Út a kikötőbe

A hálószoba ajtaja halkan kinyílt, először csak résnyire. Egy kislányfej kukucskált be rajta, két csurkája himbálózott, ahogy a fejét ide- odaforgatta, hogy lássa, mi fogadja. Csend volt, hatalmas ágyon csak a felpúposodott takaró jelezte, valaki alszik benne. Dorina beóvatoskodott, megállt az ágy mellett és figyelt. Várakozott, hátha megmozdul valaki, aki az ágyban van, de hiába várt. Hát elszántan megköszörülte a torkát.

– Anya! – suttogta a kislány. – Anya… Jó reggelt!

De hiába szólongatta a „takarókupacot”, az meg sem moccant. A kislány azonban nem adta fel:

– Anya! – szólt újra, most már hangosabban. – Mi már készen vagyunk!

A válasz ezúttal is elmaradt.

– Anyaaa, jó reggelt! – ismételte meg, még erélyesebben, és hogy a szólongatás hatásosabb legyen néhányszor meg is bökdöste az anyukáját. – Mi már készen vagyunk! Indulhatunk!

Álmos nyöszörgés hallatszott az ágyból. Erre a kislány közelebb lépett az ágyhoz, és lejjebb húzta a takarót, mígnem egy szőke fej ki nem kandikált alóla. De egy kéz rögtön a paplan után nyúlt és vissza is húzta azt.  Dorina kuncogva ismét megfogta a takaró szélét és lejjebb húzta, a kéz pedig vissza. Aztán újra és újra megismétlődött a „huzavona”. A kislány minden erejét összeszedve nekiveselkedett, mintha kötélhúzás versenyen volna, de a kéz erősebb volt, visszahúzta takaróstul, és a kislány be is huppant az ágyba.

– No, megvagy, te kis betyár! Most elkaptalak! Most meglakolsz! Te kis takaró tolvaj! Megállj csak, most jön a halálos csiklandozási!

– Jaj, ne, anya! Hagyjáááál! Jaj, ne! – visongott és kapálózott a kislány.  –  Engedj el, légy szí….

– Azt ne hidd, hogy elengedlek azok után. hogy elűzted az álmomat, lehúztad a takarómat… – Hangzott a „könyörtelen ítélet, de hirtelen még is engedett a szorítás. Dorina anyukája hirtelen felült, homlokát ráncolva csak nézte a lányát, majd furcsállva megkérdezte:

– Dorina! Mi van te rajtad?

– Mert mi van én rajtam? – ismételte meg a kérdést ártatlan képpel Dorina, mintha nem sejtette volna, mi furcsa az öltözékén.

– Ez valami új trend, térdzokniban járni nyáron? – kérdezte a fiatal nő, miközben a párnáját kicsit feljebb tolta, hogy kényelmesen hátradőlhessen. Hátát a falnak támasztotta. A kislány kicsit elbiggyesztette a száját, leült az ágy szélére, és megsimogatta anyukája kezét: – Én nem értem, mi ezzel a problémád, anya – mondta egy nagyot sóhajtva -, de megbeszélhetjük!

Dorina anyukája felkacagott. „Mintha magamat hallanám!” – gondolta. – „Nem hiába, az én lányom!” Végül komolyságot erőltetett magára, és bólintott: – Igazán kedves tőled ez a nagylelkű ajánlat! Nem bánom, beszéljük meg!

– Tehát – mondta Dorina komolyan, miközben kényelmesen bevackolta magát az ágyba.– Te szoktad mondani, amit ígértünk, be kell tartani.

– Be bizony! Ezt jól megjegyezted! De folytasd csak, kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle!

–  Tegnap megígértük a zokniknak, hogy elvisszük őket a kirándulásra. Tudod, ez mit jelent?

– Nem igazán értem, mire gondolsz.

– Jaj, Istenem!  – tárta szét a karjait Dorina. – Most viccelsz, ugye? Ez azt jelenti, hogy ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó! Vagyis el kell vinnünk őket! És azt is beláthatod, kézben csak nem vihetem őket. Az túl feltűnő…

– Szent igaz! Az nagyon feltűnő volna! De ha negyven fokban térdzokniban sétálsz végig, az a világ legtermészetesebb dolga! De ha vennél fel hozzá pulcsit és sálat is, még életszerűbb lenne…

– Dorina csak jót akart, ezért nem kellene bántani! Ha probléma, hogy megyünk, itthon is maradhatunk- szólalt meg egy vékony cérnahang. A pöttyös zokni egyre kényelmetlenebbül érezte magát, és úgy gondolta, ideje közbeszólnia.

– Semmi gond, csajok! – intette nyugalomra a kislány pöttyöskét. – Ura vagyok a helyzetnek! Megígértük, anya megígérte, hogy jönni fogtok, akkor ez úgy is lesz!

– Természetesen, jönni fogtok, nincs semmi gond. Mindent megoldunk!  – fordult a zoknik, azaz Dorina lábszára felé az anyuka. És már meg sem fordult a fejében, hogy elég furcsa dolog társalgást folytatni a lánya lábán virító színes zokni párral. Legalább is a beszédesebbik tagjával. – Csak azt nem értem, miért nem lehet táskában hozni benneteket a kirándulásra.

– Mert semmit nem látnának. – vágott közbe egyből a lánya. – Kuksolnának a hátizsákom mélyén. A sötétben! Ezt nevezed te kirándulásnak?

– El is mesélhetnéd nekik, hogy mit látsz, mi történik. Érezhetnék a hajó ringását, hallhatnák a sirályokat… – javasolta az édesanyja.

– Hát persze! Az nem feltűnő, ha folyamatosan egy táskához beszélek? – vágott vissza egyből a kislány.

– És ha az emberek furcsállni fogják, hogy zokniban masírozol?

– Azt nem furcsállják, hogy folyton sapkát vagy kendőt kell hordjak, meg ne süsse a nap a fejemet? A lábamat nem védhetem a napsütéstől? Majd azt mondom, napallergiám van! – Dorina próbált komoly, sőt kétségbeesett arcot vágni, hogy hitelesebb legyen az előadása. –  Csúnya nagy kiütésekkel a lábamon! – zárta mondókáját, majd végigterült az ágyon és vakarózni kezdett.

– Elég, elég! – mondta megadóan – Rendben, győztél! Nem tudtam a jövő sztárügyvédjével és az Oscar várományosával van dolgom! Ha hajókirándulást szeretnétek, ám legyen! Zokniban akarsz jönni, hát gyere zokniban! Egy dolgot viszont szeretnék kérni: mások előtt ne beszéljenek a zoknik. Ezt már végképp nem lehetne semmilyen allergiára fogni, hacsak nem a zoknibeszélüsz bacilusra! Tehát idegenek előtt egy szót sem ejthettek, rendben?

– Nem fogunk, nem fogunk! – ígérte a pöttyös zokni, aki csak kapkodta a fejét, illetve lábfejét a rögtönzött szócsata közben. – A testvérem nevében is ígérem. Igaz, őt egyébként sem fenyegeti az a veszély, hogy megszólal. Tudjátok, a pihés problémája miatt.

 A fiatal nő tűnődve nézte pöttyöskét, majd megsimogatta a lánya kobakját: – Büszke vagyok rád! Ahogy kiálltál a zoknik mellett, nagyon szép volt.  És tudom, nagyon meleged lesz ezekben a zoknikban, de vállalod értük. Ami pedig a napallergiát illeti, hihető magyarázat, olyan, amilyet a felnőttek szeretnek hallani. Elkészülök, megreggelizünk és indulhatunk, rendben?

– Köszi, anyu, te vagy a legjobb! – fonta a nyaka köré a két karját a kislány.

– Mi is, köszönjük! – cincogta a zokni. – Dorina egy igazi hős! Vízből kihalászó meg testvért megkereső és kirándulásra vivő…

– Jaj, jaj, ebbe a nagy dicséretbe belepirulnak a „pöttyeim”, ahogy a szeplőimet nevezed, és a végén azt fogják hinni, a fejemen is zokni van! – bolondozott Dorina, de nagyon jól esett neki a dicséret.

– Rendben, lányok, ezt megbeszéltük! – terelte ki őket a szobából az anyuka. – Menjetek csak ki a kertbe, amíg elkészülök. Szerintem a „cérnaszálaimra” is ráfér egy alapos fésülködés, nem? Félóra múlva indulhatunk!

És végre elindultak a kikötőhöz vezető ösvényen. A nap már melegen tűzött, s bár az utat szegélyező fák adtak némi árnyékot, Dorina úgy érezte, megsül, de szótlanul baktatott, még a kavicsokat sem rugdosta, nehogy véletlenül felsértse vagy összekoszolja a zoknikat egy éles kavics, illetve a felszálló por. A mellettük elhaladók furcsa vagy értetlen pillantásokat vetettek a lábára, de nem szóltak egy szót sem.

– Mindenki minket figyel…– szólalt meg a zokni, amikor senki nem hallhatta.

– Mert furcsállják, hogy Dorina térdzokniban masírozik nyár közepén – jegyezte meg az anyuka. –  Ráadásul elég színesek vagytok és nagyon pöttyösek! – tette hozzá. –  Feltűnőek. Az emberek nem szeretik, ha valami más, mint a megszokott.

– Baj, hogy más vagyok, mint a többi? – kérdezte a zokni kétségbeesve.

– Nem baj. Hadd tartsanak csak furcsának! Valójában különleges vagy, egyedi. Bizony ám! És ez nagyon ritka manapság!

– Értem – felelte a zokni meghatottan, bár valójában nem igazán értette a dolgot, csak abban volt biztos, hogy megdicsérték, és ettől boldogság öntötte el az utolsó cérnaszálát is.

 – Te is nagyon különleges vagy, mert téged is sokan megnéznek! – viszonozta a kedvességet.

– Á, anya az más eset! Ő tetszik nekik. A pasik folyton megbámulják! – kotyogott közbe Dorina.

– A pasik?

– A férfiak. Tetszik nekik!  Azért forognak folyton utána – kuncogott a kislány.

– Értem! – ragyogtak a zokni pöttyei a boldogságtól. – Az anyukám, a cérnaorsó is állandóan forgott. Egész nap ide-oda táncolt… Nagyon tetszhetett neki apa!

– Ebben én is egészen biztos vagyok! – bólintott a kislány. és végigsimította a lába szárát.

– Ott a móló! – kiáltott fel az anyukája. – No, lányok! Ki ér oda hamarabb? Versenyfutás a kikötőig?

– Esélyed sincs anya! Hárman vagyunk ellened! – kurjantotta Dorina és szélsebesen viharzott a kikötőig.

(2016. szeptember)