Hajrá Vörös Ördögök!

„Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született.”
(Tamási Áron)

Gyerekkoromban én voltam az egy, akit mindenhová vittek: tanítási órákra, színjátszó – és kóruspróbákra, értekezletekre, ünnepségekre – a pedagógusnapot különösen szerettem, mert annyi mignont ehettem, amennyi belém fért -, edzésekre és mérkőzésekre.

Édesapám imádta a futballt, szerintem többször néztük meg az akkori házimozi rendszeren – a tekerős diavetítőn – a londoni 6:3-at, mint a Mérges mackó pórul járt vagy Zebra Zolit, pedig azok voltak a kedvenceim. Ezerszer elmesélte, miért volt katasztrófa az 1954-es ezüstérem, hogy „Kis pénz kis foci….”, hogyan lett Vasas szurkoló. Vasárnap délutánonként pedig együtt mentünk a mérkőzésekre, ha otthon játszott a helyi csapat. Az igazsághoz az is hozzátartozik, a „kakasos” nyalóka, amelyet a pályánál árultak, elég erős motivációs tényező volt, hogy lelkesen lépdeljek édesapám mellett a focimeccsre. Ami mái napig megmaradt az emlékezetemben, a nyalókát árusító nénikén kívül, az nem a fiúk játéka – abból csak annyira koncentráltam, ha felénk szállt a labda, apu mögött kerestem menedéket -. hanem egy lelkes szurkoló, aki kitartóan és lelkesen biztatta a csapatot: Hajrá vörös ördögök! Hajrá vörös ördögök! Amikor megkérdeztem apámat, miért ezt kiabálja, hiszen a csapat éppen fehérben, kékben stb. játszik, ennyi volt a válasz: „Biztos hallotta a tévében, és megtetszett neki. Egyébként mindegy, mit kiabál, úgyis tudjuk, hogy Udvarinak szurkol.”

Ahogy öregszem, egyre inkább visszaköszön a múlt: emberek, helyszínek lépnek be újra az életembe. Valamiért most a szülőfalum is egyre többször képbe kerül. A múlt heti továbbképzésen például a Sárréti Sasok ellenállási mozgalomról esett szó -, lokálpatriótaként feszítettem is, mint két cső kukorica egy zsákban.

Békéscsabán jól érzem magam, a helyemen vagyok, olyan lehetőségeket kapok, amelyekért csak hálás lehetek. De a szülővárosom Debrecen, a hely pedig, ahol felnőttem, ahova a gyökereim kötnek,  az Sárrétudvari.

Egyszer megkérdezte tőlem egy volt kollégám, mit szeretek egy ilyen poros és unalmas falun. De „senki nem azért szereti a hazáját, mert nagy, hanem mert az övé.” Nem azért az enyém, mert birtokolom, hanem azért, mert az életem része, én pedig a közösségé – a távolságot jelentő kilométerek és évek ellenére is -, mert így érzem.

És ahhoz, hogy ezt a szeretet és kötődést kifejezzem, elég annyit írnom az otthoniaknak: Hajrá vörös ördögök!”

Ja, hogy nem futballoznak? Nem mindegy? Úgyis tudják, hogy Udvarinak szurkolok.

 

You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.
2 hozzászólás
  1. Nyiri Irma says:

    Hajrá, Emília! Már hogyne futballoznánk! Hiszen tudod, kell egy csapat.
    A lelkes szurkolót én is ismertem. 🙂

  2. Víg Aranka says:

    És én is ismertem a bekiabálót!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.