Csak húsz perc az út

– Elnézést, szabad ez a hely? Igen? Köszönöm. Segítene feltenni a táskámat a csomagtartóra? Tudja, elég nehéz a csomag, a gyerekeknek viszek egy kis hazait. Csomagoltam ezt azt, befőttet, lekvárt, tojást, házi szalonnát, kolbászt. Ezért nem kell pénzt kiadniuk, meg aztán jobb is, mint a bolti. Ki tudja, mi mindent tesznek azok bele az ételekbe! Én ugyan meg nem venném az olyasmit. Meg valami tartósító micsodát raknak bele mindenbe. A szomszédasszonyom mondta, hogy még rákot is lehet tőle kapni. Olvasta valamilyen újságba. Maga hallott már erről?

– Sikerült feltennie a táskát? Köszönöm szépen. Igaz, maga még olyan fiatal, magának még könnyű. Látott volna csak engem húszévesen! Hogy bírtam a munkát! És milyen szép voltam! De már hetven is elmúltam, bár nem látszik rajtam. Ugye, nem gondolta volna rólam? Pedig ha tudná, mi mindent megértem már! Megkérhetném, hogy húzza le egy kicsit az ablakot? Olyan fülledt meleg van! Nem kell olyan nagyon, elég egy résnyire! A redőnyt is lejjebb húzná? Tudja, a szememet bántja a napfény. Úgy jó lesz, pont jó, köszönöm. Igazán kedves. Maga messzire utazik? Én Pestre, a gyerekekhez. Alányomékhoz megyek, ő fog várni apályaudvaron, de csak úgy mondom, a gyerekekhez. Hozzám képest azok, nem?

– Képzelje, van két unokám is. Kislány mind a kettő. Pontosabban az egyikük már kész nagylány, tizenhárom éves. A másik csak tíz. Ha vár egy kicsit, megkeresem a fényképüket. Itt van valahol a táskámban. Nézze csak! Ők azok. Ugye milyen szépek? A nagyobbik szakasztott olyan, mintha a lányomat látnám ilyen idős korában. A kicsi inkább apja fajta. Sajnos, természetre is. Tudja, a vejem nem egy könnyű ember. Konok, önző, mindene a pénz, meg a kocsija. Szerintem még nője is van!

– Nem olyan áldott jó ember, mint az én uram volt.  Negyvenhét évig voltunk házasok, mielőtt itt hagyott engem, szegény. Negyvenhét! Kimondani is sok, ugye? Manapság már nem szokás ez. A fiatalok csak úgy összeköltöznek pap nélkül, papír nélkül, ha nem tetszik valami, meg továbbállnak, és jöhet a következő! Magának van családja? Gyerekek is? Mindjárt gondoltam. Maga olyan rendesebb félének néz ki. Komolyabbnak. A lányom is ilyen. Nagyon jó gyerek volt mindig. Ő a legkisebb a három közül. Tudja, hány éves voltam, amikor született? Negyvenkettő! Kicsit szégyelltem is a dolgot, de hát mit lehetett tenni, ha adta az Úr. De most már ő az én mindenem, az én vigaszom, csak ne élne olyan messze tőlem!

Nem volt vele soha semmi bajom. Az iskolában is csak jót mondtak róla. Higgye el, soha nem kellett szégyenkeznem miatta. Az uram eszét örökölhette, mert ő aztán nagyon okos ember volt. Még egyetemre is mehetett volna, vagy mire, csak akkor az ilyesmi még nem volt divat úgy, mint mostanság. Főleg nem falun. Meg akkor ki művelte volna a földet, ki törődött volna a jószággal? De a lányomnak két papírja is van a főiskoláról! Jó eszű is, szorgalmas is! Csak azt tudnám, miért pont az az alak kellett neki! Sokkal különbet is találhatott volna, nem is egyet! De hát ebbe én nem szólhatok bele, ez a gyerekek dolga. Pedig már csak ő maradt nekem.

– A kisebbik fiam már nem él. A nyáron volt húsz éve, hogy elvesztettem. A nagyobbik meg Amerikában van. Mit van mit tenni, ha ott találta meg a szerencséjét. Jó messzire elment, szent igaz! Szép családja van, öt gyerek meg három unoka, egyelőre. De lesz ott még több is, biztosan! Azok az én dédunokáim, de még soha nem láttam őket, csak fényképen. Elég kicsik még, és magyarul sem beszélnek, a szüleik sem. Voltak már itten Magyarországon az apjukkal, látogatóba, mert mindet hazahozta a fiam, hogy meglássák, hol nőtt fel az apjuk, megismerjenek engem, de nekem csak idegenek. Meg sem értettem, hogy mit akartak mondani.  A fiam mondta meg mindig, mert ő beszéli mind a két nyelvet, a magyart sem felejtette el. Amióta az uram meghalt, állandóan kér, hogy költözzek ki hozzájuk, de nem mennék én oda a világ kincséért sem! Mihez is kezdenék én ott!

– A gyerekekhez fel-felmegyek Pestre, bár egyre nehezebben szánom el magamat az utazásra. Hetvenhat év, az hetvenhat év. Nem mozdul olyan könnyen az ember. Ragaszkodik a saját vackához. Az volna a jó, ha hazaköltöznének, falura, nincs az a sok autó, az a nagy zaj meg büdös, rendes házban lakhatnának a helyett a szűk kis kalitka helyett, de csak azt hajtogatják, hogy nem tudnának máshol élni, csak Pesten! Én nem is tudom, mit szeretnek rajta! Nekem elég ezt a néhány napot is kibírni abban a lakásban. Csak két szoba van. Az egyik a gyerekeké, a másik a lányoméké. Amíg ott vagyok, a lányok átadják a szobájukat nekem, és matracon alszanak a szüleik szobájában. Ez is zavar engem, mert nem akarok én kitúrni senkit a helyéről. Nálam van hol aludni bőven, de csak ritkán hozza le őket a vejem, nyáron is inkább külföldre mennek, ahelyett, hogy nálam töltenének egy kis időt, legalább egy hetet. De a nagyságos úr csak a tengerparton tud pihenni. Horvátországban vagy hol szeret üdülni. Hát menjenek csak! Tehetik. Fiatalok még, a pénzük is megvan rá, mert azt nagyon tudja a vejem. A pénzt hajtani. A mai világban meg már csak ez számít. Hát nincs igazam?

– Hova készülődik? Már leszáll? Ilyen hamar? Kár, igazán sajnálom. Pedig igazán nagyon jól elbeszélgettünk…

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.