A bejáratnál a molnármester barátságosan köszöntötte az erdei vándorokat:

– Fáradjanak csak beljebb, varázsló urak! Igaz, mi nem vagyunk vendégfogadó, de egy szelet friss cipó és sonka, no meg jó borocska mindig jut Ákombákom professzornak! – mondta, és szívélyes mozdulattal a malom melletti házikóba invitálta vendégeit.  Azok helyet is foglaltak egy hatalmas tölgyfaasztal mellett. Dirr-durr végigsimította az asztalt: „Ezt még a nagyapám készítette, és hányszor tett erre friss cipót az édesanyám!” – gondolta, de nem szólt egy szót sem.

– Habóka! Habóka! Hol vagy? Gyere, üdvözöld a vendégeket! – kiáltotta el magát a házigazda, miközben némi harapnivalót és egy virágos kancsót tett az asztalra. – Ő a kis unokám – magyarázta  közben -, Dömötör a becsületes neve, ahogy nekem és az édesapjának is, de mi csak Habókának nevezzük. Olyan különös gyerek. A szülei a faluban laknak, élhetne ott kényelemben, játszhatna a pajtásaival, de ő csak itt szeret lenni velem. Bóklászik az erdőben, mindenféle növényeket gyűjt, aztán a padláson szárogatja őket, beszél az erre tévedő állatokhoz, mintha azok értenének bármit is… Néha meg csak ül a patak partján és sutyorog magában. Hát ezért hívjuk így. Másképpen ügyes gyermek, nagy segítség nekem.

Erre a szóra lépett be a helyiségbe egy tíz-tizenkét éves legényke. Hófehér ingében, barna zekéjében vérbeli molnárinasnak látszott, lisztes kezeit kötényébe törölgette. Sapkája alól kikandikáltak rakoncátlan, göndör fürtjei, kíváncsi szemeivel a váratlan látogatókat fürkészte. Dirr – Durrt valami különös érzés kerítette hatalmába, ahogy Habókára pillantott. Azok a hatalmas, tengerkék szemek! Valósággal megigézték. Mintha mély kútba pillantott volna, melynek tiszta és hűvös a vize. 

– Tehát ebben a családban mindenkit Dömötörnek hívnak? – kérdezte a házigazdától közömbös hangon.

– Így van, varázsló uram! – bólogatott a gazda. – Tudják, az én dédapám is molnárlegény volt. Nem is akármilyen! Azt mesélik, úgy emelte fel a lisztes zsákokat, mintha tollpihe lett volna bennük. Mindig dolgozott és mindig fütyörészett. Nem ismert se betegséget, se bánatot. Becsülettel szolgált, ezért az öreg molnár ráhagyta ezt a malmot. De ki másra hagyhatta volna?  Ki vihette volna tovább a mesterséget? A gazdájának volt ugyan egy fia, őt hívták Dömötörnek, de abból valami mágusféle lett. Az olyannak nem való a kétkezi munka, a zsákcipelés, búzaőrlés. Amíg a szülei éltek, hébe-hóba megjelent látogatóba, itt töltött egy-két napot, aztán felvette fekete kalapját, koppantott a faragott botjával, vörös köpenye libbent egy nagyot, és úgy eltűnt, mintha soha se járt volna erre. Legalábbis dédapám így mesélte… – a molnárnak hirtelen torkára forrott a szó, ahogy Dirr-Durr köpenyére, kalapjára és botjára pillantott.

– A család pedig, hogy kifejezze háláját és tiszteletét a hajdani gazda iránt, kérésére örökíti tovább a fia nevét. – fejezte be a történetet Ákombákom professzor. Vendéglátójuk zavarában hol az egyik, hol a másik mágusra nézett. Nem tudta, hogy kérdezze meg azt, amit gyanított.

– Igen, én vagyok az egykori Dömötör – válaszolt a kimondatlan kérdésre Dirr-Durr. – Én vagyok a néhai molnár fia. Vagy száz éve nem jártam erre, mert már nem volt kihez jönnöm. De most a sors vagy Ákombákom professzor visszavezetett oda, ahol felcseperedtem.

– Akkor annál inkább legyen üdvözölve mi nálunk! – mondta a molnár. – És mi járatban van erre mifelénk, ha szabad kérdeznem? – buggyant ki belőle a kíváncsiság.

 – Mi tagadás, megettem már kenyerem javát, és nem akarom, hogy egy napon minden tudásom és munkám gyümölcs velem együtt semmivé váljon – hangzott a válasz. – Ezért úgy döntöttem – és itt megköszörülte a torkát -, hogy egy tanítványt fogadok magam mellé. Megtanítanám őt a kertem növényeinek gondozására, beavatnám a gyógyfüvek, főzetek titkaiba, a varázslás tudományába, még a híres szamócalekvárom receptjét is megosztanám vele.  Ő lenne minden tudásom örököse és őrzője. Azért tértem vissza Háromvölgyfalvára, hogy a tanoda növendékei közül válasszak segédet magamnak.

– Nagy megtisztelés lehet egy ilyen tekintélyes mágus mellett tanulni – mondta áhítattal a molnár. – A szerencsefia lesz az, akit kiválaszt.

– És miféle próbát kell kiállniuk a jelentkezőknek? – kérdezte Habóka, aki eddig a sarokban kuporogott. Könyökére dőlve olyan csendben figyelte a felnőtteket, mintha ott sem lett volna.

– Mert te talán megpróbálnád? – fordult felé Ákombákom professzor komoly képpel.

– S nem félnél egy olyan vén mogorva varázslótól, mint én vagyok? – nézett Habóka szemébe mélyen Dirr-durr, de nem látott mást, csak kíváncsiságot és áhítatot.

– Nem, én Liccs – Loccstól sem félek, pedig ő a világ legmogorvább vízi manója – válaszolta a legényke.

– Mondtam, hogy milyen habókos… – pironkodott a nagyapja. – Mindig ilyen furcsaságokat talál ki. Még egy árva béka sem él a patak mentén, nemhogy vízi manó!

Dirr-Durr azonban nagy meglepetésre, ezt kérdezte: – Ismered Liccs – Loccs őkelmét?  Valóban? Pedig ő nem szívesen elegyedik szóba emberekkel. Gyerekkoromban engem mindig lefröcskölt vízzel, ha a búvóhelye közelébe merészkedtem, vagy kavicsokkal dobált meg. Mindenáron távol akart tartani magától. Még mindig ott lakik a nagy mohos szikla alatt?

– Ott bizony! – bólogatott Habóka. – De egy kis foszlós kalácsért, édes erdei mézért szívesen kimerészkedik a partra. Őrzi a patakot és a malmot. Nem rossz szándékú vagy csintalan manó, csak kicsit bizalmatlan. Engem kedvel, még egy varázsigét is megtanított, hogy könnyebben menjen a munka.

– Én még életemben nem láttam olyan molnárinast, aki varázsolni tudott volna – ingatta fejét Ákombákom professzor, majd hozzátette: – Kivéve, persze Dirr-durr Dömötört. De ő kivételes eset volt.

– No, lássuk azt a varázslatot! – dörmögte Dirr-Durr és felállt az asztaltól. A többiek követték példáját.

– Ahhoz be kell menni a malomba – mondta Habóka.

– Akkor hát menjünk! – vágta rá a varázsló, és valamennyien bementek a malom épületébe. Habóka megállt a közepén, két kezét a garat felé emelte, majd lehunyt szemmel elkezdte mondani:

„Búza szeme zúduljon, zsákból garatba hulljon,

 A sok kerék mind forogjon, a vén malom csak dohogjon!

Dőljön a liszt most a zsákba, teljen meg mind nemsokára!”

 S a gazda legnagyobb ámulatára a búzás zsákok – mintha láthatatlan kéz cipelte volna őket -, vándoroltak felfelé, ömlött a búza a garatba, a hófehér liszt a tiszta zsákokba, amelyek – amint megteltek -, katonás rendben sorakoztak a fal mellett, s ahogy az utolsó is tele lett, Habóka ezt mondta:

„Búza szeme ne hulljon, kerék lassan forduljon,

Pihenjen a garat, malom – dagad a zsák, egész halom.”

 

– Úgy látom, Liccs – Loccs nem hiába töltötte az idejét a tanításoddal! – mondta elismerően Dirr-Durr. – Emlékszem, amikor én próbálkoztam ezzel a varázslattal gyerekkoromban, egy halom liszt a fejemre borult. Egy hétig prüszköltem tőle – nevette el magát, és mindenki vele nevetett, csak Habóka állt nagy komolyan és szótlanul.

– Akkor hát felfogadna engem? Varázslóinasnak… – kérdezte bizonytalanul, és tengerkék szemeit a varázslóra emelte.

– Felfogadlak – válaszolta gondolkodás nélkül Dirr-Durr, majd hozzátette: – Ha nagyapád is beleegyezik. Eddig ő nevelt, gondodat viselte, úgy illik, neki is szava lehessen a dologban.

A molnár csak állt hüledezve. Alig mert hinni saját szemének és fülének. Hol a varázslókra, hol az unokájára, hol pedig a megtelt lisztes zsákokra pillantott.

– Hát ez csoda! Hát ez csoda! – ismételgette. – Látták, ahogy ezek maguktól megteltek? Látták? Az én kis unokám varázsolt!  Hát ez csoda! – Amikor végre felocsúdott a meglepetésből Habókára nézett: – Ha ez a sorsod, hát legyél a hajdani Dömötör tanonca. Ha szíved máshova húz, miért is marasztalnálak. Dolgos molnárlegény, akit felfogadhatok, mindig akad ezen a vidéken. Remélem, a vízi manó barátod továbbra is őrködni fog a malom és a patak fölött akkor is, ha te most elköszönsz innen. Te pedig majd néha meglátogatod nagyapádat, ugye?

Habóka odafutott hozzá és átölelte a derekát: – Köszönöm, nagyapó! Ígérem, hogy meglátogatlak, amikor csak tudlak! És Liccs – Loccsban is megbízhatsz, nem fog cserben hagyni téged. Itt él és őrködik, amióta áll ez a malom, ezután sem lesz másképpen! Gyere, nagyapó, be is mutatlak neki! – ezzel kézen fogta a molnárt, és a patak partjához vezette. A két mágus követte őket. Habóka megállt a nagykeréktől pár lépésnyire, egy mohos szikla mellett.

-Liccs – Loccs, gyere elő! – kiáltotta, és kisvártatva egy különös lény bújt elő. Zöld ruhájából csöpögött a víz, fején kalap gyanánt egy lapulevél díszelgett. Az erdei manókkal ellentétben nem viselt szakállt, fekete gombszemeivel hunyorgott a napfényben. Végignézett a társaságon, majd megszólalt:

– Hát eljöttél, Dömötör! – fordult Dirr-Durrhoz. – Tudtam, hogy el fogsz jönni Habókáért. Ahogy a forrás is ott a legtisztább, ahol fakad, te is ott találtad meg a legtisztább lelkű gyermeket, ahonnan elindultál.

– Így van, Liccs – Loccs. A szívem egyből megsúgta, hogy ő az, amint belépett a szobába. A szeme mindent elárult nekem, mert tanítvány szeme elég nyitott a világra, és tekintete elég mély a tudás befogadásához. Eljött az ideje, hát ezt is megtanultam. Pedig mindig azt hittem, Ákombákom azért választott engem, mert én tudtam a legfényesebbre súrolni az üstöket – vallotta be a mágus.

– Nem a varázslóüst csillogása fogott meg engem se! – nevetett a mestere. – De ideje volna indulnotok Csiri-völgybe. Lassan leszáll az este, és nekem is vissza kell térnem a tanodába.

A másik varázsló bólintott, majd tarisznyájából elővette az ajándékokat, és a manó elé helyezte:

– Eredetileg az Ákombákomnak szántam ezeket a finomságokat, de biztosan megérti, miért adom mégis neked. Habóka tanításáért. Te mutattad meg neki azt az utat, amelyen mától fogva én vezetem.  Fogyaszd egészséggel, Liccs- Loccs!

Az hálásan ölelte magához a likőrös és lekváros üveget:

– Köszönöm, Dömötör, nagylelkű vagy! Már kicsit sajnálom, hogy annak idején rád borítottam azt a zsák lisztet. De túl magabiztosnak tűntél, és kicsit meg akartalak leckéztetni.

– Liccs – Loccs, Liccs – Loccs! Hát te voltál? Te borítottad rám? Nem én voltam ügyetlen? Ó, te zsivány! Nagyobb kópé vagy, mint Botond barátom!

De a vízi manó talán már nem is hallotta ezeket a szavakat, visszaballagott a sziklájához. Dirr-Durr pedig elköszönt vendéglátójától és Ákombákomtól, szorosan átölelte Habókát, háromszor koppantott botjával, miközben elmormolta a varázsigét, és úgy eltűntek mindketten, mintha ott sem lettek volna.

A háromvölgyfalvi professzor is búcsút intett a gazdának, és visszatért a tanodába. A molnár pedig hamarosan felfogadott egy dolgos-szorgos molnárlegényt. De nem feledkezett meg a vízi manóról sem, a sziklán minden reggel ott várta a friss kalács vagy valami más csemege. Ilyenkor a malomlapátok is vígabban dohogtak és gyorsabban teltek a lisztes zsákok.