Baracklekvár

 

 

„Halottainknak is van történetük. Eljön a nap, amikor megenyhülnek s megengedik: örüljünk annak, hogy éltek. Azon a napon mosolyogva mesélünk arról, hogy milyen patáliát csaptak egyszer, amikor nem engedtük, hogy csípős paprikát tegyenek a levesbe, s egyszerre csak észrevesszük, hogy elönt a hála, amiért éltek. S amiért tovább élnek minden cseresznyepaprikában.” (Ancsel Éva)

A legfurcsább kamra volt, amelyet életemben láttam. Pontosabban nem is kamra volt, hanem egy keskeny átjáró a konyha, a folyosó illetve a fürdőszoba között, amelynek az egyik fala mellé egy masszív polcfélét támasztottak, amelynek a befőttek és lekvárok és más finomságok tárolása mellett egyéb lényeges feladat is adatott: a tetejéről néhány fokú lépcsőn lehetett feljutni a padlásra. Magára a polc tetejére feljutni igen érdekes és némi ügyességet igénylő feladat volt, éppen ezért nem is sokan merészkedtek fel a padlásra. Én ugyan merészkedtem volna, engem viszont nem engedtek. Pech.

Ha belegondolok, az egész ház tele volt efféle kényszerű – vagy kevésbé kényszerű – furcsaságokkal. Ettől volt egyedi és érdekes. Legalábbis a dolgokat gyermekfejjel szemlélő számára.

Például soha nem értettem, a konyha miért van jóval alacsonyabban, mint a szobák – azon kívül, hogy a szüleim mindig ijedten kiáltottak utánam, valahányszor csak kinyitottam a konyhaajtót: „Vigyázz, hogy le ne ess a lépcsőn!” Azt sem értettem, a felnőtteket miért zavarja, hogy a fürdőszobának két bejárata is van, hisz így legalább körbe-körbe lehetett szaladgálni a lakásban. És azt sem, hogy miért panaszkodnak folyton arra, hogy a középső szoba – a maga három ajtajával – valóságos „átjáróház”. Viszont csodaszép csillár függött a mennyezetén, amelynek két kapcsolója is volt: egy a belső nagy lámpához, egy a külső kisebbekhez. És lehetet váltogatni őket, már amíg erélyesen rá nem szóltak az emberre… A szekrény vitrinjében pedig  különféle porcelánfigurák sorakoztak a harmonikás kisfiútól a lábujjhegyen pipiskedő balerináig – nem is beszélve a tátott szájú hatalmas zöld halról -, amelyekről igen hamar kiderült, nem azért keltik fel a gyermekember figyelmét, hogy kedvére játszhasson velük. Ilyen az élet. Az embert mindig érheti csalódás. Porcelánfigurák ide vagy oda, a nagy kedvencem mégis csak a folyosón függő régimódi harangcsengő volt, amely szerintem nemcsak a ház lakói, de az egész utca tudtára adta, ha látogató érkezett. Félelmetesen nagy hangja volt. A szoba, amely közvetlenül e házi, sőt utcai hírmondó mellől nyílt keskeny volt – legalábbis a másik kettőhöz képest -, sötét és barátságtalan.

Igaz, oda nem is nagyon lehetett bejárni, pontosabban nem volt szabad. Nos, ennek a kísértésnek – hogy a tiltás ellenére is belopózzak -, könnyedén ellen tudtam állni. Sokkal többet tartózkodtam a belső szobában, amely terebélyes szobanövényeivel házi dzsungelnek is beillett, és amelynek egyik falán hatalmas freskó hívta fel magára a figyelmet. Teljesen elbűvölt a látvány, azt a valakit pedig, akinek megengedték, hogy egy egész falat telefessen, egyenesen a szerencse fiának tartottam.

Az utcától elválasztó magas kőkerítéstől azonban mindig idegenkedtem, annyira rideg és csúnya volt.  Közvetlenül a bejárat mellett állt egy hatalmas barackfa, amely évről – évre hűségesen potyogtatta földre a termését, a ház lakója pedig évről – évre hűségesen összeszedte őket. Általában csak egy-két üvegnyi finomság készült el egyszerre, mivel csak a földre hullottakból volt hajlandó lekvárt főzni, a barackoknak pedig nem volt szokása tömegestül lehullani. Így aztán a lekvár főzés „szertartása” hetekig is elhúzódhatott. Mindehhez persze sok időre és türelemre volt szükség – nem annyira a barackok, mint inkább a nagymamám részéről. Volt neki. Minden konyhai hadműveletet roppant komótosan és aprólékosan végezett el, miközben társaság gyanánt – egyszerűen nem bírta elviselni maga körül a csendet – szinte éjjel-nappal szólt a rádió – a csengőt is megszégyenítő hangerővel.

Barackkal, süteménnyel és egyebekkel való bíbelődés közben nemcsak egyszerűen hallgatta a hokedlin recsegve bömbölő kisrádiót, hanem sajátos módon társalgott is vele. Előszeretettel kísérte kommentárjaival a politikai műsorokat, néha olyan hévvel és indulattal, hogy a stúdióban ülők igen csak elképedtek volna vehemenciáján. Már ha hallották volna az igen kemény bírálatot. De nem hallották, így pironkodniuk sem kellett. Voltaképpen nem is az volt a fontos, hogy mondókája eljusson azokhoz, akikhez szól, hanem az, hogy kimondhassa, amit gondol, hogy beszélhessen. Imádott beszélni, beszélgetni.

Ugyanis vannak emberek, akiknek a társaság, mások társasága az életet jelenti, mondhatni nem születtek Robinsonnak. /Bár, ha jobban belegondolok maga Robison sem önként vállalta a remeteéletet, hanem írója ítélte erre a létformára./ Azt hiszem, a nagymamám el is átkozta volna szegény Defoe-t, ha őt is egy lakatlan szigetre száműzi. Még lesújtóbb véleménye lett volna róla, mit a politikusokról… Egyszerűen szeretett emberek között lenni, járni az utcákat, üzleteket – korát meghazudtoló fürgeséggel és fáradhatatlanul -, soha nem zavarta a tömeg, a zsúfoltság. Még akkor sem, amikor közel egy órát kellett végigállnia a vonat folyosóján. Bár erre ritkán került sor, mert addig példálózgatott a fiatalokról, akik nem képesek átadni a helyüket, míg végül mindig akadt egy élő cáfolat az ő mondókájára, akinek aztán roppant udvariasan hálálkodott. És legalább ilyen hálás volt a buszsofőrnek, aki a nagymamám kedvéért hajlandó volt alkalmi megállóhelynek tekinteni a házunkat. Vérbeli társasági ember volt: közvetlen és borzasztóan talpraesett. Mindenütt, minden helyzetben feltalálta magát. Állítása szerint még azzal a holland hölggyel is, remekül megértették egymást, akivel egy kórházi szobában feküdt néhány napig, s aki egy szót sem értett magyarul. Kicsit mosolyogni valónak tűnik ez a kijelentés, de csak annak, aki nem ismerte őt.

Az elmaradhatatlan baráti kártya partik – kávéval, süteménnyel és vég nélküli beszélgetésekkel – pedig valóságos társadalmi eseménynek számítottak az életében. Olyankor, amikor nála került sor a hétfő délutánonkénti szertartásra, a horgolt csipketerítő helyét tányérok, csészék és a römizéshez elengedhetetlen pakli kártya foglalta el az „átjáróház” asztalán.

Ugyanilyen fontossággal bírt az a heti egy-két alkalom, amikor dolgozni járt. Azokon a napokon a szokásos reggeli torna után a ruhásszekrény tartalmát vette szemügyre, majd főhadiszállását áthelyezte a fürdőszobába. Nagy gonddal és sokáig készülődött, mint mindig, valahányszor elment otthonról, mert szeretett elegáns lenni, szépen megjelenni. Valahogy a vérében volt ez, vagy csak hozzá szokott a „régi rendszerben”, amelyről mindig nosztalgiával beszélt. A hosszas készülődéseknek rendszerint az „Istenem, mindjárt elkések!” felkiáltással kísért ki- és elrohanások vetettek véget. Néha az ablakból figyeltem, ahogy végigsietett a házzal szemközti összekötő utcácskán, míg ősz haja és hajlott háta el nem tűnt a szemem elől.

Tagadhatatlan. A megjelenésére mindig kényes volt – a legutolsó pillanatig. Élete utolsó napjait kórházban töltötte: szívinfarktussal került az intenzív osztályra. Amikor meglátogattuk, felháborodva újságolta, hogy egy vékonyka lepedőn kívül semmi mást nem kapott – hát hogy néz ő így ki! A „botrányos helyzetért” természetesen a politikusokat hibáztatta. Bármennyire is nehezére esett a beszéd, kitartóan dohogott: miattuk nincs pénz még kórházi hálóingre sem. Meg sem próbáltunk ellenkezni, elmondani, hogy ezen az osztályon ez a szokás, majd ha jobban lesz, és másik osztályra kerül, még a sajátját is felveheti. Úgysem tudtuk volna meggyőzni. Másrészt bizakodtunk: jobban van, már politizál. Ezen kívül van abban valami tiszteletreméltó, ha valaki következetes tud maradni egy egész életen át akár a baracklekvárfőzés módja, akár más dolog tekintetében… Kitartásának, elszántságának jutalmaként a sors kívánságait is teljesítheti: nem kell egy szál lepedőben dideregnie, megérheti, hogy lány dédunokája szülessen, vagy azt, hogy levegyék azt az annyira irritáló utcatáblát…

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.
One Response
  1. Zotyo says:

    “Csokonai u. 19”

    Isten eltessen eme Jeles napon !
    Adjon erot, egeszseget meg sokaig, szamos hasonlo kivaló alkotas elkeszitesehez !

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.