A pöttyös zokni új otthonra lel

Még soha nem töprengetem azon, vajon a zokniknak van-e szívük, de ha igen, a pöttyös zoknié aznap igencsak hevesen kalapálhatott, annyi váratlan esemény bolygatta fel hirtelen megszokott életét.
Pedig ez a nap is úgy indult, mint a többi: a ráncos, dolgos kezek langyos vízben fürdették, paskolták, gyömöszölték, néha még a mosóteknő oldalához is odaszorították, míg illatos és patyolat tiszta nem lett. És aztán következett az, amiért boldogan elviselte a gyömöszölést, csavargatást, de még a súrolást is: a repülés! Testvérével, ahogyan a párját nevezte, versengve szálltak egyre magasabbra és magasabbra a szárítókötélen, miközben cérnavékony hangon kiabálták: – Én is repülök! Én is repülök! Én is sirály vagyok!

Bár az életről nem sokat tudhat az, akit hol cipőbe, hol pedig a legalsó fiókba gyömöszölnek, de a sirályokat, az égen szárnyaló fehér apró pontokat, még a pöttyös zokni is ismerte. Kis gazdája sokszor kiabálta a kertben ugrándozva:

– Mamikám, nézd! Madarak! Látod? Ott fent! Madarak! Madarak!

– Azok a sirályok – válaszolta a nagymama bólogatva, miközben kezeivel a kendőjét igazgatta, vagy a kiterített ruhákat a szárítókötélen.

„Azok a sirályok” – mondogatta magában hányszor, de hányszor a pöttyös zokni, miközben ide-odalengedezett, ámuldozva és irigykedve nézte a fehér- ezüst szárnyú madarakat, amelyek hangos vijjogással keringtek a tenger felett.

„Én is sirály vagyok! Én is repülök!” – ismételgette aznap is, miközben egyre feljebb és feljebb próbált repülni. – „Én is sirály vagyok! Messze repülök! Én is sirály vagyok, széllel szállok! – ismételte ki tudja hányadszor, amikor váratlan dolog történt: a szél hirtelen felkapta és magával sodorta, hiába kiabált utána testvérkéje. Talán túl hevesen törekedett a magasba, vagy a huncut csipesz elégelte meg a kiabálást és magától elengedte, de bárhogyan is történt, a pöttyös zokni életében először valóban repült. Egészen a rozoga kerítésig, majd egy újabb fuvallat a tengerpart homokjára repítette, egy pajkos hullám pedig magával ragadta. Szegény feje azt se tudta, hova legyen meglepetésében.

„Juj, de nehéz dolog ez a repülés!” – gondolta magában. – „ Hát még a landolás! Az előbb megszúrt az a valami, amire ráhuppantam, most meg ez nagyon forró, forró, forró! Jaj, de éget! Ez meg hideg, hideg és nagyon nagy és nagyon vizes! Mi ez vajon? Egy mosóteknő? De mekkora! És mennyire dobál! Vagy egy mosógép lenne? De nem búg és olyan nagy! És hol a fedele? És hol a többi ruha? Egyedül vagyok! Hol a testvérem? Most mi lesz itt velem? Segítség! Segítsenek!”

Szegény pöttyöskének egy életre elment a kedve a repüléstől, de még a mosógéptől is, amint össze-visszahánykolódott egyre kétségbeesetten a fel-felcsapódó hullámok között, miközben egyre elhalóbb hangon kiabált segítségért. Aztán csak élettelenül lebegett a víz felszínén, minden reményét elvesztve, amikor valaki érte nyúlt és kiemelte.

– És aztán megmentettél! – szólalt meg hangosan, még mindig Dorina zsebében lapulva, aki egy keskeny ösvényen igyekezett a nagyszülei háza felé, ahol a nyarakat töltötte édesanyjával. A pöttyös zoknik a zsebében pihentek, míg kezében az úszógumiját szorongatta.

– Mit mondtál? – kérdezte a kislány meglepve. Ő is elmerült gondolataiba, hiszen nem minden nap ment ki a tengerből egy beszélő zoknit az ember lánya. Ugyanakkor kicsit aggódott is, mit fog szólni édesanyja ehhez a különös kalandhoz. – Ne haragudj, nem figyeltem, pöttyöske. Egyébként is, azt hittem, alszol, mint a testvéred. Olyan csendbe voltál.

– Csak gondolkoztam. Arra gondoltam, ami ma történt velem. A repülésre. Meg a sirályokra – tette hozzá egy nagyot sóhajtva a zokni.

– Te ismered a sirályokat? – csodálkozott Dorina, miközben megfontolt léptekkel baktatott tovább. – Látod, nem is vagy olyan oktondi, mint amilyennek tartod magad! Még a sirályokat is ismered!

– Hogy mitondi nem vagyok? – érdeklődött a pöttyös zokni.

– Mitondi? Mi az, hogy mitondi? – nézett furcsán a kislány, aztán felcsillantak a szemei: – Ja, értem már, azt mondtam, hogy oktondi! Az azt jelenti, hogy buta, butácska. De te egy csöppet sem vagy az. Sőt, te vagy a legokosabb zokni, akivel valaha beszélgettem! Sőt, te vagy az egyetlen zokni, aki eddig megszólalt nekem, no meg a testvéred! Szerintem te egy igazán különleges zokni vagy, és alig várom, hogy bemutassalak az anyukámnak! Biztosan neki is nagyon szimpatikus leszel.

– Szimpatikus? Jaj, az biztosan nagyon tudok lenni, főleg, ha elárulod, hogy kell azt csinálni. Akkor olyan szimpatikus leszek, hogy csak csodálni fogják!

Újdonsült gazdája elmosolyodott: – Úgy értem, nagyon fog kedvelni téged, mert nagyon helyes vagy azokkal a színes pöttyökkel, tudsz beszélni és repülni is, őszintén ragaszkodsz a testvéredhez, ráadásul a sirályokat is ismered! És már itthon is vagyunk, azonnal megkeresem az anyukámat! – kiáltotta lelkesen. A pöttyös zokni tanácstalanul kukucskált ki a kislány zsebéből, majd gyanakodva megkérdezte:

– Itthon? Úgy érted, a legalsó fiókban? Nem hinném, az szűk és sötét. Ez pedig tágas és világos. Hidd el, eleget kuksoltam ott, ez határozottan nem úgy néz ki!

– Úgy értem, nálunk, az új otthonodban – magyarázta türelmesen Dorina. – Én nem foglak fiókba gyömöszölni. Se alsóba, se felsőbe, de még a középsőbe sem. Nálam a zokniknak kényelmes, bélelt kosara van. Így akkor sem kell sötétben kuksolniuk, ha nem hordom őket, pedig ők nem is beszédes fajták, hanem csak némán, csöndben ülnek a kosárban. És van rengeteg játékom, még hatalmas labdám is – olyan pöttyös, mint ti! Majd megmutatom a szobámat nektek, de előbb megkeressük az anyukámat. Szerintem a kertben lehet valahol a nagyiékkal.

– Szerintem pedig ott jön, veled szemben – suttogta izgatottan a pöttyös zokni nagyon halkan, nehogy más is meghallja, mert tudta, az emberfélék furcsállják, ha egy zokni beszélni kezd.

A kislány szinte suttogva kérdezte: – Hogy találtad ki, hogy ő az anyukám?

– Hogyne találtam volna ki! – feszített peckesen a zokni, elfeledkezve arról, hogy meghallhatják. – Nem te mondtad, hogy nem vagyok oktondi? És még mitondi se vagyok! Egyébként ki más lehetne, mint az anyukád, hiszen olyan, mint te, csak nagyobb!

 

 

És a pöttyös zokninak igaza volt, mert a fiatal nő, aki feléjük közelített, valóban nagyon hasonlított Dorinára, de valamiért mégis nagyon más volt. A kislány zsebéből kíváncsian leskelődő ruhadarab ugyanaz a hosszúkás arcot látta, de az nem mosolygott, vonásai komolyak voltak, ugyanazt a széles homlokot, gondterhelten összeráncolva, és ugyanazok az élénkzöld szemek tekintettek rá, de szomorúak, aggódóak és vörösek voltak a sírástól. Futva közeledett a virágágyások között húzódó szűk ösvényen, amely a kertből a házhoz vezetett, amint hozzájuk ért, szorosan átölelte a kislányt, majd elengedte és szigorú tekintettel méregette:

– Dorina! Dorina! Hol voltál ilyen sokáig? – kiabálta izgatottan, miközben könnyeivel küszködött.  – Már mindenütt kerestünk, tűvé tettük az egész partot! Most kérdeztem meg a kertszomszédot, hogy nem látott-e véletlenül… és mit keres nálad az az úszógumi? – kérdezte, miközben egyre kevésbé tudott úrrá lenni érzésein, és egyre inkább megemelte a hangját: – Megbeszéltük, hogy csak a parton játszhatsz! Megmondtam, hogy egyedül nem mehetsz bele a vízbe! Megígérted, hogy nem fürdesz egyedül, és nem mész el messzire! Azt mondtad, csak kagylókat gyűjtesz a parton! És nem találtalak sehol! Már azt hittem, valami bajod esett!

– Bocsáss meg, anyucika! – csimpaszkodott a nyakába a kislány. – Bocsáss meg! Én csak egy kicsit voltam a vízben, ahol még nagyon sekély, és vittem magammal az úszógumit…

– Egyedül akkor se szabad a tengerbe menned! Ahhoz túl kicsi vagy!

– Tudom, tudom – mondta lehajtott fejjel a kislány, miközben egyre jobban kapaszkodott anyukája nyakába. – Tudom, de szerencsére nem esett semmi bajom, ne sírj, anyucika! És ne haragudj rám!

– Elnézést, hogy közbeszólok, de az édesanyádnak igaza van. Az a nagy mosóteknő, amit tengernek hívtok, tényleg nagyon veszélyes! – szólalt meg egy cérnavékony hangocska. Dorina édesanyja felkapta a fejét és furcsán nézett Dorinára.

– Mintha valaki szólt volna hozzánk. – mondta bizonytalanul és körbetekintett, de nem látott senkit. – Te is hallottad, Dorina?

– Igen, hallottam – bólintott a csöppség. – És tudom is, hogy ki volt az! Várj, mindjárt megmutatom – ígérte, kibontakozott az ölelésből, majd előhúzta a rövidnadrágja zsebéből a pöttyös zoknikat. Először a kíváncsiskodó beszédest, majd az ikertestére mellett némán kuksoló párját is.

Erre az anyukája, ha lehet, még nagyobb szemeket meresztett: – Ez meg mi, Dorina? Honnan vetted ezeket a zoknikat? És miért hozol haza idegen holmikat?

– Ezek nem idegen holmik, hanem a pöttyös zokni és a testvére – magyarázta fontoskodva. – Én mentettem ki a tengerből, ahova a szél sodorta messze a szárítókötéltől, aztán segítettem neki megtalálni az ikertestvérét, a néni pedig nekem adta őket. Azt mondta, hogy megérdemlem!

– Na, várj egy kicsit! Mert én ebből egy szót sem értek! – szakította félbe a szóáradatot az édesanyja. – Tudod mit, Dorinám? – fogta kézen a kislányát. – Most szépen bemegyünk a szobádban, leülünk az ágyra, és megbeszéljük, mert ez így nekem első hallásra és ennyi izgalom után túl sok, amit rám zúdítottál! Rendben?

– Menjünk – egyezett bele a kislánya, és engedelmesen elindult a vörös téglaverandán a szobája felé. – Legalább megmutatom nekik az új otthonukat, a puha ruháskosarat! Tudtad, hogy nekik az alsó fiók jelenti az otthont? De az sötét és rideg, nem is látnak semmit, csak kuksolnak benne. És a tengert mosóteknőnek hitte vagy mosógépnek! És ha a szárítókötélen lógnak, akkor azt gondolják, hogy repülnek! És ők is szeretik a sirályokat! Ugye elvisszük őket a mólóra sirályokat etetni? Akkor közelről láthatnák a kedvenc madaraikat! – Dorina izgatottan hadarta, amit eddig megtudott a zoknikról. Azt akarta, hogy az édesanyja is tudja, és elhiggye mindazt, amit ő már tudott és tapasztalt. A szobája ajtaja előtt viszont megtorpant és elhallgatott. Az anyukája kérdően nézett rá, miközben ő karjára fektette a két pöttyös jószágot, majd ünnepélyesen megszólalt:

– Kedves zoknik! Ez itt az új otthonotok ajtaja! Éljetek itt vidáman és nagy egyetértésben a többi zoknimmal! – mondta ünnepélyesen, majd kinyitotta a szoba ajtaját, és belépett kis birodalmába, amelyet a két hatalmas ablakon beáradó napfény varázsolt barátságossá és elevenné. Az ablak előtti fa ágainak árnya a falakon játszott, a délutáni napsütésben.

„Aha, szóval ti is tudtok sirályosat játszani!- nézte az integető árnyakat a pöttyös zokni. – Milyen pajkosak vagytok! Remek! Remélem, jól kijövünk egymással, majd versenyt repülünk, csak maradhassunk itt!”

Eközben Dorina az ágyra kuporodott, és kirakta új szerzeményeit annak kellős közepére. A két pöttyös teremtés mozdulatlanul hevert az ágytakarón, miközben a kislány anyukája is melléjük ült. Kezével megigazította homlokába hulló tincseit, miközben tekintete hol a zoknikra, hol újsütetű gazdájukra tévedt.

– Hallgatlak, Dorina! – szólalt meg végül. –Ott tartottunk, hogy te lementél a partra kagylókat gyűjteni. Legalább is én ezt gondoltam. Te pedig elvitted az úszógumidat és fürödtél, engedély nélkül!

– De csak egy kicsit! – védekezett a kislány. – És így mentettem meg a pöttyös zoknit!

– Nos, akkor erről mesélj nekem!

– Elnézést, hogy közbevágok – szólalt mega pöttyös zokni minden bátorságát összeszedve -, de ezt talán én jobban el tudnám mesélni!

– Te tényleg beszélsz? Te tényleg beszélsz! – kiáltotta Dorina anyukája az ágyról felugorva, tekintetét a zoknikra szegezte – Az előbb is ezt a hangot hallottam! Nem a napsütés ártott meg, nem az izgalom! Egy zokni beszél hozzám!

– Pontosan – bólintott beleegyezően pöttyöske, és bólintott még egyet, hogy nyomatékot adjon mondókájának. – Tudom, hogy ez az emberek számára furcsa, de igen, beszélünk. Én is és a testvérem is, csak ő sokkal félénkebb, mint én, nem szólal meg idegenek előtt. Lilinek az apukája azt mondta, ez valami pihés probléma nála.

– Lili apukája? Ki az a Lili? És pihés probléma? Semmit nem értek. – vágott közbe Dorina anyukája. A nemrég aggódó zöld szempár most inkább zavartnak és tanácstalannak volt.

– Lili egy kislány, aki nem messze lakik innen a nagymamájánál! Tudod, abban a is fehér házban, amelynek az ablakaiban mindig muskátlik nyílnak!  – magyarázta készségesen Dorina. – A zoknikat pedig az édesapja vette neki egy vásárban. De a nagymamája nekem adta őket, amiért kihalásztam a tengerből, és visszavittem pöttyöskét. A pihét én sem értem – nézett tanácstalanul maga elé.

– A testvérem nagyon szégyellős és félénk – próbált segíteni nekik a zokni. –  Tud beszélni, csak nem szokott. Ez olyan lelki dolog nála.

– Úgy érted, hogy pszichés problémái vannak? – kérdezett rá az anyuka.

– Én is ezt mondtam! – helyeselt a pöttyös jószág fellelkesedve. – Csak ti, emberek olyan furcsán ejtitek a szavakat. Ráadásul – már ne vedd sértésnek -, de neked a cérnaszálaid is eléggé összegubancolódtak. Fel kellene spulniznod, mint a kislányodét! – mondta a pöttyös zokni, miközben fejével Dorina feje felé biccentett.

A kis teremtés szinte gurult a nevetéstől:

– Arra gondol, hogy kócos a hajad! – magyarázta kacagva. – Fel kellene csuriznod, mint az enyémet! – folytatta, és csak kacagott.

– Várjál csak, kincsem! – az anyuka elpirult zavarában. – Jól értem? Egy pöttyös zoknival beszélgetek, miután te órákra eltűntél, és egy zokni kritizálja a frizurámat a saját házamban?

– Igen, anyukám, de valóban borzos vagy egy kicsit! De én így is nagyon szeretlek! – mondta a csöppség, és szorosan az édesanyja mellé bújt, és kezeivel édesanyja haját igazgatta.

– Ajánlom is, kisasszony, különben komoly pihés problémáim lesznek! – ölelte meg az édesanyja, majd a pöttyös zoknihoz fordult: – Akkor, kedves rendezett cérnás őkelme, elmesélnéd nekem, hogy mi történt?

És a pöttyös zokni mindent elmondott töviről-hegyire: a repülést, a sirályokat, a tengert, a megmenekülését, és a párjának a megtalálását. A fiatal nő türelemmel és figyelemmel hallgatta végig, majd ennyit mondott:

– Tehát a mai naptól ti a Dorina zoknijai, és az én házam lakói vagytok!

A zoknik némán bólintottak. Az egyik élénkebben, a másik alig észrevehetően.

– Viszont van egy feltételem! – folytatta az anyuka: – Nem szeretnék több megjegyzést hallani a cérnaszálaimról!

– Elnézést kérek! – szabadkozott a pöttyös zokni. – De én csak az igazat mondtam! Az én anyukám mindig olyan rendezetten járt, pedig egész nap sürgött-forgott!

– Neked is van anyukád? – ámult el Dorina. – Eddig nem is mondtad! Kicsoda?

– Édesanyám a cérnaorsó volt, vidám és eleven teremtés, csak úgy járta a táncot!  Ha láttad volna, hogy pörgött és fénylett! – válaszolta meghatódottan a pöttyös zokni. – Édesapám pedig hatalmas és tekintélyes volt, úgy hívták zoknigyártó-gépsor. Rengetegen voltunk testvérek, mind pöttyösek, de elválasztottak minket egymástól. Már csak ketten vagyunk együtt, amióta a csomagolódobozból kivettek minket. Hogy a többiek hova keveredtek, mi lett a sorsuk, nem tudom. De mi összetartunk és összetartozunk.

– Es ez így is marad, ha rajtunk múlik – simogatta meg gyengéden őket Dorina anyukája. – Biztosan fáradtak vagyok.  Dorina majd berak benneteket a kosárba, hogy pihenhessetek! Addig én megigazítom a cérnaszálaimat és elkészítem az uzsonnát!

– És a hajókirándulás? Nem lesz hajókirándulás? – kérdezte kissé csalódott hangon a zokni.

Dorina anyukája visszanézett az ajtóból:

– Nos, hajókirándulásra holnap megyünk. Bár a mai szófogadatlansága miatt valaki nagyon megérdemelné, hogy itthon maradjon!

A kislány lesütötte a szemét, az édesanyja pedig így folytatta: – De tekintettel a különös eseményekre, mégis megengedem, hogy eljöjjön velünk! Szerencsére nem történt baj, és mindenki épségben hazatalált. Üdvözöllek benneteket nálunk! – nézett a megszeppent zoknikra, majd becsukta maga mögött az ajtót.

– Neked tényleg nagyon rendes anyukád van – súgta Dorina fülébe pöttyöske.

– Tudom – bólintott a kislány, miközben elhelyezte őket a ruhás kosárba. – Elég kényelmes így nektek?

– Igen, köszönöm – válaszolta a zokni, majd így folytatta: – Örülök, hogy itt lehetünk. én és a testvérem. És eláruljak neked egy titkot? Nagyon bizalmas!

– Mondd csak bátran!

– Lehet, hogy rokonok vagyunk! Te is pöttyös vagy, mint mi!

Dorina elmosolyodott, tudta, hogy a pöttyös teremtés a szeplőire gondol: – Az meglehet, de legalább is jó barátok leszünk. szép álmokat! – búcsúzott el tőlük, majd csendben becsukta az ajtót. A zoknik még hallották, amint szapora léptekkel a kertbe futott, ahol már terített asztal várta.