A nagy készülődés

 

 

Hogy hány évig élnek a manók? Ezt senki nem tudja pontosan. A babona szerint pontosan annyi évig, ahány levélszárnyacska található azokon az erdei páfrányokon, melyekből a csemete ringó bölcsőjét készítik. Nem hinném, hogy bárki is levélszárnyacskák számolgatásával töltené az idejét ilyen örömteli eseménykor, mint egy manó születése. Így csak annyi bizonyos, hogy ezek az apró lények igen szép kort érnek meg. Továbbá az is biztos, hogy Csikicsuki manó háromszázadik születésnapja páratlan esemény volt a Sejtelmesen Suttogó Tölgyesben. Nemcsak a manó- és tündérnépek várták izgatottan a nagy napot, nemcsak az erdő állatai törték a fejüket azon, milyen ajándékkal kedveskedjenek a manók kincse őrzőjének, de varázslóbarátai is meglepetésekkel készültek.

A születésnapi torta Kalapos Borcsa konyhájában sült, amelynek töltelékéhez Dirr-Durr varázsló két üveg szamócalekvárt is felajánlott.

– Micsoda meglepetés, hogy személyesen hoztad el ezt az ínyencséget! – mondta a felbukkanó varázslónak a nekeresdi boszorka, miközben nagy gonddal kavargatta a csokoládékrémet. – Azt hittem, Habókával fogod elküldeni. Tettem is félre egy kis csokoládét a számára.

– Még hogy Habókával! Ő tudomást sem vesz a közelgő eseményről – válaszolta Dirr-Durr némi szomorúsággal a hangjában. – Már Csiri-hegy és Biri-völgy valamennyi virágát és gyógynövényét összegyűjtötte. Éjjel-nappal a műhelyemben tölti az időt, és varázsfőzeteket készít…

– Nekem is volt ilyen iskolatársam – mosolygott a boszorka. – Csoda, hogy az ágyába nem vitte magával az üvegcséket és varázsszereket!

– Fogalmam sincs, melyikünk lehetett az – mondta a varázsló ártatlan képpel. – De bármennyire is elfoglalt ez a legényke – tért vissza az eredeti témához -, Csikicsuki születésnapjáról akkor sem volna szép dolog megfeledkeznie. Csikicsuki nemcsak egy legenda, de Manó Botond barátom testvére! Mindenki gondol rá, még Ákombákom professzor is. Láttam, amint egy könyvet csomagolt be gondosan, melyre díszes betűkkel az volt írva: Gyógyító varázslatok kézikönyve, írta Ákombákom Áron.

– Ez az a kézikönyv, amit tavaly 20 varázstallérért vettél meg a mágusok nagy vásárán? – kapta fel a fejét beszélgetőtársa.

– Az bizony!  – bólogatott a varázsló. – Nekem azt mondta a mester, sajnos nem tud belőle tiszteletpéldányt adni. Viszont egy ilyen fontos kézikönyv nem hiányozhat a könyvtáramból, hát megvettem magamnak.

– Dirr-Durr, Dirr-Durr! Nem voltál elég türelmes! Lehet, hogy a háromszázadik születésnapodon te is megkaptad volna ajándékba – tréfálkozott Borcsa.  – De jár így néha a boszorka is! Én úgy tudtam, már elfogyott a szamócalekvárod… És lám, csak került még egy kevés!

– Vagy az is meglehet, hogy a háromszázadik születésnapodra tartogattam néhány üveggel – viszonozta a tréfát a mágus, és együtt nevetett a boszorkával. Annyira belefeledkeztek a nevetésbe, azt sem vették észre, amikor Habóka mellettük termett. Csak arra figyeltek fel, amikor megszólalt!

– Szép napot kívánok, Kalapos Borcsa! Üdvözlöm, mester! – köszönt illedelmesen.

– Szervusz, Habóka! Mi járatban vagy errefelé? – kérdezte a boszorka Dirr-Durr tanoncára pillantva, és szeme egyből megakadt a legényke varázsbotján: – Szép bot, igazán szép – mondta elismerően Borcsa. A varázslótanonc máskor szárnyalt volna a boldogságtól, hogy valaki észrevette a változást: a hajdani csenevész botocskája, amelyet néhány hónappal ezelőtt kapott nemcsak erősebbé vált, de halvány borostyánminta is körvonalazódott rajta. Most azonban a varázslótanonc mély levegőt vett, és csak ennyit mondott: – Egy pár csíkos zoknit szeretnék.  Manó méretben.

Kalapos Borcsa a varázslóra nézett afféle „Na, ugye, hogy nem feledkezett el róla” tekintettel, majd sajnálkozva így szólt:

– Nem tudok adni, sajnos, elfogyott. Sokan tudják, hogy Csikicsuki manó bolondul a zoknikért, és azt is, hogy a piros-fehér csíkos a kedvence. Így mind el is vitték ajándéknak. De tudod mit? Van még néhány pár skótkockás zoknim. Szerintem annak is örülne őkelme.

– Legyen akkor az – bólintott a legényke. – Mennyibe kerül?

– Öt boszorka garas párja.

– Akkor kérek egy párat – hangzott a válasz.

Kalapos Borcsa közben bekukucskált a sütőbe, majd elégedetten kijelentette:
– Meg is sült a piskóta! Amíg kihűl, kiszolgálom a kedves vásárlót! – Majd levette kötényét, megigazította főkötőjét, és az átjárót rejtő függöny felé intett: – Mehetünk, Habóka. Remélem, találunk valami kedvedre valót!

Habóka gondosan szemügyre vette a pultra kitett zoknikat, végül kiválasztott egy pár barna-zöld kockásat:

– Igazán szépek és a méretük is megfelelő.  Azonnal ki is próbálom, működik-e a varázslat – mondta, majd előhúzott a zsebéből egy fiolát, amely ibolyaszínű folyadékot tartalmazott. Óvatosan kihúzta az üvegcséből a dugót, és pár csepp varázsfőzetet a zoknikra csepegtetett.

„Macskamenta ereje, zsálya morzsolt levele,

Boróka és sáfrány, erdei zöld páfrány,

Adjon erőt megszólalni, kelj életre kockás zokni!” – suttogta közben, majd feszülten várta, hogy mi történik. De nem történt semmi. A zoknik továbbra is élettelenül hevertek továbbra is a pulton.

– Nem értem, nem értem – dünnyögte zavartan Habóka. – Én ezt nem értem. Nem sikerült – ismételte meg, és kétségbeesetten nézett Kalapos Borcsára. A boszorka, aki ámulva figyelte a varázslatot, nem tudta, hogy mit is mondjon. Ahogy tanácstalanul álldogáltak, hirtelen hatalmas tüsszentést hallatszott.

– Egészségedre – mondta Kalapos Borcsa.

– Köszönöm – felelte Habóka -, de nem én voltam –.

– Nem te voltál? Akkor ki… – akarta kérdezni a boszorka, de az egyik zokni kicsit megemelte a fejét és közbevágott:

– Brr, milyen hideg van itt!  Még a mintáim is beleborzonganak. És egyáltalán hol vagyunk? Te tudod, párom?

A zokni párja némán ingatta a fejét.

– Sikerült! Sikerült! – ugrált boldogan a varázslóinas, és a boszorka nyakába borult. Olyan hangosan ujjongott, hogy még Dirr-Durr is bedugta a fejét az ajtón.

– Mi történik itt, Borcsa? – kérdezte, de a boszorka szóhoz sem juthatott a legényke mellett.

– Beszélnek a zoknik! Beszélnek a zoknik! – ismételgette diadalmasan Habóka, miközben körbetáncolta a boltot. Majd a mesterére pillantott, megállt, és ennyit mondott nagy komolyan:

– Beszélnek a zoknik, hatott a varázsfőzet.

A varázsló belépett a boltba, egészen a pulthoz, és alaposan szemügyre vette a zoknikat.  Tenyerébe vette őket, nézegette – méregette, majd ezt kérdezte inasától:

– Tehát ezek a zoknik beszélnek…

– Természetesen – válaszolt az egyik zokni Habóka helyett. – Miért is ne beszélnénk? Te is beszélsz. Mi ebben a rendkívüli?

– Neked aztán felvágták a nyelved, zokni komám!  – jegyezte meg Dirr-Durr. – Pedig, varázsbotomra mondom, nagy csoda ez! Megéltem már százhatvanhét évet, láttam már sok furcsaságot: repülő kalapot, tekergőző sálat, de beszélő zoknit, még soha!

– Az biztos, lesz holnap meglepetés! – szólt közbe Kalapos Borcsa is. – Minden manónak tátva marad a szája, ha meglátja Habóka ajándékát!

– És ha meghallja – tette hozzá Dirr-Durr. – Már alig várom, hogy lássam Botond barátom képét! Az a szószátyár legalább emberére – akarom mondani – zoknijára talál, ha ez a két kockás beszélni kezd.

– Keresek is nekik egy szép ajándékdobozt – ajánlotta fel Kalapos Borcsa, de a két zokni hevesen tiltakozni kezdett, amikor bele akarta rakni őket:

– Nem akarunk dobozban és sötétben kuksolni! Ne zárjanak be minket!

– Semmi baj – nyugtatta meg őket Habóka. – Legfeljebb majd a tenyeremben viszlek benneteket!

Ebbe a zoknik végül belenyugodtak. Dirr-Durr pedig így szólt a boszorkához:

– Jobban teszed, Borcsa, ha vigyázol ezzel a fiúval, mert a végén a te kalapjaid is úgy fognak csicseregni, mint a tavaszi madarak! Én megyek is haza, mielőtt a tarisznyámat is szóra bírja – tréfálkozott, de közben büszkeség töltötte el tanítványa miatt.

– Holnap az ünnepségen találkozunk – biccentett felé a boszorka. – Addigra a torta is elkészül. Ha beszélni nem is fog, de ígérem, finom lesz.

– Én is elköszönök, kedves Borcsa – mondta Habóka, és megfogta a botját, hogy mestere után induljon. – És köszönöm a segítséget!

– Szóra sem érdemes, én csak közönséges zoknikat tettem eléd. A varázslat a te érdemed! – válaszolta Kalapos Borcsa, majd a zsebéből előhalászott egy szelet csokoládét: – Ezt neked tettem félre, Habóka! Nagyon megérdemled. Őszintén kíváncsi vagyok, mit fog szólni Csikicsuki az ajándékodhoz. Lesz nagy öröm és meglepetés!

– Biztosan – bólintott Habóka -, bár én egy kicsit aggódom.

– Nincs miért aggódnod! A varázslat sikerül!

– Ez igaz. Nem is ez a baj. Én azért aggódom – vallotta be -, mert nem tudom, hogy mit fog szólni a mesterem, ha észreveszi, hogy az ő zoknijain kísérleteztem.

– Azt akarod mondani, Dirr-Durr zoknijain próbáltad ki a főzetet, és azok is életre keltek és beszélnek? –kérdezte a boszorka.

– Azért nem mind – helyesbített a varázslótanonc. – Csak a szárítókötélről csentem el néhány párat. A mester fiókjaihoz soha nem nyúlnék.

Kalapos Borcsából kitört a nevetés. Elképzelte, milyen képet vághatott komoly és szigorú barátja, amikor fecsegő zoknik fogadták otthonában. Egész délután kacarászott, mert újra és újra elképzelte ezt a jelenetet. Csikicsuki tortája mindeközben nemcsak finomra, hanem gyönyörűre is sikeredett. Meglehet azért, mert jókedvű boszorka készítette – vagy egy csipet varázslat is segített.