Kéménymese – Füstgyerek

Kéménymese

 

Egy aprócska város szélén,

girbegurba utca végén

áll egy réges-régi ház.

Cseréppel fedett tetején

egy öreg kéményt találsz.

 

Kora ősztől langy tavaszig,

pirkadattól alkonyatig 

csak pipált, pöfékelt egyre,

gomolygó füstkarikáit

büszke szemmel nézegette.

 

Míg egy télen nem ébredt fel,

– bár lesték őt minden reggel –

meg sem moccant, aludt mélyen,

míg a többi kémény füstje

messze szállt a téli égen.

 

Költögették: „Ébredj, apó!

Itt van a tél, esik a hó!

Ébredj, apó! Messze a nyár!

Aludni már rég nem való!

Reád újra nagy munka vár!”

 

Kéményapó nagyot szusszan,

szunyókáló parázs moccan,

szikra pattan, fa kap lángra,

duruzsol már a vén kályha.

 

Kacag a tél, kacag a hó:

Újra köztük kéményapó!

 

 

Füstgyerek

 

Kéményapó pipájából

kiszökkent egy füstgyerek,

Fürge csibész a javából,

Téli égen tekereg.

 

Bukfencel és karikázik,

gomolyog és imbolyog,

már elér a szomszéd házig,

szürke képe vigyorog.

 

Megvakarja üstökét:

Nem jó ez így semmiképp!

Így hamar elfáradok,

dehogy megyek én gyalog!

 

Előtte még hosszú út van,

ezért felhőágyra huppan:

Merre viszel vándor felhő?

Messze még a Meseerdő?

 

Meglátja őt ködtestvére,

szalad ám, hogy utolérje!

Felhő csücskét épp elkapja,

majd leesik a kalapja.

 

Így utaznak a cimborák

mezön, falun, városon át.

Meseerdő fölé érve

lehuppannak közepébe.

 

Felülnek egy tölgyfa ágra

varázslatos mesét várva…