Manó Botond és a manók kincse

 

Dirr-Durr, Biri-völgy titokzatos lakója soha nem csodálkozott semmin. Elég öreg és tapasztalt mágus volt már, aki sok mindent megélt, bejárta a világot széltében – hosszában, és bizony mondom nektek, számtalan csodát és furcsaságot látott a nagyvilágban.

Azon sem lepődött meg, amikor egy verőfényes nyári délutánon egy manó bukkant fel – szinte a semmiből – az otthonában. A jövevény ezüst haja a szemébe lógott, hosszú kackiás bajsza majd a füléig ért, bozontos szemöldöke alól fekete szempár mosolygott a varázslóra. Kobakján egy három ágban végződő manósipka díszelgett, amely éppen olyan barna volt, mint a gúnyája, és csúcsain ezüst gömböcskék csilingeltek. Kabátján, melyet halványzöld falevél alakú gombok díszítettek, két hatalmas zseb lifegett.

– Manó Botond, régi cimborám! – lelkendezett Dirr-Durr váratlan látogatója láttán. – Mi járatban vagy errefelé, Csiri-völgyben? Azt nem mondd, a szamócám illata csábított ide a Sejtelmesen Suttogó Tölgyesből! Ilyen jó orrod még neked sem lehet!

– Jól ismersz – kacagott nagyot a manó, miközben kényelmesen elhelyezkedett egy könyvkupacon, a mágus asztalán, és pödörített egyet a bajszán. Valóban, a kerted gyümölcseiért és szamócalekvárod illatáért még a Csiri-hegynél magasabb szirteken is átkelnék. És az is igaz, ahogy múlnak az évek, egyre ritkábban hagyom el az otthonomat, a tölgyest. De tudom, te mindig szívesen látsz, barátom.

– Vendég a háznál, öröm a háznál – felelte Dirr-Durr, majd kettőt tapsolt, és láss csodát, az asztalon már is friss eper, édes lekvár és foszlós kalács illatozott, sőt, két tányér is az asztalon termett, egy nagyobb és egy kisebb, afféle manónak való.

– Ez aztán a fejedelmi lakoma! – dörzsölte a kezét örömében Manó Botond, miközben hatalmasat szippantott a levegőbe: – És micsoda mennyei illatok! Már csak egy flaska borocska hiányzik a finomságok mellé, valódi mosolygó almából – tette hozzá, majd ő is tapsolt kettőt, és az asztalon nagyot perdült egy üveg, telve zamatos almaborral, két serleg kíséretében.

– Látom, te is jól ismersz engem – kacsintott rá falatozás közben Dirr-Durr, miközben poharába töltötte a gyöngyöző italt. – Tudod, mivel kenyerezhetsz le engem.

– Vagy inkább poharazhatlak le, drága barátom! – kacagott fel újra a manó.

– Úgy tűnik, virágos jó kedvedben vagy – jegyezte meg a varázsló, miközben kíváncsian várta, mikor árulja el barátja látogatása igazi célját. Ahhoz túlságosan régen és túlságosan jól ismerte a manót, hogy azt higgye, csak egy finom uzsonnára tért be hozzá.

– Hej, pedig hidd el, nem sok okom van rá! – komorodott el Botond, még az illatozó epret is visszatette a tálba, amelyet éppen megkóstolni készült. – Biz’ nagy bánat sújtja manóföldét és nyomja az én lelkemet. Az én egyetlen testvérem, Csikicsuki, a manók kincsének őre súlyos beteg.

Dirr-Durrnak a szája is tátva maradt a csodálkozástól: – A te bátyád a manók kincsének őre? Komolyan beszélsz? Hát mégis létezik ilyen? Én azt hittem, a manók kincse afféle mesebeszéd. Azt ne mondd, hogy aranyat és gyémántot őriztek a barlangok mélyén, melyek bejáratát tűzokádó sárkányok vigyázzák! Hamarabb elhiszem, hogy a varázsmakkból aranylevelű tölgy terebélyesedik majd az udvaromon!

Manó Botond csak legyintett ezekre a szavakra: – Arany és gyémánt? Tűzokádó sárkányok? Ez akkora butaság, mit azt gondolni, hogy a te üstödben békaláb és kígyóháj fortyog zamatos lekvár helyett! Ilyet csak az ostoba népek gondolnak, akiknek fogalmuk nincs arról, hogyan élünk mi, manók. A királyi kincstárat alabárdos manókatonák őrzik évezredek óta. De aranynak, gyémántnak, drágakőnek mi köze lenne a manók kincséhez? Az más… – mondta, s jelentőségteljesen biccentett a fejével. – A manók kincse nem kézzel fogható. Tudása fűnek, fának, vadvirágnak, napkeltének és napnyugtának, tavaszi zápornak és szivárványnak, sötétnek és világosságnak.

Mi manók a természet minden rezdülését értjük és ismerjük. És ezt a sok bölcsességet a manók lejegyzik és hagyományozzák nemzedékről nemzedékre. A manók kincsét könyvek és tekercsek rejtik, ezeknek őrzője Csikucsuki, aki méltó erre a feladatra. Ő a kiválasztott manó. Éles esze, nemes lelke és tiszta szíve révén.

– Ezt már értem – biccentett a mágus -, és szívből sajnálom, hogy gyengélkedik. De nem hiszem, hogy van a földkerekségen olyan nyavalya vagy kórság, melynek ellenszerét nem ismernéd. Biztos vagyok benne, képes vagy meggyógyítani a testvéredet.

Erre Manó Botond közelebb sétált az asztalon, egészen Dirr-Durr székéig, annak karfájába kapaszkodva felágaskodott, és a varázsló fülébe súgta: – Csikicsukin csak a varázslófű főzet segíthet, ami hajdan Ákombákom professzor életét is megmentette.

Dirr-Durr csak ennyit válaszolt: – Akkor tényleg nagy a baj. De nem volnék érdemes a varázslóbotomra, melyet a professzor ajándékozott nekem hálából, ha nem segítenék rajtatok. Elárulom neked a főzet minden titkát és fortélyát.

– Köszönöm, barátom – mondta meghatottan Botond, majd visszatelepedett a könyvkupacra, kaparászott mély zsebében, míg elő nem húzott egy papírtekercset és írószerszámot.

A varázsló pedig lassan mormolni kezdte: – Végy két manómaréknyi varázslófüvet, egy marék macskamentát, reszelj hozzá három csipetnyi angyalgyökeret…

A manó szóról szóra mindent lejegyzett, majd gondosan felgöngyölítette a tekercset, és zsebébe rejtette.

– Mennem kell, nincs vesztegetni való időnk, de ígérem, hamarosan meglátogatlak – biccentett a varázsló felé, s mintha soha sem lett volna ott, el is tűnt a szeme elől.

Néhány nap múlva a mágus éppen a szépen szóló szőlő lugasában szunyókált, amikor ismét felbukkant Manó Botond egy másik manó kíséretében, aki nem volt más, mint Csikicsuki, a testvérbátyja. Az idősebbik manó pirospozsgás arcát szakáll keretezte, amely majd a térdéig lelógott. Kockás inget és barna térdnadrágot viselt, amely alól egy pár piros-fehér csíkos zokni kandikált ki.

– Azért jöttem el fivéremmel, hogy megköszönjem, amit értem tettél – szólalt meg Csikicsuki, tisztelettel meghajolva Dirr-Durr előtt, és egy bordó selyemerszényt nyújtott feléje.

Dirr-Durr óvatosan két ujja közé csípte az erszényt, majd a tartalmát óvatosan a tenyerébe borította.

S a nagyhatalmú varázslónak, aki soha nem lepődött meg semmin, ismét tátva maradt a szája a csodálkozástól: a tenyerében egy apró fényes tölgyfamakk lapult.

– Ez egy… ez egy varázsmakk – nyögte ki végül.

– Jól fog mutatni az aranylevelű tölgyed a tündérektől kapott csengő barack és mosolygó alma mellett, cimborám! – kacagott szívből Manó Botond, akivel most valóban madarat lehetett volna fogatni. – Csak nem minden mesebeszéd, amit a manókról sutyorognak. A varázsmakk valóban létezik!

– És néhány év múlva egész varázstölgyesem lesz – dörmögte a mágus.

– Azt nem hinném – szólalt meg Csikicsuki. – A varázstölgy is csak minden 50 évben terem varázsmakkot, akkor is egyetlenegyet, mint ahogy minden száz évben születik olyan kivételes tehetségű varázsló, mint te.

– Viszont Csiri-hegy és Biri-völgy összes mókusát megvendégelheted a többi termésből! – tette hozzá Manó Botond.

– Szívesen látott vendégeim lesznek, mint ahogy ti is. Egyedül úgysem boldogultam volna a meggyes pitével, amelyet Kalapos Borcsa küldött ajándékba.

– Még szerencse, hogy maradt a múltkori borocskából is még néhány üveggel!– kacsintott Manó Botond barátjára.

– Én pedig a receptjét is boldogan megosztom veled! – mondta a hálás Csikicsuki.

Akkor hát kerüljünk beljebb barátaim, lebbentette meg köpönyegét Dirr-Durr, s már benn is termettek a varázsló házában, a terített asztal mellett. Hagyjuk hát őket falatozni…