Kobak, a fülesbagoly és testvérei egy elhagyott varjúfészekben látták meg a nap- vagy inkább holdvilágot. Négy borzas, hófehér fejecske kandikált ki a fészekből, amely az otthonuk volt, és bagoly mama szárnyai jelentették számukra biztos menedéket. Huhogi asszonyság pedig féltő szeretettel óvta és tanítgatta fiókáit:

„Ti az erdő lakói vagytok – ismételgette. – És az erdő varázslatos világ. Tele csodákkal és rejtélyekkel. Minden bokra és fatörzse egy-egy mesét rejt magában.”

Kobak áhítattal hallgatta bagoly mama szavait, bár sejtelme sem volt arról, mi lehet az a mese, elhatározta, ha nagy lesz, megkeresi az erdő minden meséjét, bárhol is rejtőzzenek.

Ahogy teltek a napok, hetek a kis bagoly ereje és kíváncsisága nőttön-nőtt. Repülni ugyan még nem tudott, mert szárnyai nem bírták el, de elszántan botladozott az ágakon, körbe-körbe forgatva fejét, hátha megpillant egy mesét a szomszédos fákon ücsörögve. De csalódnia kellett, mert egy csepp mese nem sok, annyit sem látott. Bagoly mama azonban büszkén figyelte csetlő-botló fiókáját:

– Nézd, milyen életrevaló! Milyen ügyes! – bökött csőrével Kobak felé. – A legelevenebb fiókánk!

– Huhú, de még milyen eleven és bátor! Nem hiába, a mi fiókánk! – düllesztette mellét nagy büszkén bagoly papa.

                Egyszer elérkezett a várva várt nap: Kobak magasra szárnyalt. Kezdetben csak a fészek fölött körözött, majd eltűnt a zöld lombok között.

„Végre megkereshetem azt a mesét!” – gondolta magában, miközben minden egyes szárnycsapással messzebb és messzebb jutott otthonától. De hiába kukkantott be minden fa odvába és bokor alá, hiába fürkészte a fák ágait, riadt szemű nyulakon, mókusokon és madarakon kívül senkit nem talált. Fáradtan és csalódottan huppant le a fészkük melletti vastag ágra, huhogni sem volt ereje, csak búsan lógatta hatalmas kobakját.

– Mi a baj, Kobak? – szólalt meg az öreg tölgy.

A kis bagoly talán a földre huppant volna ijedtében, ha nem kapaszkodik olyan erősen éles karmaival, hogy egy fa megszólította. Meglepetéséből felocsúdva így válaszolt:

– Nem találom mesét! – mondta elszontyolodva. – Pedig anyukám szerint minden fa és bokor mesét rejt.

– Bizony-bizony, a mese különös teremtmény – tárta szét ágait a tölgy. – Édes hangjával elandalít, színes szárnyával álomba ringat. De látni vagy megragadni nem tudod, csak megélni, itt – mondta, s egyik ágával Kobak mellkasa felé mutatott.

– A szívemben? – kérdezte a kis bagoly. A tölgy helyeslően megrázta koronáját.

– Ha mesét szeretnél, csak kérdezned kell, s mesélni fognak a fák és a bokrok, a reszkető páfrányok és a kalapos gombák.

– És miről mesélnek? – kíváncsiskodott tovább Kobak.

– A fakadó rügyekről, az illatozó virágokról, a hulló harmatcseppről, a fényes szivárványról.

– Akár a távoli csillagokról is?

– Északi szél barátom még a fényes sarkcsillag születéséről is mesét sző neked.

– Hát a mesét szőni kell? –ámuldozott Kobak.

– Szőni bizony! Szép szavakból, valóságból és egy csepp csodából – válaszolta a vénség.

– És ha szépen megkérlek, szőnél nekem egy színes szárnyú mesét? – esdekelt Kobak.

– Csak helyezkedj el kényelmesen a fészkedben, s már kezdem is – ígérte az öreg tölgy, és bele is kezdett:

– Egyszer volt, hol nem volt, élt az erdőben egy csenevész fácska. Hiába voltak formásak a levelei, a törzse és az ágai vékonykák maradtak, és termőre sem fordult szegény, bármennyire szerette volna. Minden esztendő csak újabb csalódást jelentett a számára.

– Elég bágyadt valami ez a mese – szólt közbe a kis bagoly. – Azt hittem, csillogó szárnyú szépség, nem hervadt szomorúság…

– Várj csak türelmesen – intette csendre a tölgyfa.

– A fácska is úgy tett? – kérdezte Kobak.

– A fácska is úgy tett. Minden télen hótakaróba burkolózott és dideregve várta a tavaszt. És láss csodát! Az egyik tavaszon a napfény cirógatni kezdte rügyeit, a felpattanó rügyeken szellők libbentek, mintha a tavasz tündér járta volna táncát. És ekkor nemcsak kivirágzott, de termést is hozott.  Aztán évről évre egyre magasabb és erősebb lett. Idővel az erdő legtekintélyesebb lakójává vált, és egyre több makk várta az ágain, hogy földre huppanhasson, és belőle is új fácska sarjadjon. Ilyenkor a hajdani csenevész teremtés mindig aranyruhába öltözött, így köszönt el az útra kelőktől.

– Huhú! Ez csodaszép mese volt! A legszebb, amit hallottam! – ugrándozott Kobak örömében. – És majd nekem is megmutatod az aranyruhádat? Mert tudom, hogy ez a mese rólad szólt! Kitaláltam!

– Belőled egyszer még egy nagyon bölcs bagoly fog válni – mosolygott a tölgy. – És ígérem, meg fogom mutatni. Ha eljön az ideje.

– És egyszer majd az én mesém is szárnyat fog bontani?

– A te meséd már megszületett: A bagoly, aki mesére talált…