A pöttyös zokni és a lyuk

Ha volt valami, amit a pöttyös zokni igazán szeretett, az a szárítókötélen való hintázás egy kellemes langyos fürdő után, ahogy a mosást nevezte. Tetszett neki, hogy a szárítókötélről belátta az egész kertet, a zöld pázsit közt kanyargó keskeny utakat, a nyár színeiben pompázó virágokat, a gyümölcstől roskadozó fákat – sőt, még a szomszédba is átkukucskálhatott. Kíváncsian nézelődött, figyelte a virágok körül döngicsélő méheket, az elröppenő tarka pillangókat. Élvezte, ahogy a szél pajkosan játszik vele, hol cirógatja, hol belekap és repteti. 

Ezen a napon viszont semmihez sem volt kedve, csak bágyadtan csüngött testvére mellett – ahogy párját nevezte. Még akkor sem derült jókedvre, amikor gazdája arra szaladt labdázás közben. Máskor boldogan kiabálta Dorina után: „Száll a labda, száll magasra, most feldobja, most elkapja…” Most csak csöndben gubbasztott, nem törődve rózsákkal, pillangókkal, de még a kerítésen nyújtózkodó tarka macskával sem. Pöttyei mélyén érezte, valami nincs rendben.

– Mi a baj, pöttyöském? Nagyon csendben vagy! Álmos vagy? Lehet kifáradtál a tegnapi nagy futkorászásban! – szólította meg Dorina, akinek feltűnt a zokni bágyadtsága. Abbahagyta a labdázást, a szárítókötél alá futott, ott ágaskodott, hogy lássa, mi a helyzet.

– Meglehet, hogy kifáradtam… – sóhajtotta a zokni. – Nem tudom, olyan furcsán érzem magam.

– Szerintem már megszáradtatok! – folytatta a kislány. – Kisétáljunk a mólóra sirályokat nézni?

– Nagyon kedves tőled, de valahogy ma nincs kedvem a sétához – válaszolta a pöttyös zokni olyan halkan, hogy még a mellette lévő párja is alig értette.

– Ajaj, ha a sirályok se derítenek jó kedvre, már komoly lehet a baj! – ingatta a fejét Dorina, miközben egy kis székre felmászva óvatosan kiszabadította a zokni párt a csipeszek szorításából.

– Hadd nézzelek csak! – tapogatta meg gyengéden. – Igen, már meg is száradtatok, még a lábfejeteknél is… de ó,ó! Ó,ó!

– Mi az, hogy ó,ó! –kérdezte aggodalmasan a zokni. Bár a hangsúlyból sejtette, valami gond lehet.

– Egy pici lyuk van a sarkadnál – közölte vele Dorina, miközben még egyszer alaposan szemügyre vette.

– Egy lyuk? Milyen lyuk? Mi az, hogy lyuk? – kérdezte a zokni egyre kétségbeesettebben. Érezte, bármi is legyen az a lyuk, semmi jót nem jelent a számára.

– Egy parányi lyuk. Ott elszakadt a cérna…  és ott most nincs semmi. – magyarázta neki a kislány.

– Végem van, végem van! – siránkozott a pöttyös jószág. – Én cérna nélkül semmi vagyok! Cérna nélkül szertefoszlok! Nincs ott semmi! Semmi vagyok! És a pöttyeim? Mi lesz a pöttyeimmel?

– Ne aggódj, ez csak egy aprócska lyuk! – vigasztalta Dorina. – Gyere, megkeressük az anyukámat, biztosan tud segíteni! – Azzal leugrott a székről, az apró lábak fürgén szaladtak végig a folyosó kövezetén, egészen az anyukája szobájáig.

Dorina anyukája értesülve a nagy bajról, gondosan szemügyre vette a zoknit, majd vidáman a kislánya felé biccentett: – Semmiség az egész!  Pár öltés kell csak, és szebb lesz, mint új korában, hozd ide a varródobozomat!

– Mi az, hogy pár öltés? – kérdezte gyanakodva a zokni. Rosszérzése még erősebb lett, amikor anyuka egy hegyes tárggyal közelített felé.

– Aú, ez fáj! Ez nagyon fáj! Én nem akarok öltést! És lyukat se akarok! – jajdult fel az első öltés után.

– Jaj, te szegény! – kuporodott le mellé Dorina. – Tudom, hogy fáj, de te egy hős és bátor zokni vagy, akinek meg se kottyan néhány öltés. És ha ezt kibírod, el fog tűnni a lyuk, mert ezek az öltések messze űzik a gonosz és kegyetlen lyukat a zoknik fő-fő ellenségét! Én pedig simogatom a pöttyeidet, amíg kész nem leszel. Anyukám nekem is mindig fogja a kezemet, amikor szurit kapok a rendelőben.

A pöttyös zokni nem akart szégyenbe maradni, ha már egyszer hős és bátor zokninak nevezte Copfoska. És azt sem tudta, mi az a szuri, de azt gondolta, ha annak is köze van ehhez a nagyon hegyes tárgyhoz, borzasztó lehet. Pöttyeit összeszorítva tűrte, hogy a Dorina anyukája bestoppolja a lyukat, míg fel nem csendült a megváltó mondat:

– Kész van! Nézd meg magad a tükörben! Valódi mestermunka lett!

Dorina készségesen szaladt a fürdőszobába, hogy kihozza a kistükröt, majd a zokni elé tartotta:

– Parancsolj! Nézd csak meg, alig látszanak az öltés nyomai! –vigasztalta a zoknit.

– Látom… Látom… De akkor sem vagyok már tökéletes! Foltos vagyok! – sóhajtotta pöttyöske bánatosan.

– Kérhetek én is néhány öltést, hogy én is foltos legyek? – szólalt meg ekkor a zokni párja, aki szokásához híven csendben figyelte az eseményeket. – Testvérek vagyunk, legyünk hát egyformák.

– De kicsit fájni fog! – figyelmeztette Dorina anyukája, miközben újra cérnát fűzött a tűbe.

– Nem baj, kibírom! Én is hős zokni vagyok! – felelte bátran a zokni, és engedelmesen feküdt az anyuka ölében, miközben Dorina kedvesen megsimogatta.

– Te is kész vagy! – jelentette ki elégedetten Dorina anyukája. – Meg kell mondanom, te egy nagyon rendes és rendkívüli zokni vagy! Ritkán szólalsz meg, de a pöttyeid a helyén vannak!  Esetleg akad még valaki, aki szeretne néhány öltést, vagy elpakolhatom a varródobozt?

Dorina nagyot kacagott: – Köszönöm, de én megoldom másképp ezt a foltos dolgot!

Egy kis időre eltűnt a fürdőszobában, majd kerek ragtapaszokkal a lábán tért vissza:

– Nézzétek, nekem is van foltom! Nem is egy! – dicsekedett.

– Foltosok vagyunk! – kiáltotta vékony cérnahangján a zokni.  – Szebbek és erősebbek, mit valaha! Legyőztük a gonosz zoknifaló lyukszörnyet!

– Hűha! – nevetett szívből Dorina anyukája. – Ti aztán igazi hősök vagytok! Olyan bátrak, mint Manóka a legkisebb manóherceg.

– Ó, az a kedvenc mesém! – tapsolt Dorina boldogan. – Elmeséled nekik is? Ők még sosem hallották!

– Természetesen – bólintott az anyukája. – Tudod, mikor van meseidő?

– Tudom, ha majd ránk mosolyognak az első csillagok – felelte a kislány. – Menjünk, lányok! Üljünk ki a hintába, várjuk a csillagokat!

– Menjünk! Várjuk! Repüljünk! – cincogták a zoknik. És úgy várták, hogy feltűnjenek az első csillagok, mint életükben soha talán.