Dorina és a pöttyös zokni

Posted by: limyadminin
29
okt

 

Verőfényes nyári nap volt. A tengerpart homokja izzott, szikrázott a napsütésben, hűségesen őrizve az arra járók lábnyomát, míg egy-egy arra vetődő hullám el nem mosta azokat fáradhatatlanul táncolva a távolba és vissza a kéklő tengeren. A part közelében egy úszógumi ringatózott utasával, Dorinával. A kislány fejét hátrahajtotta, szőke varkocsai beleértek a vízbe, szemét lehunyta – élvezte a lebegést. Már-már álomba szenderült, amikor egyszer csak vékonyka hangra lett figyelmes: – Segítség! Segítség! Segíts…

„Biztosan álmodom” – gondolta magában a kislány, de tévedett, mert a cérnavékony hang újra megszólalt: – Segíts, kérlek!

Dorina kinyitotta a szemeit, és alaposan körülnézett. Hosszan pásztázta a végtelen tengert, a partot, de senkit nem látott. Csak egy színes rongyocska úszkált a vízszínen, ide-oda hánykolódva. „Vajon mi lehet az ott?” – ébredt fel a kíváncsiság Dorinában, és ügyesen odakormányozta úszógumiját a lebegő valamihez. Belenyúlt a vízbe, és kihalászta a pöttyös zoknit! Látszatra ugyanolyan volt, mint bármelyik társa: kötött, pöttyös – és csuromvizes. Szegényke ugyancsak elázott! Csak pihegett az úszógumi szélén, ahova kiterítették, miközben csipp-csepp-csöpp, csöpögött belőle a víz. A zokni nagyot tüsszentett, néhányat köhécselt is, miközben megmentője nagy szemekkel csak nézte-nézte, végül megszólalt:

– Te kiabáltál nekem? Te kértél segítséget?

A zokni egy szót sem szólt, csak egy hatalmasat tüsszentett ismét.

– Te tudsz beszélni? – kérdezte Dorina gyanakodva, mert nem igazán értette, mi is történik valójában. Ekkor, láss csodát, a zokni megszólalt! Ugyanaz az elhaló cérnahang, amely korábban segítségért kiabált, most így felelt: – Igen, tudok. Csak hadd pihenjek egy kicsit! Nagyon fáradt vagyok.

– Rendben, pihenj csak! – bólintott a kislány komoly arccal, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy zoknival beszélget. – Addig kievezek a partra! Ott jobb lesz neked. Gondolom, mára már eleged van a fürdésből!  És nekem is ideje már hazafele indulnom, nehogy aggódjon miattam az anyukám! – mondta, és úgy is tett. A partra húzta alkalmi csónakját, elég távol a tengertől, hogy a pajkos hullámok el ne sodorják.

– Így kényelmes neked? – kérdezte a pöttyös zoknit, miközben óvatosan a puha homokra fektette, aztán maga is mellé kuporodott, és kíváncsi szemekkel méregette szerzeményét.

– Igen, köszönöm. – válaszolta illemtudóan a pöttyös zokni. Aztán így folytatta:

– Mi tagadás, igencsak kimerültem az úszásban. Még sohasem láttam ilyen hatalmas mosógépet! Olyan félelmetes volt és milyen furcsán zúgott!

– Ez nem mosógép! – kacagott Dorina. – A mosógép egy nagy fehér doboz, de ez kék, nyitott és végtelen! Ez a tenger!

– A tenger? – ismételte meg a szót a zokni. – És mi az a tenger? Olyan, mint az áztató lavór vagy a mosóteknő?

– Hát, valami olyasmi, csak sokkal-sokkal nagyobb. Nem sokat láthattál az életből, ha neked az áztató lavór jelenti a tengert!

– Csodálkozol? – kérdezte kissé megbántva a pöttyös zokni: – Ti, emberek mindig cipőbe dugtok minket! Vagy mezítláb szaladgáltok, ha valami izgalmasat csináltok! Hogy tudnánk így világot látni?

– Van igazság abban, amit mondasz – bólintott Dorina, miközben némi lelkifurdalást is érzett a zokni méltatlankodó szavai miatt.  – Sajnálom, nem akartalak megbántani! Tudod mit? Pihenj nyugodtan! Napozzál csak! Közben én mesélek neked!

– Hogy mit csináljak? – kérdezte a pöttyös zokni, zavarában a pöttyeit ráncolva.

– Száradj egy kicsit a napon! – magyarázta neki újdonsült gazdája.

– Értem már! – ragyogtak fel a pöttyei. – De mi, zoknik nem így szoktunk napozni, hanem repülünk a szárítón, mint a madarak! Te tudsz repülni?

– Azt nem – rázta meg a fejét Dorina -, csak biciklizni szoktam.

– Biciklizni? Bicikli? Az meg micsoda?

– Várj! – vakarta meg a fejét a kislány. – Hogy is magyarázzam? Az, hát… valami, aminek kereke van, és lehet vele menni vagy utazni.

Tudom, tudom! – felelte izgatottan a pöttyös jószág: – Nagy búgó hangja van, és akkora, de akkora gyomra, hogy elnyel egy zoknikkal teli bőröndöt is!

– Nem, nem – ingatta a fejét Dorina. – Az bizony az autó. De ha nagy leszek, majd azt is tudom vezetni. De nem csak biciklizem, rollerezni, korcsolyázni és lovagolni is tudok! Akarod, hogy később megmutassam?

– Korcsolyázni? Lovagolni? – szegény zokninak az összes pöttye belepirult, hogy ennyire tájékozatlan, de a napsütésre és a hőségre fogta a dolgot, ezért a gondos kis teremtés az árnyékba húzódott vele.

– Tudod – magyarázta közben -, a lovak állatok, négy lábuk van…

– Tudom, tudom! – ujjongott a zokni: – A szárító alatt szaladgálnak, ugrálnak, valami kerek furcsaságot kergetnek, és iszonyúan hangosak!

– Jaj, dehogy! – A kislány nem mert kacagni, hogy meg ne bántsa kis védencét, csak csöndesen mosolygott, és így felelt: – Azok a kutyusok. Őket is szeretem! Az a kerek valami pedig a labda. Nekem is van, labdám, és ha focizom, mindig viselek zoknit, persze cipőben, össze ne koszolódjon.  Arra még nem gondoltam, így nem lát semmit a zoknim. Legfeljebb csak érzi, ha rúgom a labdát. De honnan tudná, hogy mit csinálok, ha be van gyömöszölve a cipőbe?

A pöttyös zokni sírva fakadt: – Semmit nem ismerek! Semmit nem tudok! Olyan ostoba vagyok!

Dorina gyengéden megsimogatta: – Nem vagy ostoba, csak keveset láttál a világból! De ez nem a te hibád! Én majd mindent elmesélek neked, sőt, még hajókázni is elviszlek!

– Hű, te mindent tudsz? – ámuldozott a pöttyös zokni.

– Nem – ingatta újból a fejét. – Én még kicsi vagyok, nem tudhatok mindent. Aki mindent tud, az az anyukám. De ha nagy leszek és anyuka leszek, én is mindent tudni fogok.

– Bárcsak már anyuka lennél, és mindent tudnál! – sóhajtott a pöttyös zokni. – Akkor azt is tudnád, hol lehet az ikertestvérem! Együtt repültünk a szárítón, amikor engem a szél felkapott és belerepített ebbe a… ebbe a…

– …tengerbe! – segített neki készségesen Dorina. Kicsit töprengett, majd elszántan talpra ugrott:

– Menjünk! Megkeressük az ikertestvéredet! Nem messze van egy fehér falú házikó, hátha odatartozol, és az ikertestvéred ott repül még mindig!

 

És útnak indultak. Dorina elszántan ment-mendegélt a parti ösvényen, nem nézelődött, még kagylók után sem kutatott, egy cél lebegett a szeme előtt: megtalálni a zokni párját! A pöttyös zokni pedig boldogan simult hozzá, mert tudta, jó helyen van, és érezte, hamarosan megtalálják a testvérét is. A kislány már messziről megpillantotta a fehér falú házikót, melynek apró ablakai hunyorogtak a napsütésben. Amikor odaért, bekukucskált a rozoga fakerítésen – amely fáradtan dőlt a ház falának – de nem látott senkit, csak néhány muskátli vöröslött az apró ház tornácán. Dorina óvatosan kinyitotta a rozoga kerítés még rozogább kapuját, és a ház mögé szaladt. Úgy gondolta, ott lehet a szárítókötél. Igaza is volt, de a kötél üres volt, egy icuri-picuri zokni sem lengedezett rajta. Dorina elszomorodott, és zavarában a földet nézte.

 

„Hogy mondjam meg szegénynek, hogy nem találom a párját?” – töprengett elkeseredve. Már éppen indulni akart kifele, mikor hirtelen meglátott valamit: egy ócska, bicegő lábú asztalon egy pöttyös zokni árválkodott! Szakasztott mása annak, amelyet a tengerből mentett ki!

– Hát te, mit csinálsz itt egyedül? – kérdezte tőle.

– A gazdasszonyom várom, hogy kidobjon – mondta szomorúan a másik pöttyöske. – Azt mondta, egyedül nem vagyok jó semmire. És igaza van…

– De nem vagy egyedül! – mondta Dorina, és előhúzta óvatosan a zsebében lapuló zoknit, és a párja mellé helyezte.  – Látod? Nem vagy egyedül! Itt a testvéred is!

Meglepetésében vagy örömében szóhoz sem jutott az asztalon árválkodó, csak testvére szólalt meg:- Hálás vagyok, hogy megmentettél és hazahoztál a testvéremhez. De ideje, hogy elköszönjünk egymástól.

– Hát nem jössz velem hajókázni? Biciklizni? Lovagolni? Jó móka lenne! – biztatta a kislány.

– Csodás lenne, de nem, köszönöm. A testvéremmel maradok!

– Értem – mondta Dorina -, és megértelek. Te egy nagyon jószívű pöttyös zokni vagy. Hát – mondta tétován -, örülök, hogy megismertelek benneteket, és vigyázzatok egymásra!

– Ha szeretnéd, megtarthatod őket! – szólalt meg egy öreg néni Dorina háta mögött, aki nem volt más, mint a ház gazdája. Az ajtóban állva hallgatta a beszélgetést, barátságosan mosolygott, szemében néhány könnycsepp csillogott, a meghatottság könnycseppjei: – A kis unokámé a zokni, valami vásárban vette neki az édesapja. Különleges egy teremtmény, nem kapni ilyet mindenhol.  De te megmentetted és hazahoztad, legyen hát a tied!

– Köszönöm szépen, de hadd maradjanak csak a gazdájuknál! Biztosan hiányoznának neki. – felelte Dorina. – Bár szívesen elvinném őket hajókirándulásra, hadd lássák a tengert! Ígérem, nagyon fogok rájuk vigyázni, aztán visszahozom őket!

– Amit mondtam, megmondtam. A pöttyös zokniknak mától te vagy az új gazdája! Kiérdemelted! – mondta a néni, megigazította a kontyát, köszönésként biccentett egyet, majd visszaballagott a házba. Dorina mélyet sóhajtott, majd zsebre tette a zoknikat:

– Akkor gyerünk, pöttyöskéim! Vár minket a nagy kaland! – kiáltotta, és boldogan intett búcsút a rozoga kerítésnek rikító muskátliknak és fehér falú háznak.

(2014. november)