A férfi

 

 

Igen, ez egy Csernus-könyv címe. És az egyik nem a Föld nevű bolygón, melynek példányaival lépten-nyomon összefutunk: otthon, munkahelyen, közlekedési eszközökön vagy vásárlás közben – mondhatni: bárhol és bármikor. Továbbá egyik “kedvenc témám. Hogy találta el?”

A férfiakról mindenkinek van véleménye, még akkor is, ha nem hangoztatja különösebben, pláne nem ír könyvet vagy blogot róluk. Vagy egy summás gondolatmenetet, amilyet múltkor olvastam az egyik közösségi portálnak becézett oldalon. Valahogy úgy hangzik ez az eszmefuttatás: “Hímneműnek lenni születés kérdése, férfinak lenni kor kérdése, de úriembernek lenni választás kérdése.” Később aztán, miután kíváncsi természetűnek teremtett az Úr, rákerestem a blogbejegyzésre, amelyből az idézet származik. Rövid kommentem: egyetértek, de…

Én úgy gondolom, férfinak lenni nem kor, hanem érettség érése – szellemi, mentális, ki hogy becézi. Nem az a baj, ha valaki megőrzi önmagában a gyermeket és képes önfeledten nevetni, játszani rácsodálkozni dolgokra. Aki mer gyerek lenni felnőtt fejjel, az valóban felnőtt. Aki görcsösen igyekszik felnőttként viselkedni, az felnőtt arc, ruha mögé bújt gyerek az évek, ráncok,és esetleges ősz hajszálak számától függetlenül. Ahogy Csernus fogalmaz: kívül erős, belül kocsonya… és itt a pont.

Mielőtt bárki azt gondolná, szerintem a nők különbek, nem. Csak mások. És közhely, de igaz, mindenki más, bár dolgozhatunk sztereotípiákkal. Meg közhelyekkel. Vannak bőséggel – meg jókedvvel is, hiszen lehet rajtuk mosolyogni.

“Összességében, mi, pasik sokkal nehezebb helyzetben vagyunk, mint a nők. Úgy látom, hogy mivel egyszerűbb “állatok” vagyunk, egyszerűbb vezérelni minket előre és hátra, jobbra és balra, tehát egyszerűbb minket manipulálni. Jobban ki vagyunk szolgáltatva az érzelmi konfliktusok hiányos kezelése folytán jelentkező feszültségeknek, mivel ezt a részünket nem akarjuk fejleszteni.” – írja Csernus doki.

Hát hogy a manóba ne, amikor kiskorától arra nevelik a fiúkat, hogy nem szabad sírni, meg az érzelmeket kimutatni, mert az olyan lányos! És egy férfi mindent kibír, állja a sarat… Hát hogyne! Félreértés ne essék: nem szeretném, ha szipogó kölykök vennének körül férfiak helyett, nem, köszönöm. Nincs zsebkendő gyáram, hogy hasznot húzzak belőle.

De ez a “kibírom én” vagy “nem érdekel”, miközben meg belül fortyog vagy szorong vagy jó ég tudja mit csinál, ahelyett hogy férfiasan felvállalná a véleményét, a problémáit vagy a konfliktusait… Ahogy mondani szokás, zárójelben jegyzem meg, a goromba tromfot sem tartom túl férfias, érett vagy intelligens megoldásnak. Persze akinek ennyire telik… de akinek észt is adott az Úr?

2. rész A férfi- büszkeség és balítélet

Mert egy férfi mindent kibír, rezzenéstelen arccal. Nem sír, neki nem fáj. Ő erős, bírja… vagy csak megtanulja leplezni és elfojtani az érzéseit, mert sírni csak a lányok szoktak. Mutasd milyen erős vagy! Ha nem. hát rád sütjük a bélyeget, és manapság már nem az “anyámasszony katonája” kifejezést használják, hanem a nemi identitással kapcsolatos problémára céloznak.

Nem sír, nem panaszkodik, nem beszél. Aztán megkapja: Férfiakkal nem lehet semmit megbeszélni.
Szegények néha szóhoz sem jutnak. Vagy ha igen, nem tudják, mit kezdjenek vele. Hát marad a “ne szólj szám és nem fáj a fejem” stratégia. Ahogy szakemberek mondanák: konfliktuskerülés. Ez néha helyes magatartás. Néha nem. Persze, amiről nem veszünk tudomást, az nincs. Csak ne csodálkozzunk, ha aztán hasra esünk, annyira hepehupás a szőnyeg a sok alásöpréstől. Viszont az is tény, ha egy férfival lehet beszélni, sokkal őszintébb és nyíltabb tud lenni, mint egy nő. Nem kell hímezni meg hámozni… Nem kreatív szakkör.

Mert mi nők szeretünk beszélni, sokat. És a férfiak? Férfitársaságban? Ha minden férfi a szívére tenné a kezét, és elmondaná, hogy hány olyan dolgot ecsetelt a kedves baráti társaságának, amit mi nők, intimnek gondolunk, akkor meglepő eredményeket kapnánk. A férfiak is tudnak pletykásak lenni, nem féltem őket.  aki emlékszik a Sztárom a párom éttermi jelenetére, annak ismerős lehet a ” Baráti évődés, ettől lesz nagyobb…” kezdetű Julia Roberts-i örökbecsű. Igen, az egojukra gondolt. Én is.

De az, hogy egy férfinak sincsenek érzései, az kolosszális butaság. Vannak, csak neveltetése vagy társadalmi szokás szerint nem igazán mutiba készültek.  Vagy ha igen, hát nem mindenkinek. És az miért baj? Különben is, minél kiismerhetetlenebb, annál vonzóbb. Vagy mégsem? Mert ízlések és pofonok különbözőek.

Meg a férfiak  is. Természetesen sok tulajdonságot fel lehet sorolni, amiben hasonlóak, de az általánosítások leginkább arra valók, hogy megcáfoljuk őket. És kinek mi és ki jön be. kinek a pap, kinek a paplan…

Én maradok ennek a sármos úriembernek a képénél, holnap is.

 

 

 3. A férfi, aki nem lelkizik

A napokban mondta nekem egy ismerősöm, kissé kioktató hangsúllyal: Tudhatnám, a férfiak nem lelkizősek.

Igen, tudom, ez a társadalmilag elfogadott, a sztereotipikus. És meglehet, ez az oka annak, hogy Csernus Imre előadásaira is inkább a gyengébb nem képviselői a kíváncsiak. Mert a férfi nem sír, nem lelkizik. Hanem erős. Látszólag. És lesajnálóan legyint a “bolond, üvöltözős dokira”, aki arról beszél, hogy sok férfi látszólag erős, belül kocsonya. Vagy szorongó. Szerintem igaza van: A lélek, a belső problémák megléte nem nemi identitás, hanem érzelmi intelligencia kérdése: “A férfiak zöme nem mer beszélni az érzéseiről, és nem meri őket következetesen felvállalni, inkább elfojtanak, hazudoznak másoknak, miközben saját magukat is becsapják. Erősnek mutatják magukat, miközben belül kocsonyák.”

És hallgattassék meg egy másik férfi is:

“A lelkizés valóban nem nemhez kötött, hanem ez emberi dolog. Mindenkinek van lelke. A kérdés csak az, hogy ezt elrejti-e, vagy megmutatja. A férfiak többsége csak azért rejti el, mert valamiféle ősi ostoba hagyomány szerint a férfinak kőkeménynek és erősnek kell lennie. Pedig hát nem páncélban járni az igazán erős dolog, hanem páncél nélkül kiállni a másik elé. ”  (Csitáry-Hock Tamás)

Akkor most fakadjak sírva? – merülhet fel a kérdés.

Isten mentsen! Lehet, ha van belső késztetés, de nem kötelező gyakorlat. És nem kell üvöltözni, asztalt csapdosni sem, hogy lássuk, ki az úr a háznál. Bár néha jólesik, néha pedig a játszma része, és ilyenkor a másik, az “áldozat” diadalmasan a fejéhez vághatja: Látod, te csak üvölteni  meg gorombáskodni tudsz… Ugye ismerjük azt a szót, hogy provokátor… És lehet játszani a flegmát, lehet gúnyolódni, a másikat hibáztatni – játszmák és variációk vannak bőséggel.

Akkor mi is lenne a jó? Értelmesen megbeszélni. Kifogások és a másikra való mutogatás  helyett: Úgyse lehet vele normálisan beszélni! Úgyis csak hisztizne! Meg kellene próbálni. Mint a pudingot. Hátha sikerül és még ízleni is fog, és elmúlik a kesernyés íz a szánkból.

4. rész A férfi – aki kell nekünk

“- Kinek a háza az?

– Mr. Rochesteré.

– Ismeri Mr. Rochestert?

– Nem, még sohase láttam.

– Ő nem lakik itt állandóan?

– Nem.

– Meg tudná mondani, hol van most?

– Nem tudom.”

Akinek nem ismerős ez a párbeszéd, elárulom a Jane Eyre-ből idéztem: így ismerkedik meg Mr. Rochester és a gyanútlan nevelőnő, Jane. Jogos a kérdés: Nem volna egyszerűbb azt mondani: Én vagyok a ház ura? Igen, de akkor hol marad a játék?

Kilencévesen olvastam először történetüket, és azóta sokszor, újra és újra – és eredetiben is megküzdöttem Charlotte Bronte kissé régies és szofisztikált nyelvezetével. Lehet címkézni a regényt túl romantikusnak, didaktikusnak, számomra meghatározó olvasmányélmény. Mert magamra ismerek a zabolátlan, őszinte, szenvedélyes, öntudatos Jane-ben…

….és imponál a szeszélyes, mogorva, de intelligens, erős, határozott jellemű férfi főhős. Szó,ami szó: nem ügyeletes szívtipró. Közel sem jóképű, ráadásul a regény végéhez közeledve, egy tűzvész következtében elveszti szeme világát és fél karját. Nyomorékan tengeti napjait egy Isten háta mögötti romos házban. Hát nem ilyen Brad Pittről álmodik az ember lánya! De Jane igen. Pedig az ő drága Edwardja nyers és udvariatlan. Goromba és cinikus Jane-nel, a nevelt lányával, de neki szabad, mert ilyen a természete, és ő az úr a háznál. Teszteli a nevelőnőt. Tehetségét, tudását, jellemét,  szókimondóságát. Kegyetlen játékot űz, hogy megbizonyosodjon a fiatal lány szerelmének őszinteségéről, kínozza, amíg a másik zokogásba nem tör ki. És az ezt követő szerelmi vallomással sem tudom,milyen sikert érne  el más férfi: “Magát szeretem, maga kis kobold, így szeretem, ahogy van, mit bánom én, hogy szegény és jelentéktelen, hogy kicsi és csúnya! Imádom magát, Jane!”

Erre vágyunk? Hogy szemünkbe mondják hibáinkat? Szép az, amit szépnek látunk vagy még inkább igaz: lehet szeretni a kicsi, csúnya és jelentéktelen Jane-t is. Mr. Rochester képes rá! Igen, És nem mondja neki: Drágám, igazán felszedhetnél néhány kilót! Vagy járhatnál fitnesz edzésre, hogy kinézzél valahogy! És miért nem sminkeled magad?  – Esetleg karácsonyra meglepné egy plasztikai műtét szponzorálásával. Divat manapság, tehetősebb körökben. Valószínűleg még akkor sem lenne olyan lenyűgöző szépség, mint Miss Ingram, de valamit csak lehetne korrigálni a szépséghibákon. És nem kezdi el önkéntes Hamupipőkeként a tiszta búzát és az ocsút különválogatni: ezt szeretem benned, ezt nem… És nincsenek feltételek: Szeretni foglak, ha…

Lehet, hogy Angliában – néhány évvel ezelőtt – éppen ezért választották a legromantikusabb férfi karakterré?

Lehet, hogy a nők nem a szőke és kigyúrt herceget várják? Mert az őszinte, farigcsálás nélküli elfogadás még ritkább, mint a fehér lovon poroszkáló herceg. Ritka és kölcsönös, az elfogadás, nem az eltűrés vagy elviselés. Az már fájdalomkategória.

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.