Ancsel, Popper, Márai

„… mert varázsló az, ki lelkeknek ígér.”

S nagyon bátor az, aki lelkeket fürkész és próbál kifürkészni. Olthatatlan, gyermeki kíváncsisággal, de egy aggastyán bölcsességével és tapintatával figyeli mindennapjaikat, miközben próbálja megfejteni és megfogalmazni titkaikat és törvényeiket. Mert az emberi lelkeknek is megvannak a maguk törvényeik és szokásaik, amelyeket tisztelni kell, főleg ha egészen a közelükbe merészkedik hozzájuk valaki. Nem lehet tapintatlanul bámulni és faggatni őket, ahogyan írni sem lehet róluk megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásokat. Illetve lehetni lehet, csak éppen hiteltelen volna: végtelenül üres és semmitmondó.

Aki viszont képes az emberi lélekhez és jellemhez közel férkőzni, és tapasztalatait keresetlen, mégis súllyal bíró szavakba önteni, az valóban varázsló. És igen bátor ember, hisz láthatatlan és könnyen foszló köteleken egyensúlyoz. Elég egy hamis szó vagy gesztus ahhoz, hogy hatásvadász ripaccsá váljon. De önmagában a bátorság kevés a „belső utakon” való kalandozásokhoz ugyanúgy, ahogy az eredendő kíváncsiság sem elégséges indok ahhoz, hogy valaki az élet apró dolgaiba belefeledkező – esetleg éppen belefáradó – vagy a hétköznapokon és az úgynevezett valóságon túl tekintő embert fürkéssze. Mert az ember „bármilyen esendő is, nem átallja faggatni az időt, az eget, az isteneket.”

Az emberi lélek kicsit olyan, mint a művészet: csak annak mond valamit, aki megkérdezi. Annak, aki önmaga is érzékeny és fogékony szívvel s szellemmel bír. Annak, aki megértéssel közelít felé. És annak, aki képes leereszkedő elnézés vagy rosszalló pisszegés és fejcsóválás nélkül, ugyanakkor kíméletlen őszinteséggel és a „hisz ember vagy” te is igazságának belátásával leleplezni és megítélni – ha szükséges. Lehet az illető filozófus, pszichológus, író – vagy bárki más – eredendően ő maga is ember, mondhatni sorstárs. Éli vagy élte a maga életét, járt a maga külső és belső ösvényein – „mint a vándor”. Tapasztalatai épp úgy rátelepednek, rátelepedtek, mint vándor ruhájára az út pora. Az évek során ezek a tapasztalatok szavakká, mondatokká, bekezdésekké, könyvekkéformálódtak, sűrűsödtek. Olyan életigazságokká, melyet valóban csak a dilettáns próbál túlharsogni. Megállapításaikban, igazságaikban nincsen semmi új vagy rendkívüli, amit más nem élt vagy nem értett volna meg – hacsak az az egyszerű és tiszta mód nem, ahogy megfogalmazzák őket – mégis egyediek. Lehet, hogy nem túl divatosak, sokkal inkább kortalanok és általános érvényűek.

Érzéseik, gondolataik és tapasztalataik a miénkkel rokonok, ám ők fel is vállalják a kimondás felelősségét, és annak, amit mondanak, nemcsak súlya, de csengése is van. Nemcsak a meglátás, megláttatás, de a megszólalás mesterei is. Életlátásuk bölcsessége, megnyilatkozásaik szépsége néha már-már zavarba ejtő. Ők azok a vándorok, akik nemcsak képesek a legmagasabb csúcsról átlátni a táj rendszerét, de utat is mutatnak a többieknek. Nem az egyetlen és igaz ösvényt, amelyen – ha törik, ha szakad – haladnunk kell, inkább csak a kerülendő tévutakra figyelmeztetnek minket. Cserébe még azt sem várják el tőlünk, hogy lelkesen bólogassunk – mintegy el- és felismerve igazukat – vagy azt, hogy feltétlenül szívleljük meg az olvasottakat, okoljunk azokból. A döntés joga és felelőssége a miénk.

A lélek pedig néha meghatódik, néha megdöbben, ízleli és megfontolja minden egyes szavukat, be is látja igazukat, olykor szégyellősen, pironkodva elmosolyodik – főleg amikor leleplezik gyengeségeit, apró, önmentő csalásait -, de változni nehezen tud és akar.

Bár néha szeretne megváltozni. „Mert varázsló az, aki lelkeknek ígér”, ahogy varázsló az is, aki az embert ígéret kimondására bírja, vagy inkább készteti. De akármilyen őszintén és elszántan is fogadkozna bárki, válaszul nem kaphatna mást, mint Vacskamati virágjának végtelen szeretetet és bölcsességet tükröző szavait: „Hiszi a piszi!”

Mert a változáshoz nincs tiszta lap, csak a régi, összefirkált, gyűrött simítgatható ki, de nincs az a radír, mely minden nyomot kitörölhetne – s mint tudjuk -, nincs már meg a régi útkereszteződés sem, melyhez visszatérhetne, hogy egy új utat kipróbáljon. Ezt tudomásul kell venni, mint ahogy azt a megváltoztathatatlan tényt is, hogy emberek vagyunk – se más, se több, se kevesebb.

Fontosak önmagunknak és másoknak, mert mindenkinek megvan a maga Vacskamati virágja, aki elfogadja olyannak, amilyen. Kicsit nevetségesnek, kicsit esendőnek, kicsit gyereknek, kicsit bölcsnek – embernek. Mert hinnünk kell, hogy azok vagyunk, s ha képesek vagyunk ezért köszönetet mondani a sorsnak, valamit mégis csak megértettünk vándorlásaink során.

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.