig takarított. De végre rend van. Látná a konyhát!  És visszhangzik, most, hogy kikerült a sok lom! A zöld szobát átrendezzük. És már rendeltem könyves szekrényeket is, mert a barátnőmnek sok könyve van. Afféle dolgozószobát szeretnénk kialakítani. Mindig ez volt az álma. Dolgozószoba íróasztallal, könyvekkel…

– És ezt már nem az édesanyja intézi?

– Nem, mindent én. Tudja, én nem tudom, milyen saját fészket építeni. a nagyanyám tudja. Ő és a nagyapám együtt építették fel a házat, vetették a vályogot. a párom is tudja, az előző kapcsolatából. Én nem. Én mindent készen kaptam az anyámtól. A nagyanyám szerint ezért nem tudom igazán értékelni. Lehet, hogy igaza van. Nem tudom. Nagyon nehéz ez.

– És hogyan tervezik tovább?

– Nem tudom. Nem akarunk tervezni, csak végre nyugodtan élni. Együtt. nagyon sok volt az, amin keresztül mentünk. Gyakorlatilag a kezdetek óta ketten vagyunk a világ ellen. Ez sok volt. Ő is azt mondja, csak békére és nyugalomra vágyik. És otthonra találni, mellettem. A többi meg majd kialakul. Most boldogok vagyunk.  Együtt vagyunk. És itt nincs úgy izolálva.

– És a családja hogyan viszonyult a költözéshez?

– Mondtam már, egész jól. Anyám szerzett albérletet Beátának, apámék segítettek költözni. Most úgy érzem, az anyám mellettünk áll, támogat. Bezzeg a Beáta családja nem segít! Pedig amikor kellett ő segített! Amikor a húgáék építkeztek kölcsönadta a megtakarított pénzét. Sose fogják tudni megadni! De nem ez a baj! Legalább abban segítenének, hogy elhordják Tibikét óvodába! Jön az ősz, a hűvös idő, olyan beteges… ne Beáta hurcolássza biciklivel! Erre nem képesek! A szülei sem igazán segítik.  Pedig most, hogy egyedül van, kellene a támasz neki! Kellene a segítség, mindenféle szempontból. Mondtam már, elég dependens. Tudja, függő személyiség, gyenge.  Igaz, a szüleihez ő sem költözne. Nem azért menekült el onnan annak idején, hogy visszamenjen!

– Hogy érti azt, hogy menekült?

– Ez a házasság neki is egyfajta menekülés volt otthonról, mint nekem. A szülei nem élnek túl jól. Rengeteget veszekednek, de nem válnak el. Ezzel aztán szépen megmérgezték a gyerekeik életét.  Beáta azt is mesélte, hogy az anyja csak azért ment az apjához, mert azt hitte terhes. Aztán együtt maradtak, marják egymást, Beáta meg olyan lett ebben a házasságban, amilyen.  Aztán hozzánk került, hát itt sem lett jobb, de ha hazamentünk a lakásba, legalább azt csinált, amit akart. Nem szólt bele senki. Persze, a gyerek kötöttség, de vele egyszerű bánni, csak kapcsol neki mesét, és kész.   Én tudom, hogy ez nem helyes.  Tibikének jobb lenne, ha a Beáta szüleinél laknának, ott legalább van fegyelem, rendszeresség. Ez nagyon hiányzik az életéből. Csak kell egy gyereknek, hogy felnőtt legyen mellette, nem egy báb, akit dróton rángat.  A múltkor én vittem őket óvodába, illetve dolgozni. Beszaladtunk Tibikének reggelit venni a közeli boltba. Amikor jöttünk ki, kiverte a hisztit, vegye fel az anyja. Amikor csak 5 lépést kellett megtennie a kocsiig. És Beáta felvette! Ez a gyerek nagyon okos, apja fia, és oda teszi az anyját, ahova karja! Ötévesen! Mi lesz később? Verni fogja? Én nem tudom, de nem jól van ez így.

– És mit gondol, mi a megoldás?

– Nem tudom.  De azt a nagymamám is mondja, nem helyes mindent megvenni és megengedni a gyereknek. És igaza van. Nagyon féltem Tibikét. Olyan érzékeny, mint én. de nem akarom, hogy olyan legyen, mint én voltam. Azt akarom, erősebb és határozottabb legyen, aki meg tudja védeni magát! Tudja nem túl kellemes a tápláléklánc alján lenni. És én ezt megéltem középiskolás koromban. Nem akarom, hogy olyan sorsa legyen, mint nekem volt! És nem akarom, hogy azt, ami most történik, úgy élje meg, cserbenhagytam…

– Az előbb már mondta, mit tesznek azért, hogy ne így élje meg.

– Igen, de olyan érzékeny! Mit fog rólam később gondolni?

– A kérdés inkább az, ön hogy látja ezt a kérdést, és hogy éli meg.  Azt hiszem. ahogy szokta mondani, lehet, kicsit sötéten lát. Legyen egy kicsit türelmes. Hadd forrja ki magát a dolog! Hadd csillapodjanak le kicsit mindenkiben az indulatok!

– Igen, tudom, impulzív lélek vagyok. Instabil, ahogy anyám mondaná. Megpróbálok türelmes és nyugodt maradni. ez az ő érdeke is.

– Maradjunk ennyiben.  És a jövő héten találkozunk, ha önnek is megfelel.

– Természetesen. Az édesanyám azt mondta, addig járjak, amíg a doktornő szükségét látja. Ő fizeti, nem probléma.

– Ezek szerint csak fontos az édesanyjának. ön és a lelki egyensúlya.

– Igen, biztosan. Viszontlátásra!

 

 

9.

 

– Jó napot kívánok!

– Üdvözlöm, Tibor! Foglaljon helyet! Hogy van? Hogy alakul az élete?

– Egyre jobban, köszönöm. Bár a cégnél vannak problémák. Egyre döcögősebben megy a szekér. De ilyen világot élünk. És ebben kell talpon maradni. Nem könnyű. Rengeteg problémát kellene megoldani, de sajnos édesanyám nem túl rugalmas. Elég akadozva mennek a dolgok. és ő is egyre fáradtabb, nem bírja úgy, mint régen. Az elején tényleg erején felül teljesített, hogy a vállalkozás beinduljon, jól menjen. De mára megváltoztak a dolgok. És nem ez a legnagyobb probléma. Hanem a bizalmatlansága. Mindenről tudni akar, mindent ellenőriz. Nem bízik senkiben. Közben meg folyton panaszkodik, hogy ő már nem bírja tovább, milyen fáradt stb. Magának köszönheti. Nekem vannak elképzeléseim, van ambícióm, energiám, de! Az anyám lelki világa és gondolkodásmódja miatt, nem jön össze semmi az elképzelésből, mert én mindent rosszul csinálok és csak úgy volt jó, minden, ahogy ő elképzelte. Csakhogy ez a ”csak én mániája” odáig fajult, hogy ma már állandóan benn akar lenni, de persze nem szeretetből, hanem kényszerből, mert mindent neki kell felügyelnie, hogy működjön. Persze egyre rosszabb minden és a z üzlet is egyre gyengébben muzsikál, mert következetlen és mindenből pénzt akar csinálni, még a selejtes árut is eladja a jó árában. Ráadásul az üzletet nem üzletként kezeli, hanem családként. Ez is az is eltinglitanglizik benne, mert családtag. nem baj, hogy nem ért hozzá, nem baj, hogy nem dolgozik 8 órát, jó, ha négyet. Kapja a pénzt, mert ő apuka, öcsike! Apa szállítja az árut. Ha gondol egyet, a bevételt elkölti a horgászboltban. Melyik alkalmazott merné ezt megcsinálni. Egy agybetegség az egész, csak nem lehet belőle kiszállni. Nincs választási lehetőség.  Ez van.

– És a magánélete rendeződött már?

– Mire gondol?

– Beadta már a válókeresetet?

– Én?  Nem. Nem sürgős. Az új párommal nem akarunk összeházasodni. Egyébként is a házasság csak papír. Nekem a papír nem számít, nem érdekel. Az érzések a fontosak!

– Akkor beszéljen az érzéseiről!

– Köszönöm, jól megvannak. És mi is jól megvagyunk. Muszáj ezt csinálni?

– Mit kedves Tibor?

– Hát ezt a beszélgetést. Annyira fölösleges. jól vagyok, tényleg. Tisztán látok mindent. Az életemet, mindent.  Tudom mit és kit akarok. A kedvesemnek mellettem és nálam, örökre helye van!  Érzem, hogy ő ugyanígy érez irántam. És ne legyünk pesszimisták, mert a pohár, még félig tele van!

Hátha jól alakulnak a dolgaink és sokkal szebb lesz minden! Remélem, hogy az, amit most érzek nem csak vihar előtti csend és napsütés! Bízom benne, hogy jól alakulnak a dogok. Tudja, tegnap is odavolt a kislányával orvosi vizsgálaton. Aggódtam, mi lesz. De szerencsére a vizsgálati eredmények biztatóak lettek! Aztán érte mentem, a kocsiban fogtuk egymás kezét, bár tudom, ez nem szabályos, de nem érdekel. szeretem fogni a kezét. és ő is szereti. Azt mondja, a lelkeink ilyenkor összefonódnak. Tudja, hisz a lélekpárokban. Illetve hiszünk.  A nyáron voltunk egy Müller Péter előadáson. hallgattam, és gondolatban kipipáltam, amit mondott: Ezt is megéltük, ezt is megéltük… de hol is tartottam?

– Érte ment a kedveséért.

– Igen, hazaértünk és akkor jött a meglepetés. sőt, meglepetések! Forró leves, én főztem! A zöld szoba átrendezve! Annyira jó volt látni az örömét! Én igazi „apuka” vagyok! Szeretek meglepetést és örömet okozni!

– És nagyon lelkes!

– Igen, de miért ne lennék az?

–  Örömmel látom, hogy valóban jól érzi magát.

– Természetesen. Egyesek az önzés fátyla miatt, nem látják, milyen jó hatással van rám.

Egyébként most sem vagyok zaklatott, velem van! Érzem. Nekem csak ez számít. Ha meg ezzel rohanok a falnak, akkor üsse kavics. Sokszor megyek fejjel a falnak. Már megszoktam. Tanulok belőle. Csak most azzal az óriási különbséggel, hogy mindent, amit teszek, kényszer nélkül és mérhetetlen boldogsággal teszem. Ez pedig nekem mindennél fontosabb. Annyira jó hogy velem van és vele egy kőszikla vagyok, még reálisabb vagyok.  És boldog vagyok. Nem tehetnek ellene semmit. Köszönöm, hogy meghallgatott!

– Igazán nincs mit. Ezért vagyunk itt.  De még nem járt le az ideje…

– Nem probléma, kifizetem a teljes óradíjat, de higgye el, fölösleges tovább itt ülnöm. Felesleges időpocsékolás lenne!

– Ahogy gondolja! Akkor örülök, hogy ilyen jól alakulnak a dolgai és sok boldogságot önöknek!

10.

 

– Üdvözlöm, Tibor! Kicsit meglepett az édesanyja telefonhívása. Nem gondoltam volna, hogy újra találkozunk.

–  Tudja, mit mond erre az ötéves kisfiam, Ilyen az élet! Pedig még csak ötéves! De nagyon okos.

És mi történt.

– Semmi, észhez tértem. Elmúlt a rózsaszín köd. Már nem szeretem, szakítottam vele!

– Kivel? A barátnőjével?  De két napja még azt mondta, hogy…

– De azóta rájöttem, hogy nem szeretem. Már a múltkor is csak szánalomból fogadtam vissza, és ezt meg is mondtam neki. Annyira sírt szerdán! Miért sírt annyit?

– És ő hogy fogadta?

– Az már az ő problémája, nem az enyém. Neki is megvan a maga élete, nekem is. Megvan a magam családja, de nem is ez fontos.

– Akkor mi a fontos ön szerint?

– Bezártam, megint. És elzártam a lelkemet örökre. Egyébként is, ezt a lélek dolgot csak ő hitte, gondolta.

– És most mi lesz? Visszatér Beátához?

– Nem. Nem nekem való a társas kapcsolat. Persze lesznek nők az életemben. Én bárkihez képes vagyok kedves lenni. Bárkit tudok kényeztetni.

– És mikor szakítottak?

– Tegnap. Bezártam. Ennyi. így járt.

– De annyira szerette!

– Elmúlt. Tegnap délután kimentem elé az állomásra. amikor hazaértünk, közöltem vele, vége. Szedje össze a legszükségesebb dolgait, és elviszem, ahova akarja. a többit meg majd később utána viszem.

– Hadd foglaljam össze, jól értem-e, amit mond! Ön két-három hete úgy döntött, hogy elköltözteti a feleségét és a kisfiát albérletbe, mert a párjával…

– Ő nem a párom!

– Rendben. Szóval a volt párjával akart ott élni. Gondolom, akkor hosszú távra tervezett. Most pedig rájött, hogy mégsem és újra szakított.

– Végleg és teljesen. Azóta már elvittem a többi holmiját is. Kitöröltem a telefonomból, a tudatomból. Bár a mobilomból még nem, de fogom.

– És nem is beszéltek, amikor visszavitte a dolgait?

– Próbált, de nem hagytam. Félrelöktem, becsuktam az ajtót és elhajtottam! Engem ne manipuláljon!

– És miket mondott?

– Gondolhatja! Hogy gyáva és gerinctelen vagyok! Felelőtlenül szórakoztam vele! Megint puha pöcs lett belőlem! Hogy az utcára raktam!

– De nem tette ki az utcára, ugye?

– Nem, a barátnője befogadta. De kereshet magának hajléktalan szállót is! Az ő dolga, nem az enyém. Nem kellett volna kezdenie velem!

– Mert ő kezdett magával?

– Tulajdonképpen nem. Én mentem oda hozzá, amikor újra találkoztunk. 14 év után. Megláttam és olyan boldog voltam. De volt bennem egy másik érzés is, meg akartam menteni! Minden reggel találkoztunk, beszélgettünk. Nem sokat, tíz percet, negyedórát. Ő is sietett, én is. Később délutánonként is találkoztunk. Beszélgettünk. Akkoriban tele voltam panasszal, ő meghallgatott, megértett. Egyszer megkérdeztem, lehetnénk-e barátok, mert nekem nincs barátom.

– És neki?

– Neki vannak. Ismerem is őket. Aztán több lett barátságnál. Hosszú hónapokig küzdöttünk egymással, az érzéseinkkel. Egyikünk sem volt független, aztán ott vannak a gyerekek. Meg azt hajtogatta, hűségeskü köti! Bár ekkor már évek óta csak látszatházasságban élt. Aztán végül egymás mellett döntöttünk. De látja, nem működött a dolog. Egy darabig működött, de aztán megtört bennem valami. A múltkor is csak szánalomból fogadtam vissza.

– Nekem nem úgy tűnt, amikor együtt láttam önöket.

– Mindegy. Így alakult! Bezártam. Végleg. Senki nem érdekel. Lehet, magamhoz veszek egy-egy újabb nőt, azokhoz is képes leszek ugyanolyan kedves lenni. Ahhoz nem kell szeretni!

– És nem rendezi a kapcsolatát Beátával?

– Nem.  Nem akarom.

– És ha a család, az édesanyja ezt várja el öntől?

– Hagyjanak békén! Aznap, amikor bezártam, anyám is hívott délután. Mintha nem lett volna elég belőle meg Lacikából délelőtt! Valamit segíteni kellett volna. Nem mentem! Elegem volt mindenből és mindenkiből.

– És mivel indokolta a döntését, hogy lezárja a kapcsolatot?

– Szakítottunk, mert már nem szeretem. Idegesített, egyre jobban. Pont olyan, mint Beáta! Korlátozott, túl sok volt! És meg akart menteni! Úgysem tud! És nem akarom magammal rántani.

– És a volt partnere beletörődött ebbe?

– Nem teljesen. Még ír „hányós” e-maileket. Tudja, kiadja, ami benne van, hogy megkönnyebbüljön. Azt mondja, mást nem terhel vele. Ezért nekem ír.

– És miket ír?

– Olvassam fel?

– Ha itt van magánál…

– A telefonomon meg tudom nyitni a mail-boxomat.  Egy pillanat.

 

„Hányok, így tisztul a lelkem. És a megfelelő helyre. Könnyebben lenyelném a békát, ha egy férfi tette volna ezt velem, nemcsak egy hímnemű, akinek a férfiasságát csak a nemzőképessége bizonyítja, ezért hangsúlyozza agyon, az én fia, az én fiam, tiszta apja!
Miközben vele is felelőtlenül bántál, első körben, amikor választanod kellett Tibike és a lakás között, a lakást választottad, aztán el kezdett dolgozni benned a lelkiismeret-furdalás.  A szakítás előtti napon is velem volt, hagytad, hogy kötődjön hozzám. Én, ha nem gondolom komolyan a kapcsolatunkat, a közelébe nem engedlek a gyerekeknek .Az élet nem játszótér. És az emberek sakkbábuk. a morál az  morál, a gyávaság az gyávaság.
A férfi  az férfi, a gyerek az gyerek, aki után anyuka eltakarít, megoldja a problémáit, átveszi a feleslegesen vásárolt dolgait, majd felhívja a szociális irodát meg ezt meg azt, megtörli az orromat…
Nincs következmény. Az felnőtt dolog, gyerek csak ejnye-bejnyét kap.
És én, aki intelligens, erős, tehetséges, sokoldalú, büszke, egy ilyet képes vagyok szeretni. Hát tényleg hánynom kell magamtól. De legalább én felvállalom, ilyen vagyok.
Én a fedelet és a mindennapi betevőt keresem. Te semmit. Magadat kellene, de ehhez gyáva vagy. Inkább játszod a Mester . És csak azt kérdezem magamtól: Hogy tudok egy ilyen szánalmas alakot szeretni? Ugye milyen undorító?

Nem tudom, ki látsz-e már abból az ácsolatszerkezetből, amelyet démonizálásomkor építettél “bűneimből”. Szegényke! Milyen szorongó, félelmekkel teli lehetsz, ha ennyire menekülsz.
Hogy valaha belátod-e, a démonokat te gyártod, fested túl sötétre a képet, nem tudom.
Hogy valaha kimászol-e a magad ásta gödörből, vagy jó neked benne, te döntésed.
Azért én nézem a mumust:
1. Azért kellettél, hogy a férjemtől szabaduljak. Nem vagy, és mégis ma megyek a válást intézni.
2. Azért kellettél, hogy eltarts. Van hol laknom, van mit ennem. Életben vagyok, nélküled. Vegetálok, de élek.
3. Elküldesz, hogy ne hagyjalak el. Nem mertél hinni a szeretetemben, nem bíztál bennem. ez nem az én hibám. A paranoiákkal, gyanakvásokkal nem küzdhetek meg senki helyett.
4. Rád akaszkodtam. Nem vagyok dependens, én társat kerestem és véltem találni. Soha nem korlátoztalak semmiben, nem számoltattalak el. Azt más szokta csinálni veled, ő sem én vagyok. Miért vetíted rám más hibáját, te tudod.
5. Nem mondtam el mindent. Akkor minek széles sáv? Nem ez volt az egyik csoda? Szavak nélkül érezni, érteni egymást? Ha állandóan mondom, szerintem ezt-azt kellene, így és úgy csinálnod, az lett volna függőség-kialakítás. Tették veled eleget, miért kellett volna nekem is.
6. Olyan vagyok, mint Beáta. Az oroszlán is állat, az aranyhörcsög is, az utóbbi elég hangosan rágcsál, mint mesélted, de össze lehet azt a zajt téveszteni az oroszlán üvöltésével? Nagyon nem vagyok olyan, és ez is zavart. Megbeszéltük. Erős egyéniség vagyok. Zavar? Legyél te is az.
7. Végül. hogy ítélsz meg másokat, ha magadat sem látod? Hogy milyen instabil az énképed, szombaton megláttam. Félelmetes volt: teljes egyensúlyvesztés, befordulás, démonizálás, tagadás, menekülés. Rosszul láttam?


Hogy magadat tönkreteszed, az egy dolog, de nincs jogod másokat is. Szeretnélek megmenteni, de csak te tudod magadat, ha akarod. Ha elmarod magadtól a “legutolsó menedéket”, ha zaklatásnak címkézed a segítséget, mit tehetnék?
Eddig is tudtuk, impulzív vagy, sérelmekkel, sebekkel, de elfogadtalak ilyennek.
Szombat óta sokat gondolkodtam a tetteiden, mondataidon, agyam rakta a puzzle-darabokat, így jutottam el arra a következtetésre, ez nem szimpla impulzivitás.
Ha egy kicsit majd letisztulsz, enyhül az elfojtás, szorongás, belátsz több mindent. Most még kell a mumus az önigazoláshoz. és menekülsz, menekülsz…
És lehet, azt hiszed, mert kételkedem harcművészi voltodban, ellenzem, amit csinálsz. Csakhogy egy homokozóban játszó óvodás is nagyobb harcművész nálad! Küzd a vödréért, lapátjáért, ha el akarják venni tőle! Mester vagy? Egy francot!  Instabil ember hogy lehet mester? Ha nincs egyensúly benned, hogy teremtesz másokban?
Mindent meg kell tölteni tartalommal, különben csak szánalmas bohóckodás. Ez az életre is igaz.
Egyszer talán lesz erőd megküzdeni a démonjaiddal! Na, akkor leszel harcos!
Vegyél példát az oroszlánról, ne csak irigyeld!”

– És ön mit válaszolt erre?

– Egy pillanat! Megkeresem.

„ Hányj csak nyugodtan, ha az békét hoz számodra. Ne fogd vissza. Ami nyomja a szíved, azt nyugodtan add ki. Én még most is szívesen meghallgatlak, és ha tehetném, akkor át is ölelnélek. De már nem tehetem. Rabul ejtett a ketrec, amit magamnak teremtek és nem merek belőle kilépni. De tudod te ezt. Örülök, hogy neked sikerül az életben egyedül is helyt állnod és örülök a bátorságodnak is. Még akkor is, ha ezt most a kényszer hozta elő. Továbbra is úgy gondolom, hogy nem terhelhetlek tovább az életemmel és nem húzhatlak le. Neked megvan a sajátod és van kire vigyázz. Bármikor fordulhatsz hozzám, ha megosztanál velem gondolatokat. Szép napot és gyógyulást kívánok neked.”

 És ezt ön komolyan gondolta? A történtek után?

– Igen, de nem értett meg. Teljesen elvesztette önmagát. Instabil.

– Igen?

– Hallgassa meg, mit írt vissza!

„Hányj csak nyugodtan, ha az békét hoz számodra. Ne fogd vissza. Ami nyomja a szíved, azt nyugodtan add ki. (Az ember nem hány nyugodtan, csak ha nyugtalan a gyomra, lelke… és a WC-től nem kérünk engedélyt, üríthetünk-e. A WC az WC, nem a Szent Grál, amely felfogta Jézus vérét.)

Én még most is szívesen meghallgatlak  (ha hallanál és értenél, nem ilyeneket írnál, de nem veszel tudomást a lényegi tartalomról, hárítasz) és ha tehetném, akkor át is ölelnélek.

De már nem tehetem. (Na, azt már nem. És ne tetszelegj, a vigaszt nyújtani szeretnék szerepében… nem vagy barát, nem vagy őszinte, jó és állhatatos barát, és képtelen vagy “normális kapcsolatra”, ahogy fogalmaztál. Nyilvánvalóan belebuktál.)

Rabul ejtett a ketrec, amit magamnak teremtek és nem merek belőle kilépni. De tudod te ezt. (Ez igaz, magadnak teremted. És gyáva vagy. Remélem, leszoksz arról, hogy édesanyádat hibáztasd. Igen, a gyerekkori traumák befolyásolják az ember személyiségét, de én elég erős voltam ez ellen is küzdeni, látszik a hatása, de nem fojt meg. De őszintén mondd meg, ha a való életben uralnak a félelmeid, szorongásaid és gyengeségeid, hogy tudsz hiteles harcművész lenni? Valaki vagy gyáva vagy nem. Lehet mutatni, hogy nem vagy az, azt hazugságnak hívják.)

Örülök, hogy neked sikerül az életben egyedül is helyt állnod és örülök a bátorságodnak is.(Mit értesz helytálláson? Hogy vannak hiteles barátaim, akik tényleg segítenek, nemcsak megjátsszák Malacka a hőst? És nem agyalnak azon, hú de kihasználom őket! Vagy azt, hogy címkézni vagy takarítani fogok egy húsüzemben? Elvállalok egy olyan munkát, ami mélyen alatta van képességeimnek stb., hogy éhen ne haljak? Minek örülsz, te szerencsétlen? Annak, durván szereped van abban, hogy ilyen helyzetbe jutottam?)  Még akkor is, ha ezt most a kényszer hozta elő. (Mert eddig nem abban voltam, hosszú ideje? Melletted mi oldódott meg azon kívül, hogy a lelkem társra talált, vagy azt hitte? És nem próbáltam meg folyamatosan talpon maradni? Ha gyáva lettem volna, akkor feladom, nem keresem a lehetőségeket, és kisírok annyi pénzt, amennyit lehet tőled. Na, az lett volna én-vesztés számomra. A szeretetemet értelmezed gyengeségnek? Az a bátor, aki beléd rúg? Aki segít, aki támogat, aki nem használ ki, nem játszmázik, az gyenge? )

Továbbra is úgy gondolom, hogy nem terhelhetlek tovább az életemmel és nem húzhatlak le.(EZ igaz, de ezt a döntést nekem kellett volna meghoznom, amikor már tényleg feladtam volna, ha feladtam volna. De én erős vagyok, nem engedem el a másik kezét azért, mert bajban van és beijedek. És nem azért, hogy bizonygassak bármit, hanem, mert ha szeretek, akkor szeretek, és nemcsak szép szavak, hogy mindent feláldoznék… van, aki hiszi is azt, amit mond. )

Neked megvan a sajátod és van kire vigyázz. (Eddig is megvolt, és megosztottam volna veled, de nem kérted. A gyerekeket meg hagyd ki  az érzelmi játszmázásból!)

Bármikor fordulhatsz hozzám, ha megosztanál velem gondolatokat. (Viccelsz? A WC – hogy maradjunk a hányós szimbólum-körnél – megengedi, hogy hányjak? Édes Tőle. )

Szép napot és gyógyulást kívánok neked. (Őszintétlen üres gesztus)

– Nekem nagyon összeszedett levélnek tűnik, ahogy ízekre szedi a magáét, nagyon logikusan érvel. Indulatos, de logikus. Ön nem így látja, kedves Tibor?

– Én már nem látom sehogy. Maga sem ért meg engem. és tulajdonképpen nem is nekem kellene idejárnom, hanem neki. Neki van szükség segítségre. Csak ő nem engedheti meg magának. De én nem jövök többet. Minek? Nekem van családom, állásom, pénzem, lakásom. Van mindenem.

– És azt is tudja, mit szeretne?

– Megmenteni a kisfiamat…

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.