Ballada egy virágos kosztümről

Tűsarkok kopogtak a kövezeten. A kihalt folyosó visszhangozta az ütemes, magabiztos léptek zaját, amint a magas sarkú csizmák végighaladtak rajta – egészen az iroda ajtajáig. Viselőjük mindig magas sarkú lábbelit hordott. Talán azért, hogy ellensúlyozza alacsony termetét, hogy magasabbnak és jelentőségteljesebbnek látszódjon, talán csak megszokásból. Egyenes háttal és felvetett fejjel járt: méltósággal és öntudattal. Nagyon sokat adott a megjelenésére, hogy az kifogástalan és elegáns legyen. Frizurája nap, mint nap tökéletesen fésült és gondosan tupírozott volt, és mindig frissen festett. Legalábbis annak tűnt. A sminkje pedig mindig egyforma. Lehet, hogy egy felületes szemlélő talán kicsit túl vastagnak találta volna a púderréteget, túl feltűnőnek és kihívónak a színeket, de ő tudta: így tökéletes, és tökéletesen illik ruházatához, akárcsak a hatalmas klipszek és más kiegészítők. Szerette a kosztümöket – lehetőleg könnyen kezelhető, nem gyűrődő, műszálas anyagból. Valóban egyedi ruhadarabok voltak ezek, amelyeket saját ízlése szerint varratott: az egyenes vonalú szoknyákhoz érdekes szabású felsőrészek tartoztak, amelyek jól leplezték azt, amit leplezniük kellett.

Aznap egy fehér együttest viselt, amelyen hatalmas kék virágok pompáztak. A virágok éppen olyan élénk kékszínűek voltak, mint a bizsu ékszerek, amelyek az öltözet alkalmi voltát jelezték, hangsúlyozták. Viselője nagyon szerette ezt a ruhát, elegánsnak, ünnepélyesnek tartotta, s azt mondták, igazán előnyös neki és illik az egyéniségéhez.

Késő délután egy rendkívül fontos programja volt: interjúra várták a helyi televízió stúdiójában. Előrelátóan már tegnap odatelefonáltatott a titkárnővel, hogy megtudakolja, milyen lesz a háttér. Már tudta, hogy kék lesz, ezért pompázott maga is fehér-kékben. Ugyanis az összhangot és az egységességet kereste és követelte meg mindenben. Ez legalább olyan fontos volt számára, mint a látszat, a dekorativitás.

„Egységesen és összhangban, mint egy nagyzenekarban!” Ez volt az egyik kedves jelmondata. Ő maga találta ki ezt a szemléletes hasonlatot, talán ezért is kedvelte annyira, s mondogatta annyiszor.

Aznap még számtalan intézkednivalója volt. Telefonált és utasításokat adott, leveleket diktált és iratokat nézett át – fontos volt és nélkülözhetetlen, mint mindig. Néhányszor végigkopogott csizmájában a folyosón csak azért, hogy a többiek érezzék jelenlétét. Voltak, akik széles mosollyal, biccentéssel fogadták, mások csak hallgatagon maguk elé néztek.

Nem szerette a hallgatókat. Úgy érezte, előle hallgatnak el valamit. Lehet, hogy másképp vélekednek dolgokról, mint ő, csak nem merik elmondani, azért néznek rá szó nélkül. Jobb is így. Nem szerette a másságot, a különcöktől irtózott. Számára az összhang és az egységesség mindennél fontosabb volt – mint kedvenc idézetében, mint egy nagy zenekarban. Visszamosolygott a mosolygókra, rezzenéstelen arccal és lesújtó tekintettel végignézett a hallgatagokon, majd ismét eltűnt az iroda ajtaja mögött.

Délután végre akadt egy üres órája, hogy átgondolja és gyakorolja beszédét. A tükör előtt állva, önmagát figyelve mondta el a gondosan megszerkesztett szöveget. Tudta, a hangsúlyozás, a gesztusok, a fontosságot jelző biccentések legalább olyan fontosak, mint az, amit mond. A próba végeztével vette a kabátját és ismét végigvonult a folyosón, a kijárat felé. A tűsarkak magabiztosan kopogtak. A sofőr már várta a kapu előtt, ahogy megpillantotta, szolgálatkészen már ki is nyitotta a szolgálati autó ajtaját. A hátsó ülésen foglalt helyet, ahogyan szokott – csak a tájékozatlanok ajánlották volna fel neki a sofőr melletti ülést. Mint ahogy csak bennük – az őt kellőképpen nem ismerőkben – vetődhetett fel a kérdés, hogy miért nem sétál el gyalog az alig kétutcányira lévő stúdióig.

A televízió szerkesztőségében komolyan és kimérten üdvözölt mindenkit, majd türelmesen végighallgatta az egyik asszisztens mondókáját, bár nem először járt a tele-vízióban, tudta, mi fog történni, mit kell tennie, hogyan kell viselkednie, hogyan kell tartania a fejét, hogy minél előnyösebben nézzen ki. Azért meghallgatta, s igyekezett érdeklődést mutatni. Aztán hirtelen, az egyik mondatra felkapta a fejét:

– Elnézését kérem, de technikai okok miatt egy másik stúdióban lesz a felvétel, nem abban, amelyikben terveztük – magyarázkodott a készséges munkatárs. – De semmi komoly problémát nem jelent ez, csak apró kellemetlenség. Azonnal odakísérem. Erre, tessék! – s mutatta az utat, majd udvariasan kinyitotta az ajtót: – Tessék befáradni!

Belépett a nyitott ajtón és körbenézett. A helyiségben udvarias technikusok és vakítóan fehér falak fogadták. Kellemetlen érzése támadt.

– És a kék háttér? –kérdezte kissé zavartan, kissé gyanakodva, miközben rémülten arra gondolt, hogy ebben a fehérségben nem látszik majd egyéb alakjából, mint a kék virágok, hogy sápadtnak és fakónak fog tűnni tökéletes sminkje ellenére, mert beleolvad a fehérségbe egységesen és…

 

Indulattal dobta félre az újságot. Soha nem szokta elolvasni az efféle novellácskákat. Hogy is lenne neki ilyesmire ideje! Nem is tudja, miért tette most. Talán az írás címe keltette fel az érdeklődését: Ballada egy virágos kosztümről. Ki írhat ilyen badarságot? Mert ez az egész egy nagy badarság! Ilyenre pazarolni a papírt és a nyomdafestéket! Aztán magára pillantott. A kék-fehér kosztümben volt, hatalmas virágokkal. Hirtelen kellemetlen érzése támadt: Csak nem róla írták? Nem, az teljesen lehetetlen – hessegette el a gondolatot, hiszen vele soha nem történt meg még hasonló eset sem, és akkor valóban kék volt a háttér, ráadásul a stúdiókban nem szokták hófehér fal elé ültetni az embereket, különben is, ő egyáltalán nem olyan, amilyennek ez a nevetséges írás ábrázolja! Nevetséges, több mint nevetséges! Újra a kezébe vette az újságot, szeme a szerző nevét kereste. Megrázta a fejét, a név nem volt ismerős. Aztán újabb nyugtalanító gondolatai támadtak: – És ha nem a saját nevén publikálta ezt a valamit a szerzője? És ha mégis ismeri? És ha mégis csak róla szól ez a nevetséges történet? Tanácstalanul nézett maga elé. Először telefonálni akart az újság szerkesztőségébe, hogy megtudja az igazságot a szerzővel kapcsolatban, aztán elvetette az ötletet. Még feltűnést keltene az érdeklődése! Egyre kényelmetlenebbül érezte magát, a ruha is szorította. Talán ha hazamenne átöltözni…

Megtehetné, csak szólni kellene a sofőrnek. Aztán az jutott az eszébe, hogy ma már látták ebben a ruhában, és lehet, hogy már mások is olvasták a novellát. Még azt hihetnék, hogy azért öltözött át, mert… Ismét megrázta a fejét. Micsoda ostobaság ezen a jelentéktelen íráson rágódnia, amikor annyi fontos teendője van! Felállt, megigazította magán a ruhát, felszegte a fejét, s tűsarkain elszántan kikopogott az irodából. A többiek a megszokott módon fogadták és üdvözölték, mégis furcsának találta őket. Még a szívélyesen mosolygókat is. Lehet, hogy ők is olvasták az újságot? Nekik is feltűnhetett az ostoba cím! Lehet, hogy ezért mosolyognak?

Kedvetlenül visszatért az asztalához. Az egészről ez az idétlen ruha tehet!- gondolta. – Biztos, igen, egészen biztos, hogy nem róla szól ez a történet, de emiatt a kényelmetlen, előnytelen műszálas vacak miatt azt gondolhatják, hogy igen. Micsoda ostoba félreértés! Munkához látott. Megpróbált úrrá lenni indulatain és gondolatain. Nehezen, de sikerült. Ismét győzelmeskedett, mint mindig. Most éppen önmagán, indulatain, rossz érzésein… de győzött.

Másnapra már szinte el is feledte a kellemetlen perceket okozó írást. A bosszúság már a múlté volt. Az újság egy szemetes kosárban hevert, akárcsak egy fehér kosztüm egy szekrény mélyére gyűrve, soha nem fakuló műszálas virágaival…

 

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.