Andersen

…”Mély árokkal körülszegett régi udvarház melengette öreg falait a napsütésben. Környékét fölverte a lapu, falai tövétől az árok széléig kedvükre nőttek-terpeszkedtek az óriás lapulevelek; egy-egy magasabb bokor alatt kényelmesen megállhatott volna egy kisgyerek.

Ez a zöld sűrű valóságos rengeteg volt annak a kacsának, amely itt ült a fészkén, hogy tojásait kiköltse.”…

De ez egy másik történet. Ez a kiskacsa egy átlagos baromfiudvaron látta meg a napvilágot.  Nem volt különösebben formás jószág, de csúfnak sem mondható. Ugyanolyan átlagos volt, mint maga a baromfiudvar. Mindennap hangos sipogással totyogott anyja és testvérei után – nem akarta, hogy korholják, amiért lemarad. Lelke mélyén tudta, hogy nem esetlenebb, mint bátyjai, csupán a göröngyös talaj miatt ment nehezebben a járás szegénykének. De úszni nagyon szeretett. Már csak azért is, mert úszva majdnem olyan gyors volt, mint a többiek. Könnyű volt nekik! Nagyobbak voltak, erősebbek, ő meg csak olyan átlagos. De napról napra cseperedett-nőtt ő is. És napról napra bátrabb lett. Néhány nap elteltével már egyedül tett felfedezéseket az udvaron. Az egyik napfényes délután bekukkantott a fészerbe, ahol tyúkanyó őrizgette, melengette a tojásokat. A jövevény láttán gyanakodva és fenyegetően kárálni kezdett, de amikor látta, hogy csak egy kiskacsa tévedt arra, megnyugodott:

–          Hát, te mit keresel itt? Egy ilyen csöppnyi pelyhes jószágnak még kacsamama szárnyai alatt kellene lennie.

–          Csak ismerkedem az udvarral. Egyébként sem vagyok már csöppnyi! –tette hozzá öntudatosan. Már vagy húsz etetést is megéltem, amióta kibújtam a tojásból.

Tyúkanyó kotyogott valamit erre, miközben gondosan megigazgatta tollait. A kiskacsa felbátorodott, és érdeklődve közelebb ment hozzá:

–          És te miért vagy ezen a sötét helyen, amikor kint süt a nap? Ilyenkor a legjobb úszkálni egy kicsit vagy csak verdesni a vizet.

–          Mi tyúkok nem szoktunk úszkálni. És nem is tudunk.

–          Nem tudsz úszni? Ki hallott már ilyet! – ámuldozott a kiskacsa, de mert tele volt jó szándékkal, ártatlanul megkérdezte: – Akarod, hogy megtanítsalak?

–          Nem, nem, hogy jutott ilyen butaság az eszedbe! Mi tyúkok nem tudunk és nem is akarunk úszni! Az a kacsák dolga, meg a libáké.

–          De miért nem… – kezdte újra a kiskacsa, de tyúkanyó erélyes szárny csapdosása elhallgattatta.

–          Egyébként is éppen költök.

–          Mit csinálsz?

–          Költök. Várom, hogy a csibéim kibújjanak a tojásból. Éppen húsz tojást őrzök-melengetek.

–          Biztos, hogy húsz tojásod van?

Tyúkanyó elképedve nézett rá, a kiskacsa megismételte a kérdést:

– Biztos, hogy húsz?

– Biztos. Mi tyúkok sohasem tévedünk ilyen dologban.

– És ha mégse húsz? Ha mégis tévedsz? Ha újra megszámolnád, biztosabb lehetnél benne.

– Nincs értelme.

– De ha megszámolnád, te is megnyugodhatnál, hogy tényleg húsz csibéd lesz, nem gondolod?

– Jaj, de értetlen jószág vagy! Ha azt mondtam annyi, akkor annyi! – kárált tyúkanyó. – Különben is kihűlnének szegények a nagy számolgatásban! Mit értesz te a költéshez! Mi tyúkok értünk hozzá! Meg kacsamama is. De te!? Jobban teszed, ha elkotródsz, mert csak zavarsz!

A kiskacsa elkullogott. „Tyúkeszű!  – gondolta magában. – Tyúkok! Értetlen és udvariatlan népség! Még szerencse, hogy kacsának születtem.”

Ez az érzés egyre csak erősödött benne, ahogy egyre több állatot ismert meg a baromfiudvar lakói közül.  Nem járt túl sok szerencsével a kakasnál sem, pedig nála már óvatosabb volt, sejtve, hogy párja révén, ugyanolyan ostoba jószág lehet, mint a tyúk:

–          Mondd, miért kukorékolsz minden reggel? – kezdte a kérdezősködést, miközben jelentőségteljesen nyújtogatta nyakát.

–          Hogyhogy miért? – kérdezte mogorván a kakas. Furcsállta, hogy egy ilyen kis pihés egyáltalán megmeri őt, a kakast szólítani

–          Miért kukorékolsz minden reggel? – ismételte meg a kérdést a kiskacsa.

–          Mert kukorékolni jó! Kukorékolni fontos! Egyébként is ez a dolgom. Fontos feladat. Én vagyok a kakas.

–          De én nem kukorékolok, csak hápogok. – jegyezte meg a kiskacsa.

–          Persze, mert te kacsa vagy. Kacsa. Kacsa. – ismételgette a kakas és nyomatékul kukorékolt egy hatalmasat.

–          És mi lenne, ha te is hápognál inkább? Kevésbé ijesztő lenne, mint a mostani lármázásod, és mi kacsák is hápogunk.

–          Mit mondtál? – kérdezte a kakas, miközben egyre idegesebben verdesett a szárnyaival.

A kiskacsa türelmesen még egyszer megismételte mondókáját, igyekezett lassan és tagoltan hápogni, hogy a kakas is megértse, de nem járt sikerrel:

– Takarodj a szemem elől, te nyomorult kis semmiség, mielőtt agyoncsipdeslek! Még édesanyád is csak tojás volt, amikor én már az udvaron kapirgáltam! Hogy mertél egyáltalán megszólítani! És hogy jutott olyasmi az eszedbe, hogy én, a kakas hápogjak? Elejtettek tojáskorodban? Hápogjak? Hápogjak? Kukorikúúúú!

A kiskacsa iszkolt, ahogy bírt, de a kakas fenyegető és bántó szavait nem tudta elfelejteni. Egészen reggelig. Új reggel, új nap, új próbálkozás. De nem sikerült meggyőznie a libákat sem, hogy ha kevesebbet ennének, nem nőnének túl nagyra, hanem olyan formás jószágok lennének, mint a kacsák.  Az ormótlan sziszegő népség sem hallgatott a jó szóra:

– Nincs jobb dolgod, mint beleütni a csőrödet a mások dolgába? Jobb lenne, ha csak evésre használnád azt a folyton járó csőrödet te ostoba, hogy ne legyél ilyen ványadt jószág!

– Buta libák. – gondolta magában elkeseredve, miközben egyre inkább erősödött benne az az érzés, hogy ő a világ más szegletébe való, nem ebbe a közönséges baromfiudvarba, ahol a többi jószágnak fogalma sincs a kacsalét gyönyörűséges voltáról. És ebben a baromfiudvarban továbbra is a maga közönséges medrében csordogált az élet: tyúkanyó boldog kotyogással vezette csibéit az udvaron, a kakas büszkén kukorékolt, a libák szépen híztak, meg a kacsák is. A pulykák nem növesztettek tollat, hogy elfedjék csupasz, vörös nyakukat, bármennyire is győzködte őket a kiskacsa, hogy mennyivel szebbek lennének, télen pedig melegítené nyakukat a toll. Hiába próbálta a gyöngytyúkokat leszokatni a folytonos rikoltozástól és repdesésről, senki nem hallgatott rá, inkább kerülték. Még a kacsák is. Kacsamama ugyan megvédte: – Hagyjátok szegénykét! Ne bántsátok! Idővel majd kinövi ezeket a furcsaságokat. Egy kis úszkálás majd jót tesz neki! – de a kacsaság gyönyörű voltáról őt se tudta meggyőzni.

– A kacsák azok kacsák, a libák meg libák, a tyúkok pedig tyúkok. Ne foglalkozz te ezzel, nem a te dolgod, csak bosszantod vele a többi jószágot – mondta, s jóindulatúan megbökdöste csőrével kicsinye fejét.

–          A saját kacsamamám sem ért meg engem – kesergett egyetlen barátjának, a sántácska csibének, aki nem is volt annyira sánta, mint nevéből gondolnánk, főleg akkor nem, ha magot vagy kukacot pillantott meg, inkább csak szerette sajnáltatni magát.

–          Engem sem ért meg senki – sóhajtott a csibe, aki megértő hallgatóságnak bizonyult.

–          Biztosan nem is szeret.

–          Engem sem szeret senki se. – kontrázott a kis pihés.

–          Pedig én mindenkinek csak jót akarok! – hápogta indulatosan.

–          Én is – tette hozzá a csibe.

–          Én csak azt szeretném, ha mindenki belátná, a legjobb dolog a világon kacsának lenni! Ha kipróbálnák a kacsalétet, biztosan belátnák, igazam van.

–          Én tudom – mondta a kiscsibe.

–          Pedig nem is vagy kacsa…

–          De azért tudom, hisz meséltél már a kacsalét tökéletességéről.

–          De mégsem akarsz úszni.

–          Ja, azt nem, de azért hiszek neked…

Egy napsütéses napon úgy érezte, nem bírja tovább elviselni az átlagos baromfiudvart átlagos lakóival és „nekifutott a világnak”, szaladt, szaladt, míg a közeli nádashoz nem ért, ahol a vadkacsák tanyáztak, s mivel jószívű jószágok voltak, befogadták a jövevényt, bár nagyon furcsállták, hogy egy házi kacsa keveredett a nádasba.

–          Biztos megvan a maga baja szegénynek – mondogatták megértően. Néhány napig békésen és csendben elúszkált közöttük. Végül úrrá lett rajta a kíváncsiság, hát megkérdezte:

–          Ti miért vagytok ilyen furcsák?

–          Furcsák?

–          Más színűek. Mifelénk a kacsák fehérek. A kicsinyeik ugyan sárgák, de senki nem olyan furcsa színű, mint ti.

–          Biztos, hogy ti is kacsák vagytok?

A vadkacsák összenéztek. Nem is tudták, mit mondjanak hirtelen. Végül a legidősebbjük megszólalt: – Mi vadkacsák vagyunk, nem házi jószágok. Ezért más a tollunk, mint neked. Meg így jobban el tudunk rejtőzni a nádas között.

– De a fehér olyan szépen csillog a napsütésben! Sokkal szebb, nem olyan közönséges…

– És a vadász is messzebbről meglátja – harsogott a nádas a vadkacsák nevetésétől.

A kiskacsát elöntötte a méreg: – ti is értetlenek vagytok! Bennetek is csalódtam! Nem is igazi kacsa, aki nem fehér!

– Akkor menj innen! – rivalltak rá. – Menj a patakhoz, ha minden áron fehér népségre vágysz! Ott megtalálod őket! Azt ne hidd, velük boldogabb leszel.

A kiskacsa hát továbbállt. A bokros melletti patak vízén hattyúk úsztak.

– Fehérnek ugyan fehérek – nézte őket nagy szemekkel a kiskacsa, mert ilyen furcsa teremtményeket még soha életében nem látott: – Gyönyörű a tolluk, az igaz, csak ne lenne ilyen esetlen alakjuk. Egyszerűen nevetségesek hatalmas testükkel, hosszú nyakukkal és parányi fejükkel.  Nem csoda, hogy nem bírják egyenesen tartani magukat, milyen görbe a nyakuk! És a csőrük milyen alakú… Csoda, hogy úszni tudnak, szegények!  Mindig is mondtam, a kacsák a világ legszebb és legtökéletesebb teremtményei.

Aztán a vízre ereszkedett, hogy közelebbről is szemügyre vehesse őket, és hogy megoszthassa velük az élet nagy igazságát a kacsalétről…

 

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.