Bidermeier

Egy parányi bérházi lakásban élt, talán negyven négyzetméteren, egyedül, hosszú évek óta. A lépcsőház kopottas, pergő vakolatú volt és dohszagot árasztott – egy darab lakótelepi valóság. De az ajtón túl egy másfajta világ fogadott. Aki belépett, az egy kicsit a múltban találta magát. Az antik, faragott bútorok, melyeken áttetsző, horgolt csipketerítők pihentek, a sarokban álló fekete zongora, melyen már hosszú évek óta nem játszott senki, a hatalmas tükör, az időt halkan morzsoló falióra már évtizedek óta szolgálhatták gazdájukat. A beszélgetések során a fiókok mélyéről előkeresett levelek, sárguló írások, a féltve őrzött, ritka könyvek is a múltat idézték, akárcsak a falon függő fényképek. Az édesanyjáról készült portrét minden alkalommal megmutatta nekem. Mindig azt kérte, hogy figyeljem meg, hogy mennyire hasonlít az én édesanyámra. Igaza volt. Valóban hasonlított rá. Ezért nem is bántam, hogy újra meg újra aprólékosan végigfürkésszem a számomra idegen, mégis ismerős női arcot, amely az anyám szelíd tekintetével nézett vissza rám.

Gondosan és aprólékosan, ahogy a panellakásba zárt birodalmát is megcsodáltam minden egyes alkalommal: az emlékek birodalmát, amely az évek során mit sem változott, akárcsak lakója, akiről soha nem tudtam, hány éves lehet valójában. Szégyelltem ilyesmit megkérdezni. Nem is tartottam igazán fontosnak. De azt sejtettem, kora szerint a nagymamám is lehetne.

Lehet, hogy egy bizonyos koron túl az ember szervezete belefárad – vagy csak megunja, esetleg feleslegesnek tartja -, hogy látható jelekkel érzékeltesse az idő múlását, mert miközben én gyermekből felnőtté cseperedtem, ő szinte semmit sem változott: ugyanaz az arc mosolygott rám, amelyet akkor pillantottam meg legelőször, amikor édesapám kézen fogva felvitt hozzá sok-sok évvel ezelőtt. Emlékszem: lehajolt hozzám, megsimogatta az arcomat és megkérdezte, meg tudom-e mondani, hogy hogyan hívnak… Régen volt.

Valahányszor felkerestem, mindig szívesen látott. Ahogy minden vendégét szeretettel látta akkor is, ha váratlanul, hívatlanul toppant be hozzá. Hozzá talán nem is lehetett rosszkor érkezni. Valahogy mindig tudott időt szakítani másokra. Régen nyugdíjba vonult már, otthonról leginkább csak vásárolni és ebédelni járt el, az igazi társaságot számára a látogatók jelentették: rokonok, ismerősök, volt tanítványok. A látogatót mindig kifogástalan rend, nyugalom és kedves mosoly fogadta. Az üveges fali szekrénykéből áttetsző, törékeny porcelánokat vett elő, a konyhából kávét és díszes fémdobozokba gondosan elcsomagolt süteményt hozott.

Kávézgatás közben fel-felidézett egy száma kedves, emlékezetes történetet. Soha nem fogyott ki belőlük. Az eltelt évtizedek dacára még mindig név szerint emlékezett tanítványaira, akik akármilyen komoly, sőt tekintélyes emberré cseperedtek, az ő szemében mindig rövid nadrágos, térdzoknis kisgyerekek maradtak. Szívesen mesélt: halkan és szeretettel. Néha az a különös érzésem támadt, miközben hallgattam őt, hogy az Isten megkímélte a rossz látásának képességétől.

A fájdalmak, megpróbáltatások, amelyek érték, érhették, mintha nyomtalanul eltűntek volna életéből, soha nem beszélt róluk, mint ahogy soha sem mutatta ki, hogy valami bántaná vagy nyomasztaná. Mintha a panasz ismeretlen fogalom volna a számára. Vagy csak nem akart másokat terhelni problémáival. Vannak ilyen emberek.

Egész lénye derűt, nyugalmat árasztott és elégedettséget tükrözött. Kezdetben furcsálltam, hogy bárkiről is beszélt, az jó, kedves, udvarias és remek ember volt.  Később, felnőttfejjel inkább csodálni tudtam érte. Mintha egy másik világban élt volna, amelyben nem léteztek rosszak, irigyek, kicsinyes és anyagias felnőttek. Nem tudom, mi volt ennek a látásmódnak a titka. Azt hiszem valaki vagy ilyennek születik, vagy nem. Ez lehet a titok nyitja. Ilyen egyszerű az egész.

Soha semmit nem talált borzasztónak, idegesítőnek vagy elviselhetetlennek. Súlyosbodó betegségéről is csak, mint apróbb kellemetlenségről tett említést – csak úgy futólag, mellékesen.

Mégis soha, egy percig nem találtam mesterkéltnek, túl édeskésnek, nem éreztem úgy, hogy csak megjátssza magát, csak udvariaskodik. Ellenkezőleg. Teljesen természetes volt, őszintén, szívből beszélt illetve mély meggyőződésből. Engem leginkább egy mesebeli jó tündérre emlékeztetett ezüstszürke hajával, szelíd arcával, tipegő lépteivel, hangjával. Lassú, apró léptekkel járt, egyenes, méltóságteljes tartással, egyszerűen, mégis elegánsan öltözve, – ha az utcán találkoztunk, gyakran parányi kalapot is viselt – mintha csak egy század eleji úri hölgyekről szóló könyv egyik lapjáról csöppent volna a huszadik század utolsó évtizedébe.

Csak azt sajnálom, nincsen róla egyetlen egy fényképem sem. Nem is tudom, miért nem kértem tőle soha. Nem éreztem szükségét, hisz bármikor láthattam személyesen, beszélhettem vele. Most már sajnálom, hogy nincs róla egy fényképem. Szívesen elnézegetném. Kitenném az egyik szoba falára, s azt mondanám mindenkinek: Ő az a kedves rokon néni, akinek az édesanyja annyira hasonlított az én édesanyámra.

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.