Soha nem volt még olyan felbolydulás manóföldén, mint amikor Manfréd király közhírré tette: királyi szabó kerestetik! „Az nyerheti el ezt a megtiszteltetést, aki a legbámulatosabb palástot varrja uralkodónk számára” – harsogták a hírvivők a királyság minden zugában.

Nosza, tűt és fonalat ragadtak a manó-szabók! Volt, aki szivárvány selymét szabta-varrta, más az ezüst holdsugárból szőtt kelmét díszítette igazgyönggyel, aranyszállal. Egyedül Gyűszű, a mezei manó üldögélt műhelyében. Dúdolva varrta a manósapkákat, egyiket a másik után. Úgy, ahogy már vagy kétszáz éve. Éppen a bojtot erősítette az egyik sipkára, amikor kopogtattak az ajtaján, majd Csiriz manó dugta be rajta a fejét:

– Jó estét Gyűszű komám! – üdvözölte a manók vargája.

– Mi járatban vagy erre Csiriz? Elhoztad a manóbocskort, amelyet száz éve ígértél? – kérdezte Gyűszű.

– Csak kilencvenkilenc! És amíg nem hordod, nem nyűvöd el! –válaszolta Csiriz, helyet foglalva egy mohaszéken. – Már elkészítetted, ugye? Hova tetted? Sehol nem látom – forgatta a fejét körbe-körbe a váratlan vendég. Még az asztal alá is bekukucskált. – A szekrénybe rejtetted a kíváncsi szemek elől?

– Mit? Miről beszélsz? – kérdezte Gyűszű értetlenkedve.

– Hát a PALÁSTRÓL! – mondta a varga jelentőségteljesen. – Hallottad a felhívást, feltételezem…

– Hallottam, hallottam! – legyintett a barátja. – De én manósipkákat varrok, amióta csak tűt fogtam a kezembe. És ez így is fog maradni!

– Az nem lehet! – kiáltott fel Csiriz. – Te vagy a manóföld legjobb szabója! Úgy illik, tied legyen az udvari szabó rangja! – csapott indulatosan az asztalra a varga. Gyűszű felpillantott a munkájából:

– Ismersz! Én itt vagyok boldog! Mit keresnék a királyi udvarban?

– Mit keresnél, mit keresnél… Hát aranyat, gyémántot… meg dicsőséget! Magadnak és Tarkarétnek! Mindenki láthatná, nekünk van a legjobb szabómesterünk! A rét minden lakója boldog lenne…”Lám, a mi szabónk…” – hadarta Csiriz.

– Ezer manósipkán ezer bojt! Te mindig addig csűröd-csavarod a szót, míg nem lesz igazad! – dörmögte Gyűszű. – Legyen, ahogy akarod, szerencsét próbálok. Megteszem a kedvedért – és Tarkarét dicsőségéért… De akkor hagyj dolgozni, különben még a bocskorom is hamarabb elkészül, mint a királyi palást!

 – Hagylak dolgozni, komám! – állt fel Csiriz elégedetten, majd egy dobozt húzott elő a kabátjából. – A bocskor, amit annyiszor kértél! Csak nem járulhatsz a király színe elé ócska lábbeliben! – Azzal biccentett, majd becsukta a maga mögött az ajtót.

Gyűszű mester pedig munkához látott. Három nappal és három éjszaka varrta a királyi palástot, mire elkészült vele. Aztán gondosan becsomagolta, tarisznyájába tette, tarisznyáját pedig a nyakába akasztotta. Útnak indult, s meg sem állt a manóvárig. Volt ott sürgés-forgás, nagy zsivaj! Elhozták a munkáikat a királyi szabó címre áhítozó mesterek, s összegyűltek a szájtáti kíváncsiskodók is. Végül megjelent maga Manfréd király az őrök kíséretében, és tüstént elcsitult a manónép. Mindenki a nagy döntésre várt.

 A manók királya biccentéssel köszöntötte a színe elé járuló mestereket, gondosan szemügyre vette portékáikat, de egyik sem nyerte el a tetszését, bármilyen fényesek és cifrák voltak. Utolsóként hajolt meg előtte Gyűszű mester. Elővette tarisznyájából a csomagot, kibontotta, majd Manfréd király felé nyújtotta. A tömeg sugdolózni kezdett:

– Látod, milyen munka? Ez pásztornak való köpönyeg! Szégyen, gyalázat!  Micsoda fércmunka! Sehol egy gyöngy! Sehol egy aranyszál! Fogadok, közönséges manópáfrányból készítette!

            Eközben Manfréd király forgatta, nézegette a ruhadarabot: – Gondos munka, mestermunka minden hajtás, minden öltés. De nem felejtkeztél el a díszítésről? – fordult Gyűszűhöz.

– Az én munkáim dísze a szeretet, a munkám szeretete – felelte a szabó. – Ezt tükrözi minden öltés. Ráadásul a palást manópáfrányból készült, felség. Amit sokan lenéznek, pedig csodálatos anyag. Viszont nem minden ékessége tárul elénk első pillantásra.

– Derékbeszéd – ismerte el Manfréd király. – Látom, nemcsak az ollód, hanem az eszed is vág! Milyen meleg! Milyen könnyű és puha! – próbálta fel a palástot. –  Ha így kanyarítom, még a pocakomat is eltakarja.

– És körbejárhatja benne a birodalmát akár százszor is felséged, nem feslik, nem szakad el – jegyezte meg alázatos hangon a szabó.

–  Akarsz-e királyi szabóm lenni, hm… mi is a neved?

– Gyűszű! Gyűszű mester, felség! Bocsásson meg király uram, de inkább otthon maradnék. És a manósipkáknál. Igaz, nem fog ki rajtam se mente, se nadrág, se palást! De leginkább manósipkát szeretek varrni. Nincs annál nagyobb boldogság, mint látni a manócsemetéket! Szaladnak, és csak úgy libegnek utánuk a sapkabojtok! Ide csak azért jöttem, felséges királyom, hogy lássák, mit tudunk mi, Tarkarét mesterei!

– És ha meglátogatnálak, varrnál nekem is egy manósipkát? Fárasztó dolog folyton koronát hordani. Néha jó letenni az uralkodás terheivel együtt. Olyankor szívesen cserélném manósipkára – kis szünetet tartott, majd így folytatta: – Tudod, ha nem jön a szabó a királyhoz, majd megy a király a szabóhoz.

– Műhelyem ajtaja mindig nyitva áll felséged előtt.

– És jó bocskor is kapható azon a híres réten? – pillantott Manfréd király a szabó lábára. – Mert hosszú úton kényelmesebbek volnának, mint ezek a csizmák.

– Csiriz barátom nagy mestere a bocskorkészítésnek – felelte készségesen a szabómester. – Talán szaporábban is fog járni a kezében a tű, ha királyi lábelit kell készítenie. Jómagam kilencvenkilenc évet vártam erre a párra, amit viselek. Ha nem kellett volna felséged udvarába jönnöm, még mindig várhatnék rá.

– Akkor éppen ideje, hogy bocskort rendeljek tőle nemcsak magam, de leendő unokáim, sőt dédunokáim számára is – nevetett nagyot Manfréd király, s vele nevetett az udvar.

            Így esett, hogy Gyűszű mesterből mégsem lett királyi szabó. Hogy a többi mester okult-e a történtekből vagy csak dérrel-dúrral távozott, nem tudhatni. De az bizonyos, olyan puha és meleg palástja egy uralkodónak sem volt, mint Manfréd királynak! És olyan varázslatos sem! Szép időben a napfény tündökölt rajta, eső után a szivárvány színei. Hajnalban harmatcseppek gyöngyöződtek a vállán, éjszaka csillagpor ékesítette. Mert a manópáfrány csodálatos anyag, csak nem minden ékessége tárul elénk első pillantásra.

2020.04.15.