A korpa, a disznó meg a ludak esete

“A világot elözönlötték a mindentudók. Mindenki ért mindenhez és mindenkihez. Pár sorból, hírből, mások által elejtett félmondatokból ítélkeznek egyénekről. Megszűnt a megismerni akarás emberi tükre. Elveszett a lassú közelítések óvatos, tapintatos biztonsága. Egymással soha nem beszélt emberek gúnyolódnak másokon. 
Azt hiszem, egy újfajta tudás épült fel. Erény lett ostobának lenni. Érdemmé vált belegázolni mások magánéletébe.”

(Vaskó Ilona: Korpa közé keveredsz, megesznek a disznók)

Valós problémákat, magatartásmódot felvető írás sorait idéztem. Nem a látásmódot vagy a hangvételt tartom keserűnek vagy megdöbbentőnek, sokkal inkább azokat a “mindentudókat”, akiket jellemez. Való igaz, szaporodik a korpa: a békétlen, türelmetlen, szűk látókörű emberek tábora, vagy legalább is elég hangosak ahhoz, hogy így tűnjön. És aki ebbe a korpába belekeveredik, az könnyen áldozatául eshet, ha nem is a disznók étvágyának, de kicsinyes és ostoba helyzeteknek. A végén még az is megeshet,  hogy őt bélyegzik ostoba libának, mert  nem gágog a haddal. Ugyanis nemcsak sok lúd képes disznót győzni, de a hangos ostobák is képesek elnyomni a csendesebb bölcs hangját. Főleg, ha sokan vannak. És ha kell, ámítanak, hogy számítsanak. Kicsit átszínezik, átgyúrják, fúrják-faragják, hogy olyannak tűnjön, amilyennek láttatni akarják a dolgot. Teszik ezt élvezettel. Lúdbőrösök a gyönyörűségtől, hogy ítélkezhetnek, hallathatják a hangjukat. Figyelmet követelnek, bármi áron, hogy ne érezzék magukat elveszettnek. Persze ezt az árat másnak kell megfizetnie, de prédát is lehet találni. Az ész- és igazságosztók pedig úgy érezhetik, végre “valakik” – mások bírálata, megszégyenítése vagy lejáratása által. Harsányan röhögő közönség pedig mindig lesz, mert a cirkusz már lassan fontosabb, mint a kenyér.

Jogos az író kérdése: “Mit tehetünk egy ilyen helyzetben?”
Nézzük a lehetőségeket libasorban: Esetleg csatlakozhatunk a hadhoz, de akkor már mi is cinkostársak leszünk, mondhatni: ludasok a dologban. Vagy felhívhatjuk a veszélyre a figyelmet, mint a Júnó szent ludai, csak kérdés, ki kíváncsi az igazságra. Vagy őrizkedünk korpától és disznótól és mindenféle disznóságtól, mint lúd az eszterhától, főleg nem szórunk gyöngyöt elé.

Nem hiszem, bárkit meg tudnék változtatni, illetve meg kellene változtatnom. Változtatni csak egy dolgon tudok: a hozzáállásomon. Igyekszem mindenkinek és mindennek annyi jelentőséget tulajdonítani, amennyivel valójában bír. Mert van, aki a jót látja meg, van, aki a rosszat. Van, aki beléd rúg, van, aki felemel. Van, aki más életében vájkál, van, aki a sajátját alakítja. Van, aki játssza az eszét, van, akinek adott az Úr. Van, aki megért, és van, aki félre. Van, aki magyaráz, és van, aki magyarázkodik. Van, aki tetszik, spontán. Valaki tetszeleg, ilyen-olyan szerepben. Van, aki fontoskodik, és van, aki fontos. Az igazán fontos emberek nem igyekeznek fontossá válni, csupán emberek maradnak embertelen helyzetekben, vagy csak szimplán nem fordítják el a fejüket, amikor mindenki más igen. És vannak, csak túl kell látni a korpán meg a disznón…