Nagy nap volt ez a Sejtelmesen Suttogó Tölgyesben lakók számára: Csikicsuki manó háromszázadik születésnapja!

És nagy nap volt ez Serteperte, manóvári kukta életében is, hiszen a főszakács őt bízta meg azzal, hogy fűszernövényeket gyűjtsön a gombapástétomhoz. Szamócát vagy áfonyát szedni minden manó tudott, de felkutatni a szurokfüvet vagy borsikát! Ehhez bizony tudásra volt szükség. Serteperte boldogan teljesítette a megbízatást: – „Végre megmutathatom, többre is képes vagyok, mint manógyökeret tisztítani vagy krumplis gombócot kavargatni!” – gondolta magában, miközben fütyörészve ballagott a patak mentén. Ahogy mendegélt váratlanul egy különös alakra lett figyelmes, aki éppen kikászálódott egy csónakszerű alkalmatosságból. Serteperte egy bokor mögül kikandikálva szemügyre vette az idegent: „Termetre manónak tűnik – állapította meg –, de nincs szakálla. Pedig elég öregnek néz ki ahhoz, hogy szakállt viseljen. És a ruhája… meg az a lapulevél a fején! Kuktasapkámra mondom, különös szerzet! Vajon honnan érkezett? Ő is vendég volna az ünnepi vacsorán? Egy ilyen ágról szakadt a királyi várban?”

A kíváncsi kukta hamarabb választ kapott a kérdéseire, mint gondolta volna, ugyanis felbukkant Manó Botond, minden mágia és varázslat tudója, aki harsányan így üdvözölte az érkezőt:

–  Drága barátom, Liccs-Loccs! Örülök, hogy eljöttél az ünnepségünkre! És micsoda csónakkal érkeztél! Milyen nagy! És milyen lila! – majd jobban szemügyre véve a vízi alkalmatosságot meglepetten kérdezte: – Jól látom, hogy ez egy kalap?

– Még hozzá nem is akármilyen kalap! Nagyon kényelmes egy ilyen hosszú úton – vigyorgott huncutul a vízi manó. – Megvan vagy száz éve, hogy kölcsönvettem Kalapos Borcsától, de még mindig kitűnő állapotban van. Igaz, eleinte átázott néhányszor, de amióta alaposan bekentem békahájjal, hét tengeren is gond nélkül átkelhetnék vele!

– Ezek szerint minden hájjal megkent, akárcsak a gazdája! – tréfálkozott Manó Botond, majd gyanakodva megkérdezte: – És Borcsa odaadta neked?  Az hogy lehet? Ismerem őt jól! Soha nem válna egyetlen kalapjától sem…

– Hát… Kölcsön éppen nem adta – felelte Liccs-Loccs, miközben még szélesebb mosoly ült ki az arcára. – De így jár az a boszorka, aki a kerti padon felejti a kalapját.

– El tudom képzelni, milyen képet vághatott, amikor meglátta, hogy a kalapjában ringatózol…

– Emlékszem, iszonyúan mérges volt. De mi vízi manók ilyen csintalanok vagyunk. Ráadásul akkor még éretlenebb voltam, a kétszázat sem töltöttem be. Bezzeg Csikicsuki bátyádat már akkor is bölcs és derék manónak tartották.

– Most pedig végtelenül boldog, hogy elfogadtad a meghívását, és kimozdultál a rejtekedből – tette hozzá a Manó Botond.

– Illendő felköszöntenem. No, meg vétek volna kihagynom az ünnepi pástétomokat és tortákat – kacsintott huncutul a vízi manó, aki igen csak szerethette a hasát. Erről árulkodott feszülő mellénye is, melyről majd lepattantak a gombok, miközben egy ládikát próbált a partra vonszolni.

Serteperte kukta a pástétom szó hallatán eszmélt rá, mi járatban van az erdőben, és elkezdte szaporázni lépteit a zsenge füvű rét irányába. Manó Botond és vendége pedig a manóvár felé vette az útját. Az erdei manó nem titkolt kíváncsisággal méregette a ládát, melyet Liccs-Loccs magával cipelt, de nem szólt egy szót sem.

Ahogy hallgattak a manóvárat őrző katonák is, amikor meglátták Manó Botond vendégét, aki köszönésképpen megemelte lapulevél kalapját. Szemük sem rebbent Liccs-Loccs láttán, pedig ilyen különös szerzettel még nem találkoztak, bár a manóvárban megfordultak más földek manói, sőt tündérek is. A vízi manó cuppogó cipőjében csoszogott barátja mellett a hosszú folyosókon végig, meredek lépcsőkön fel, míg végül egy díszesen faragott ajtóhoz nem értek. Manó Botond hármat koppantott, mire az ajtó nagyot csikordult, és ott állt előttük az ünnepelt, Csikicsuki. Hétköznapi gúnyáját ünneplőre cserélte: sötétkék nadrágot és fehér inget viselt, de a piros-fehér csíkos zoknijától – születésnap ide vagy oda – most sem vált meg.

– Kerüljetek beljebb! – tárta szélesre az ajtót, amelyen át a manók kincsének termébe léptek. Amíg a szem ellátott, több emeletes magas polcok sorakoztak roskadásig díszes kötésű könyvekkel. A polcok mellett faragott csigalépcsők segítették a feljutást a felsőbb szintekre. A terem közepén egy hatalmas asztal állt rajta térképek, pergamenek hevertek, a túlsó végében pedig  egy hatalmas manóföld-gömb állt.

– Ez aztán gazdag könyvtár! Mennyi könyv! Méltó helyen őrzöd a manók bölcsességét, Csikicsuki! És méltó ez a hely szerény ajándékom számára – mondta Liccs-Loccs, majd az eddig hűségesen cipelt ládikát az asztalra helyezte.

– Nyisd csak ki bátran! –biztatta barátját, aki óvatosan emelte fel a fedelet. És mi más is lehetett volna a ládában, mint könyvek…

– A vízi manók és tündérek birodalma – olvasta hangosan Csikikcsuki, ami az egyik fedőlapon állt, majd megdöbbenve hozzátette: – Én azt hittem, már egyetlen példány sincs ebből a világon, és most itt van előttem valamennyi kötete. Igazán nagylelkű és felbecsülhetetlen értékű ajándék, de nem fogadhatom el. Túlságosan értékes…

– Ezer manósipka, miért nem fogadhatnád el? – kérdezte indulatosan Liccs-Loccs, majd a manóföld-gömb mellé ugrott, és pörgetett rajta egy jókorát: – Mutass egy helyet, ahol jobb és biztonságos helyen lehetnének, mint itt! Talán az én odúmban? Vagy adjam oda Kelekótya manónak?

– Igazad van, itt biztonságban lesznek, megőrzöm és megbecsülöm őket – ismerte el Csikicsuki. – De hogyan viszonozhatnám nagylelkűségedet?

– Ó, egy jó adag pástétom, néhány szelet torta, jó borocska éppen megfelel nekem – válaszolta Liccs-Loccs.

– Bár az ünnepi vacsorára még várni kell, néhány finom falattal most is tudunk szolgálni – szólt közbe Manó Botond. Azzal karon fogta barátját, majd újabb folyosókon és lépcsőkön keresztül a vár konyhájába vezette. A konyhában a szokásosnál is nagyobb sürgés-forgás volt, és a visszatérő Serteperte kuktától már mindenki hallott a különös vendégről, aki Kalapos Borcsa elcsent kalapján érkezett. A vízi manók patakok, folyók rejtekén éltek, ritkán mutatkoztak társaságban. Éppen ezért is keltett feltűnést Liccs-Loccs, aki lapulevél kalapjával legyezgette magát a nagy melegben, melyet a tűzhelyek ontottak. Manó Botond magához vett egy tál gombócot, majd vendégére pillantott.

– Telepedjünk le a pincébe! – javasolta barátjának. – Hűvös is van, bor is akad. Ott nyugodtan falatozhatunk.

Liccs-Loccs megkönnyebbülten bólintott, mert nem volt ínyére sem a forróság, sem a nyüzsgés. Így ismét nekivágtak a folyósoknak és lépcsőknek, míg el nem jutottak a pince bejáratáig.  Jobb helyet nem keresve sem találhattak volna egy hűvös és hordókkal teli pincénél egy vízi manó számára. Letelepedtek hát, és falatozni kezdtek. Liccs-Loccs mohón tömte magába az ételt, és nagyokat hörpintett az édes almaborból.

– Ez aztán a szíves vendéglátás! – mondta elégedett képpel hátradőlve, miután az utolsó gombócot is eltüntette a tálból. – Most pedig indulnom kell. Beszélni akarok Dömötörrel még az ünnepség kezdete előtt – mondta jelentőségteljesen.

– Mármint Dirr-Durral? Itt a tölgyesben? – kérdezte csodálkozva Manó Botond. – Azt hittem, ki nem állhatjátok egymást…

–  Ami volt, elmúlt. A  patak mentén találkozunk, ott, ahol a csónakomat hagytam. Amikor legutóbb a malomban járt, ajándékot kaptam tőle Habóka tanításáért. Most hálából én szeretném meglepni valamivel.

– Habóka is abban a malomban élt? Te tanítottad varázsolni? Dirr-Durr pedig megajándékozott? Semmit nem értek! – rázta a fejét Manó Botond.

– Akkor a legbölcsebb, ha velem tartsz egy kiadós sétára, közben mindent elmesélek! – állt fel az asztaltól Liccs-Loccs. Manó Botond beleegyezően bólintott.

 

Dirr-Durr varázsló már egy sziklán ülve várakozott, mire odaértek. Vörös köpenye messze kitűnt a fák közül.

– Úgy látom, a pontosság nem csak a királyok, de a varázslók erénye is – szólította meg Liccs-Loccs.

– Beszélni akartál velem, hát itt vagyok – válaszolta a varázsló komolyan.

– Csak szeretném viszonozni a múltkori ajándékodat – mondta Liccs-Loccs, azzal egy medált húzott elő nadrágzsebéből, majd a varázsló felé nyújtotta: – Idejét sem tudom, mikor találtam rá a patakban. Elég messzire sodorta a víz a malomtól, de ráismertem. Úgy gondolom, nálad a helye!

– Az édesanyám medálja… Tőlem kapta…  – suttogta Dirr-Durr könnybe lábadt szemmel.

– És most visszakerül hozzád – tette hozzá a vízi manó.

– Köszönöm Liccs-Loccs, de mit kezdhetne egy magamfajta öreg varázsló egy medállal?

– Megőrizheted emlékként -hangzott a válasz.

– Vagy odaajándékozhatod valakinek – szólt közbe Manó Botond.

Dirr-Durr a ringatózó csónakra pillantott:

– Szerintem az a valaki jobban örülne, ha végre visszakaphatná a levendula színű kalapját! – mondta.

– Azt is odaadom, ha szeretnéd! – jelentette ki Liccs-Loccs. – Én akár a lapulevél sipkámban is hazahajókázom.

– Arra semmi szükség. Ácsaink remek csónakokat faragnak– karolta át barátját Manó Botond. – Addig, amíg elkészül,  szívesen látott vendégünk leszel!

Eközben Dirr-Durr varázslóbotjával ügyesen kihalászta a kalapot a patakból.

– Ha megengeded, segítek – lépett a varázsló közelébe Manó Botond, és egy üvegcsét vett elő a zsebéből.

– A legújabb főzetem – magyarázta.

– Úgy látom, a manók zsebe több titkot rejt, mint az én műhelyem – dörmögte Dirr-Durr, miközben  figyelte, ahogy a barátja néhány csepp folyadékot löttyintett a sok kalandot megélt kalapra.

– Tessék, mintha most vették volna elő a  dobozából. – csettintett elégedetten a manó, miközben gondosan visszadugaszolta az üvegcsét.

– Lassan ideje indulnunk a tisztásra  – figyelmeztette a varázsló.

– Ideje bizony!  Van teendő még bőven az ünnepség előtt. És egy kis varázslat elkél a díszítésnél is. Meg egy magas varázsló, aki felfűzi a díszeket és lampionokat! – nevetett Manó Botond.

– De mielőtt munkához látunk, egy kis erőt kell gyűjtenem – simogatta meg pocakját Liccs-Loccs. – Ismét megéheztem, s ha jól láttam a konyhában fűszeres gombapástétom is készült…

– És lehet, már Borcsa is megérkezett a tortával és pitehegyekkel – jegyezte meg Dirr-Durr. – Biztosan nagyon hálás lesz neked, hogy végre visszakapja a kalapját.

– Ahogy az én korgó gyomrom is hálás lesz, ha végre megkóstolhatja ezeket a finomságokat! Induljunk hát végre! – kurjantotta a vízi manó.