A nekeresdi szajkók még mindig Csikicsuki születésnapjáról meséltek, amikor a Sejtelmesen Suttogó Tölgyesben már új hír kelt szárnyra a szajkók röpténél is sebesebben: Manó Baltazár király ahhoz adja leányát, a szépséges Mimózát feleségül, aki teljesít három kívánságot.

A hírre felbolydult manófölde Tölgyesen innen és túl, vitézek százai sereglettek a próbatételre. Voltak, akik gyalogosan, de peckesen, mások fürgegyíkok húzta ringó hintón vagy a magasból ereszkedtek alá madárháton -, de amilyen sebesen érkeztek, olyan gyorsan távoztak, amint közhírré tettték a három kívánságot, amelyet teljesíteni kellett Mimóza kezének elnyeréséhez.

 – Megvívni egy tűzokádó sárkánnyal, megmászni a Rémisztő Szirteket vagy igazgyöngyöt hozni fel a tenger fenekéről! Az már igen! Az igazi vitézt próbáló feladat! De fát vágni, strázsát állni és könyvtárban dohosodni egy királyjelöltnek! Felháborító! Hallatlan! – zúgolódtak a csalódott kérők, és úgy ott hagyták a Sejtelmesen Suttogó Tölgyest hintóstul, madarastul, mintha soha nem jártak volna arra.

Baltazár király pedig búskomoran üldögélt tróntermében, és éppen azon töprengett, mi lesz országával és leányával méltó utód és férj nélkül, amikor papucscsoszogásra lett figyelmes.

– Ki vagy te, és hogy mersz megzavarni? – mordult fel a hang felé fordulva.

– Uram, királyom, bocsánatodért esedezem – mondta megszeppenve Serteperte kukta -, csak egy kis ánizsos kekszet és almabort hoztam felségednek uzsonnára…

– Ej, van is kedvem egy falatot is enni, amikor csak semmirekellők és hetvenkedők pályáznának szépséges Mimózám kezére!

–  Ne szomorkodjon felséged! Akad majd olyan manólegény is, aki tudja, mi az igazi vitézség – próbálta vigasztalni Serteperte, de tüstént el is hallgatott. „Ki vagyok én, hogy az ország dolgába üssem az orromat?” – gondolta magában. Már indult volna konyhába, amikor a király utána szólt:

– Miért, te talán tudod, mi az igazi vitézség, kis kukta?

Serteperte visszafordult, és ezt válaszolta: – Felséges királyom! Meglehet, nem kardot forgatok, hanem fakanalat, de nem is kard teszi a vitézt, hanem bátorság, kitartás és győzni akarás.

A király igencsak meglepődött az eszes válaszon:

– Jól feleltél, kukta!  – ismerte el. – Ezek szép szavak, de csak szavak. Tettek nélkül semmit nem érnek!

– Tegyen hát próbára, felség! – felelte elszántan Serteperte. – Nincs ugyan címem, se rangom, de az eszem és a szívem a helyén van, s nem ijedek meg a saját árnyékomtól!

– Rendben van, de a feladat, amely rád vár, nehezebb, mint levest kavargatni – morogta Baltazár király, miközben összevont szemöldökkel méregette a kuktát:

 – Halld hát az első kívánságom! Azt parancsolom, hogy szolgálj egy évet a fanyüvő manók között, akik ellátják a váramat tűzifával. Élj és dolgozz velük! Ha kiállod ezt a próbát, az év leteltével közlöm majd veled második kívánságomat. De ha nem, el kell hagynod a Sejtelmesen Suttogó Tölgyest mindörökre! Mit felelsz hát?

– Ne legyen a nevem Serteperte, ha ezt a próbát ki nem állom! –hangzott az elszánt felelet. Így esett, hogy a manóvári kukta fanyüvőnek állt. Hosszú és nehéz hónapok vártak rá, de minden erejét és akaratát összeszedte, hogy ne maradjon szégyenbe se a király, se a többi manó előtt. Nyáron izzadságát törölgette, télen fagyos kezét dörzsölgette, de úgy vágta a fát, nyeste az ágakat, mintha fanyüvőnek született volna. Mindeközben olyan erős és daliás manó vált belőle, hogy alig ismertek rá, amikor az év leteltével felbukkant a manóvárban.

– Látom, becsülettel szolgáltál és megedződtél! – mondta elismerően a király. – De az erő csak egy az uralkodói erények közül. Lássuk, kiállod-e a második próbát is! Azt akarom, hogy légy a manótestőrségem tagja egy esztendőn keresztül!

– Legyen, ahogy fenséged akarja – bólintott Serteperte, és még aznap magára öltötte az őrök egyenruháját, amelyben olyan helyre legény volt, hogy nemcsak az udvari szolgálóknak, de még Mimóza hercegnőnek is megakadt rajta a szeme. Újabb kihívásokkal teli időszak várt Sertepertére. Őrködött éjjel, őrködött nappal, menetelt a Tölgyesen túl és vissza a király kíséretében, s mire letelt ez az év is, ügyesebben bánt a karddal, mint bármely manóvitéz. Nem csoda hát, hogy a manókirály elégedetten dörzsölgette kezét, amikor ismét a színe elé járult a hajdani kukta.

 – Ej, te legény! A második próbát is sikeresen kiálltad, de mit ér erő és harciasság bölcsesség nélkül? Éppen ezért utolsó óhajom, hogy tölts egy évet a manóvári könyvtárban, Csikicsuki manó mellett.

„Elüldögélni a könyvtárban… ezt aztán igazán nem lesz nehéz teljesítenem, s végre megtudom, mit rejt az a díszesen faragott ajtó!” – gondolta magában Serteperte, miközben hangosan csak ennyit mondott: – Úgy lesz, felséges királyom!

Baltazár király személyesen vezette őt a könyvtárhoz, majd így szólt Csikicsukihoz, a manók kincsének őrzőjéhez: „Azt szeretném, ha ezt a legényt megtanítanád mindarra, amit egy uralkodónak tudnia kell.” A bölcs manó némán bólintott, és még aznap előhozatta a manók törvénykönyvét, melyet két manóvitéz cipelt eléjük. A volt kukta, ekkor döbbent rá, hogy ez a kihívás még sem lesz annyira könnyű számára, mit elsőre gondolta. Azonban Csikicsuki szigorú, de türelmes mesternek bizonyult, Sertepertén pedig nem fogott ki se a törvénykönyv, se a manók történelme. Szorgalmasan bújta a könyveket, írta a jegyzeteket és hallgatta tanítója magyarázatát, mégis a legboldogabb akkor volt, amikor gyógynövényeket gyűjthetett és főzeteket készíthetett Manó Botonddal, Csikicsuki fivérével.

– Végre újra járhatom az erdőt, érezhetem a fák és virágok illatát! Szedhetek bogyókat és gyógyfüveket!  És amikor a varázsfőzetet kavargatom, újra kuktának érezhetem magam! – lelkendezett Botondnak, aki nem is állta meg szó nélkül:

– Ha ennyire szerettél kukta lenni, miért jelentkeztél a próbatételre?

– Egyrészt, hogy bebizonyítsam, manó vagyok a talpamon, akit nem tántorít el se a munka, se a fáradtság, se a fagy, se a hőség. Másrészt Mimóza hercegnőnél gyönyörűbb manólányt még festeni sem lehetne. Végül, ha kiállom a próbát, én lehetnék az első manókirály, aki nemcsak vitézségéről és bölcsességéről, hanem ánizsos süteményéről is messzi földön híres.

Manó Botond akkorát kacagott a válaszon, hogy a vár legeldugottabb szögletében is hallhatták. Vele nevetett Serteperte is, aki az utolsó év leteltével elnyerte a szépséges Mimóza hercegnő kezét, s miután Baltazár király átadta neki trónját és koronáját, I. Manó Manfréd néven vonult be a történelembe.

– Mert megtanulta a leckét: egy jó király nemcsak erős és harcias, de bölcs és igazságos is. Ismeri a természet és a manók törvényeit. Megbecsüli és védelmezi népét – fejezte be a történetet Manó Ánizs nagyapja ölében ülve.

– Úgy bizony –bólintott I. Manó Manfréd –, és aki ezt tudja, az megérdemel egy tálka finom süteményt…