Kalapos Borcsa furcsa boltja

 

 

Kalapos Borcsa éppen vadonatúj fejfedőjét próbálgatta egy vasárnap délután, amikor Dirr-Durr varázsló megjelent nála Habókával. A nekeresdi boszorkának ez volt az egyik nagy szenvedélye: gyűjtötte a szebbnél szebb kalapokat. Volt könnyű szalmakalapja nyárra, nemezkalapja télre, kisebb szélű a hétköznapokra és nagyobb karimájú az ünnepnapokra, selyemmel bevont, gyönggyel és virággal díszített, a szivárvány minden színében. Aki abban a hitben él, hogy a boszorkányok éjjel-nappal fekete ruhában és fejkendőben járnak, ugyancsak elámulna, ha meglátná Kalapos Borcsa káprázatos ruhatárát és kalapgyűjteményét. Az említett délutánon éppen egy pipacsmintás ruhában és tűzpiros kalapban illegett-billegett a tükör előtt, és elégedetten szemlélte tükörképét.

– Napsütéses délutánt kívánok! – köszöntötte Borcsát hajdani osztálytársa, majd a vele együtt érkező fiúcska felé biccentett: – Ő a varázslótanoncom, Habóka.

A boszorka először azt hitte rosszul hall, meglepetésében majdnem ráült egy kalapos dobozra. Dirr-Durrnak inasa van? Ki hallott már ilyet? Ismerte jól a mágust, hiszen együtt nevelkedtek Ákombákom professzor tanodájában. Tudta róla, hogy mindig képes meglepetést szerezni. Az, hogy a legváratlanabb időpontban bukkant fel, már megszokott dologgá vált. Abban sem volt semmi meglepő, hogy manókkal cimborált, és mindenféle varázslatos fával ültette tele a kertjét. De hogy egy zöldfülűt fogadjon maga mellé, bajlódjon vele és tanítgassa! Ez igazán nem vallott a varázslóra.

– Ez aztán a meglepetés! És milyen kellemes meglepetés! – szólalt meg végül Kalapos Borcsa. –  Isten hozott nálam, Habóka. És minek köszönhetem a látogatást, kedves Dirr-Durr barátom?

– Egy tisztességes varázslósüveget szeretnénk Habóka számára. Nem is cifrát, de nem is közönségeset – válaszolta Dirr-Durr.

– Értem – bólogatott Kalapos Borcsa. – Akkor a lehető legjobb helyen jártok! Menjünk át a boltomba, ott keresünk valamit, ami illik a legényke fejére!- mosolygott barátságosan Habókára, majd elhúzta a tükör melletti nehéz bordó függönyt, amely mögött egy ajtó vezetett a boltba. A vásárlók a pulttal szemközti bejáraton léptek be, amely fölött kívül egy színes tábla hirdette: Kalapos Borcsa Furcsa Boltja, belül pedig egy rézcsengő szólalt meg, valahányszor valaki benyitott az üzletbe. Az ablakokat virágos függönyök díszítették, a bejárat mellett pedig egy faragott tükör állt, szakasztott mása annak, amely Borcsa szobájának dísze volt. A plafonig érő polcok és fiókok zsúfolásig voltak olyan dolgokkal, amelyekre egy varázslónak szüksége lehetett. Nemcsak kalapok, de köpenyek, csizmák, vándorbotok sorakoztak katonás rendben, de talált itt gyógyteákat, varázsszereket, illatos kenőcsöket, ritka csemegéket is az, akinek éppen erre volt szüksége. De mindezt nem láthatta csak az, aki jó szándékkal és tiszta szívvel tért be az üzletbe. A kíváncsi szemek és az ártó szándékú banyák és varázslók elől rejtve maradt mindez, ők csak üres polcokat és csupasz falakat láttak, ha betértek Borcsához.
Habóka álmélkodva nézett körül a sok csodás holmi láttán, és nagyot szippantott a levegőbe, melyet betöltött a levendula, zsálya, kamilla illata.

– Hát lássuk csak, mit tudnék adni – nézett körül a polcokon Borcsa. Felvette a szemüvegét és végigböngészte a feliratokat. Egyhamar meg is találta azt, amit keresett: – Aha! Meg is van! – kiáltotta diadalmasan: – Süvegek varázstanoncoknak. Vajon mit rejtenek ezek a dobozok?

Az elsőben, amelyet felnyitott, egy gyönyörű ezüst fejfedő csillogott, mintha az ég valamennyi csillaga a süvegre költözött volna. Kalapos Borcsa a fiú felé nyújtotta a dobozt, de az a fejét ingatta: – Á, ez túl díszes volna nekem!

A másodikban egy fekete volt, Dirr-Durr kalapjának szakasztott mása.

 – Ezt még nem érdemlem – mondta Habóka. A boszorka hümmögött egyet, és egy újabb dobozt vett le a polcról.

Abból egy éjszínkék darab kukucskált ki, olyan kék és selymes, amilyet Ákombákom viselt.

 – Ez sem való még nekem – rázta meg újra bozontos fürtjeit a fiú.

– Talán ez – biztatta Borcsa egy újabb dobozzal a kezében, és elővett egy méregzöld süveget, melyen egy kék szalag futott körbe.

– Ez csodálatos és tökéletes – mondta áhítattal Habóka. – Olyan zöld, mint a tölgyes fáinak lombkoronája, a kék szalag pedig a patakra emlékeztet.

–  Valóban tökéletes választás, fiú, ezt megvesszük!– bólintott Dirr-Durr is. – A tanoncom a Koppanó Makkok Rengetegéből érkezett, hiányzik még neki az erdő, a patak, a malom… – magyarázta Kalapos Borcsához fordulva.

– Te jártál ott? Abból a malomból hoztad magaddal? – kerekedett ki a boszorka szeme még jobban.

– Igen, ott találtam rá. Liccs – Loccs vezette be őt is a varázslatok világába. Ákombákom mesterrel szemtanúi voltunk a zsákos varázslatának.

– Ó, az a kópé Liccs-Loccs! Az a hétpróbás csibész! Emlékszel, amikor az egyik nyáron elcsente a legszebb kalapomat, és abban hajókázott a patak vízén? – kérdezte Borcsa – Azóta se láttam olyan gyönyörű levendula színű kalapot. Az a huncut manó pedig szétáztatta! Akkor legszívesebben varangyos békává változtattam volna mérgemben. De a manókra nem hat az efféle bűbáj. És ma már csak nevetni tudok a történteken.

– Szép volt az a nyár… – merengett el egy pillanatra a varázsló is, de hamar visszazökkent a jelenbe.

– Még egy varázslóbot is kellene – nézett körül. –  Itt az ideje, hogy ez a legény megtanulja használni, hogy egyedül járhasson és kelhessen a világban. Ne függjön attól,hogy  mesterének van-e kedve kimozdulni a házból.

Habóka szíve nagyot dobbant! Ezt el sem hiszi! Varázslóbotot fog kapni! Ha nem is olyan díszeset, mint a mesteré, de biztosan szépen faragottat. És ezentúl ha hármat koppant és elmondja a varázsigét, bármikor hazatérhet a malomba, meglátogatni nagyapját, hallani a patak csörgedezését, a malom dohogását!  Azonban csalódottan látta, amint Kalapos Borcsa a sarokból egy vékonyka botot vett elő.

„Akár egy ágat is letörhettem volna a rengetegben” –gondolta elszontyolodva. – „Az sem lenne csúnyább vagy esetlenebb.”

A boszorka észrevette Habóka arcán a szomorúságot, és Dirr – Durra nézett:

– Még nem tudja, hogy hogyan működik, ugye?

– Majd megtapasztalja – hangzott a kurta válasz.

– Várj csak! – fordult a fiúhoz megint Borcsa. – Van itt valami a számodra, ami biztosan tetszeni fog.  Ez az én ajándékom neked, megismerkedésünk alkalmából. S az egyik fiók mélyéről előhúzott egy mellényt. Ugyanolyan színű volt, mint Habóka új süvege és kék gombok díszítették.

– Valóságos úriember lettél! – nézett végig a tanítványán Dirr – Durr büszkén, majd köpönyege zsebéből előhalászott három varázstallért, és átnyújtotta Kalapos Borcsának. – Köszönök szépen mindent. És ha Csiri –völgyben járnál…

– Feltétlenül meglátogatlak – ígérte Borcsa. A varázsló biccentett, majd el is tűnt a szeme elől. Csak Habóka álldogált még a pult mellett botocskáját szorongatva. Még soha nem indult egyedül útnak. Még soha nem próbálta ezt a varázslatot. És ez a semmi pálca…

– Csak bátran, sikerülni fog! – biztatta a boszorka, látva a fiú tanácstalanságát. Erre a legény mély levegőt vett, hármat koppantott a bottal és elhadarta:

„Dirr-Durr hármat koppantok,

Csiri-völgybe huppanok” – és már otthon is volt, a varázsló kertjében.

– Már azt hittem, ott maradsz vacsorára – hallotta mestere dörmögő hangját. – Borcsa nemcsak a kalapokhoz ért, de a főztje is messze földön híres! Hej, az a káposztás lángos, krumplis palacsinta és almás lepény! Szinte érzem az ízét a számban.

– Nem, nem maradtam ott! Én csak nem tudtam… Én csak nem mertem…

A varázsló közelebb lépett, és megsimogatta tanonca fejét:

– De mégis megtetted. Ezzel a csenevész vesszővel is. De ne búsulj, nem marad örökké ilyen. Ahogy a tudásod és bátorságod növekedni fog, úgy fog fejlődni, mert a varázsbot nemcsak a mágia eszköze, de varázserőnk mutatója is.

– Ákombákom professzoré ébenfekete és díszes…

– Feketébb és díszesebb már nem is lehetne. De akár hiszed, akár nem, valaha ugyanolyan vékony és semmi botocska volt, mint a tied. És ez sem volt különb – mutatott a sajátjára. – Még a mókusok is kuncogtak rajtam, amikor először gyakorolgattam vele a rengetegben.

– A Koppanó Makkosban?

– A Koppanó Makkosban – bólintott Dirr – Durr. – Holnap el is látogathatnánk oda. Megmutathatnád az új süvegedet nagyapádnak, meg annak a csibész vízi manónak is!

– És a varázsbotomat is – húzta ki magát büszkén Habóka.

 És a varázslóbotodat is –bólintott beleegyezően Dirr-Durr, majd letelepedett az arany levelű tölgye alá, és elégedetten pöfékelt pipájával.