Baracklekvár

Posted by: Limyin
5
jan

 

 

„Halottainknak is van történetük. Eljön a nap, amikor megenyhülnek s megengedik: örüljünk annak, hogy éltek. Azon a napon mosolyogva mesélünk arról, hogy milyen patáliát csaptak egyszer, amikor nem engedtük, hogy csípős paprikát tegyenek a levesbe, s egyszerre csak észrevesszük, hogy elönt a hála, amiért éltek. S amiért tovább élnek minden cseresznyepaprikában.” (Ancsel Éva)

A legfurcsább kamra volt, amelyet életemben láttam. Pontosabban nem is kamra volt, hanem egy keskeny átjáró a konyha, a folyosó illetve a fürdőszoba között, amelynek az egyik fala mellé egy masszív polcfélét támasztottak, amelynek a befőttek és lekvárok és más finomságok tárolása mellett egyéb lényeges feladat is adatott: a tetejéről néhány fokú lépcsőn lehetett feljutni a padlásra. Magára a polc tetejére feljutni igen érdekes és némi ügyességet igénylő feladat volt, éppen ezért nem is sokan merészkedtek fel a padlásra. Én ugyan merészkedtem volna, engem viszont nem engedtek. Pech.

Ha belegondolok, az egész ház tele volt efféle kényszerű – vagy kevésbé kényszerű – furcsaságokkal. Ettől volt egyedi és érdekes. Legalábbis a dolgokat gyermekfejjel szemlélő számára.

Például soha nem értettem, a konyha miért van jóval alacsonyabban, mint a szobák – azon kívül, hogy a szüleim mindig ijedten kiáltottak utánam, valahányszor csak kinyitottam a konyhaajtót: „Vigyázz, hogy le ne ess a lépcsőn!” Azt sem értettem, a felnőtteket miért zavarja, hogy a fürdőszobának két bejárata is van, hisz így legalább körbe-körbe lehetett szaladgálni a lakásban. És azt sem, hogy miért panaszkodnak folyton arra, hogy a középső szoba – a maga három ajtajával – valóságos „átjáróház”. Viszont csodaszép csillár függött a mennyezetén, amelynek két kapcsolója is volt: egy a belső nagy lámpához, egy a külső kisebbekhez. És lehetet váltogatni őket, már amíg erélyesen rá nem szóltak az emberre… A szekrény vitrinjében pedig  különféle porcelánfigurák sorakoztak a harmonikás kisfiútól a lábujjhegyen pipiskedő balerináig – nem is beszélve a tátott szájú hatalmas zöld halról -, amelyekről igen hamar kiderült, nem azért keltik fel a gyermekember figyelmét, hogy kedvére játszhasson velük. Ilyen az élet. Az embert mindig érheti csalódás. Porcelánfigurák ide vagy oda, a nagy kedvencem mégis csak a folyosón függő régimódi harangcsengő volt, amely szerintem nemcsak a ház lakói, de az egész utca tudtára adta, ha látogató érkezett. Félelmetesen nagy hangja volt. A szoba, amely közvetlenül e házi, sőt utcai hírmondó mellől nyílt keskeny volt – legalábbis a másik kettőhöz képest -, sötét és barátságtalan.

Igaz, oda nem is nagyon lehetett bejárni, pontosabban nem volt szabad. Nos, ennek a kísértésnek – hogy a tiltás ellenére is belopózzak -, könnyedén ellen tudtam állni. Sokkal többet tartózkodtam a belső szobában, amely terebélyes szobanövényeivel házi dzsungelnek is beillett, és amelynek egyik falán hatalmas freskó hívta fel magára a figyelmet. Teljesen elbűvölt a látvány, azt a valakit pedig, akinek megengedték, hogy egy egész falat telefessen, egyenesen a szerencse fiának tartottam.

Az utcától elválasztó magas kőkerítéstől azonban mindig idegenkedtem, annyira rideg és csúnya volt.  Közvetlenül a bejárat mellett állt egy hatalmas barackfa, amely évről – évre hűségesen potyogtatta földre a termését, a ház lakója pedig évről – évre hűségesen összeszedte őket. Általában csak egy-két üvegnyi finomság készült el egyszerre, mivel csak a földre hullottakból volt hajlandó lekvárt főzni, a barackoknak pedig nem volt szokása tömegestül lehullani. Így aztán a lekvár főzés „szertartása” hetekig is elhúzódhatott. Mindehhez persze sok időre és türelemre volt szükség – nem annyira a barackok, mint inkább a nagymamám részéről. Volt neki. Minden konyhai hadműveletet roppant komótosan és aprólékosan végezett el, miközben társaság gyanánt – egyszerűen nem bírta elviselni maga körül a csendet – szinte éjjel-nappal szólt a rádió – a csengőt is megszégyenítő hangerővel.

Barackkal, süteménnyel és egyebekkel való bíbelődés közben nemcsak egyszerűen hallgatta a hokedlin recsegve bömbölő kisrádiót, hanem sajátos módon társalgott is vele. Előszeretettel kísérte kommentárjaival a politikai műsorokat, néha olyan hévvel és indulattal, hogy a stúdióban ülők igen csak elképedtek volna vehemenciáján. Már ha hallották volna az igen kemény bírálatot. De nem hallották, így pironkodniuk sem kellett. Voltaképpen nem is az volt a fontos, hogy mondókája eljusson azokhoz, akikhez szól, hanem az, hogy kimondhassa, amit gondol, hogy beszélhessen. Imádott beszélni, beszélgetni.

Ugyanis vannak emberek, akiknek a társaság, mások társasága az életet jelenti, mondhatni nem születtek Robinsonnak. /Bár, ha jobban belegondolok maga Robison sem önként vállalta a remeteéletet, hanem írója ítélte erre a létformára./ Azt hiszem, a nagymamám el is átkozta volna szegény Defoe-t, ha őt is egy lakatlan szigetre száműzi. Még lesújtóbb véleménye lett volna róla, mit a politikusokról… Egyszerűen szeretett emberek között lenni, járni az utcákat, üzleteket – korát meghazudtoló fürgeséggel és fáradhatatlanul -, soha nem zavarta a tömeg, a zsúfoltság. Még akkor sem, amikor közel egy órát kellett végigállnia a vonat folyosóján. Bár erre ritkán került sor, mert addig példálózgatott a fiatalokról, akik nem képesek átadni a helyüket, míg végül mindig akadt egy élő cáfolat az ő mondókájára, akinek aztán roppant udvariasan hálálkodott. És legalább ilyen hálás volt a buszsofőrnek, aki a nagymamám kedvéért hajlandó volt alkalmi megállóhelynek tekinteni a házunkat. Vérbeli társasági ember volt: közvetlen és borzasztóan talpraesett. Mindenütt, minden helyzetben feltalálta magát. Állítása szerint még azzal a holland hölggyel is, remekül megértették egymást, akivel egy kórházi szobában feküdt néhány napig, s aki egy szót sem értett magyarul. Kicsit mosolyogni valónak tűnik ez a kijelentés, de csak annak, aki nem ismerte őt.

Az elmaradhatatlan baráti kártya partik – kávéval, süteménnyel és vég nélküli beszélgetésekkel – pedig valóságos társadalmi eseménynek számítottak az életében. Olyankor, amikor nála került sor a hétfő délutánonkénti szertartásra, a horgolt csipketerítő helyét tányérok, csészék és a römizéshez elengedhetetlen pakli kártya foglalta el az „átjáróház” asztalán.

Ugyanilyen fontossággal bírt az a heti egy-két alkalom, amikor dolgozni járt. Azokon a napokon a szokásos reggeli torna után a ruhásszekrény tartalmát vette szemügyre, majd főhadiszállását áthelyezte a fürdőszobába. Nagy gonddal és sokáig készülődött, mint mindig, valahányszor elment otthonról, mert szeretett elegáns lenni, szépen megjelenni. Valahogy a vérében volt ez, vagy csak hozzá szokott a „régi rendszerben”, amelyről mindig nosztalgiával beszélt. A hosszas készülődéseknek rendszerint az „Istenem, mindjárt elkések!” felkiáltással kísért ki- és elrohanások vetettek véget. Néha az ablakból figyeltem, ahogy végigsietett a házzal szemközti összekötő utcácskán, míg ősz haja és hajlott háta el nem tűnt a szemem elől.

Tagadhatatlan. A megjelenésére mindig kényes volt – a legutolsó pillanatig. Élete utolsó napjait kórházban töltötte: szívinfarktussal került az intenzív osztályra. Amikor meglátogattuk, felháborodva újságolta, hogy egy vékonyka lepedőn kívül semmi mást nem kapott – hát hogy néz ő így ki! A „botrányos helyzetért” természetesen a politikusokat hibáztatta. Bármennyire is nehezére esett a beszéd, kitartóan dohogott: miattuk nincs pénz még kórházi hálóingre sem. Meg sem próbáltunk ellenkezni, elmondani, hogy ezen az osztályon ez a szokás, majd ha jobban lesz, és másik osztályra kerül, még a sajátját is felveheti. Úgysem tudtuk volna meggyőzni. Másrészt bizakodtunk: jobban van, már politizál. Ezen kívül van abban valami tiszteletreméltó, ha valaki következetes tud maradni egy egész életen át akár a baracklekvárfőzés módja, akár más dolog tekintetében… Kitartásának, elszántságának jutalmaként a sors kívánságait is teljesítheti: nem kell egy szál lepedőben dideregnie, megérheti, hogy lány dédunokája szülessen, vagy azt, hogy levegyék azt az annyira irritáló utcatáblát…