A háromvölgyfalvi látogató

Dirr-Durr varázslónak ritkán akadtak vendégei, de ez a nap különösnek ígérkezett már csak azért is, mert kétszer is üdvözölhetett látogatókat otthonában. Először Kalapos Borcsa kopogtatott be hozzá egy tál frissen sült meggyes pitével és egy üveg áfonyalikőrrel.

– Volt egy kis dolgom Csiri-völgyben, hát gondoltam, bekukkantok hozzád is – mosolygott volt iskolatársa legújabb, vadvirágokkal díszített szalmakalapja alól. – Egy kis szíverősítőt és csemegét hoztam. Jól jön annak, akit manók látogatnak – kacsintott sokat sejtetően.

– Látom, Botondnak is mindig jár a csőre, mint az erdei szajkóknak – kacagott fel Dirr-Durr. – De szent igaz, járt nálam ez a pákosztos manó. Ej, lassan százötven éve, hogy barátok lettünk, de még mindig olyan szószátyár és nagy zsivány, mint ifjúkorában!

Hogy Kalapos Borcsa a jövőbe látott vagy valóban Manó Botond sutyorogott valamit a fülébe, nem tudhatni, de délután betoppantak a manók is, hogy köszönetet mondjanak Csikicsuki felépülése miatt.  És a meggyes pite el is fogyott az utolsó morzsáig, mert Manó Botond tudásánál talán csak az étvágya volt legendásabb. Távozásuk után a mágus tüstént a kertbe sietett, hogy elültesse ajándékba kapott a varázsmakkot.

„Talán meg sem érem, hogy árnyékában hűsöljek, de sebaj, magoncként is dísze lesz a kertemnek” – gondolta magában Dirr-Durr, miközben óvatosan nyirkos földbe helyezte, betakargatta új szerzeményét. Másnap reggel különös neszre ébredt, mintha ezernyi lepke szárnya libbent volna a kertjében. „ Csak nem a ringó rózsák csábítottak ide egy pillangórajt?” – tűnődött és kikászálódott az ágyból, hogy megnézze, mi történt. Úgy, ahogy volt, kócosan, egy szál köntösben és papucsban kicsoszogott a kertbe. És láss csodát! Az elültetett makk helyén, a mosolygó alma szomszédságában egy arany levelű tölgy terebélyesedett. Nem pillangószárnyak hangját hallotta, hanem az ágak között játszadozó hajnali szellő susogtatta a fa leveleit. A varázsló alig bírt betelni a látvánnyal, s a fejét csóválva ezt dörmögte maga elé: – Ezek a manók! Ezek a manók! Még ilyet!

Aztán lehuppant egy kerti padra és szótlanul üldögélt a kertjében, gyönyörködött a szirmukat bontó virágokban, melyek illata az egész kertet betöltötte. Nézte a fákon mosolygó érett-zamatos gyümölcsöket, az arany levelű szerzeményét. „Mennyi szépséget, mennyi ritkaságot rejt ez a kert. Olyan értékes, mint a manók kincse. S mennyi tudást és tapasztalatot őrzök én. Bárcsak átadhatnám valakinek, aki méltó rá! De ki lehetne méltó rá?” – töprengett magában, végül olyasmit határozott el, amire már vagy száz éve nem volt példa, fel fogja keresni régi iskoláját!

– Legfőbb ideje, hogy ellátogassak a Háromvölgyfalvi Tanodába! – jelentette ki hangosan. – Hol másutt lelhetnék rá méltó utódomra?

Visszatért hát a házba, gondosan felöltözött, megfésülgette ezüst szakállát. Magára kanyarította vörös köpönyegét, megigazította kalapját, és tarisznyájába rejtett egy üveg szamócalekvárt és a Borcsától kapott áfonyalikőrt, mert nem akart üres kézzel beállítani Ákombákom professzorhoz.  Aztán a tükörbe pillantott: – Tökéletes. Indulhatok is!

Aki azt gondolja, könnyű eljutni a Háromvölgyfalvára, bizony nagyot téved. Annak, aki odavágyik, át kell kelnie három roppant hegyen, három mélységes völgyön, a sebes folyón és a zúgó vízesésen, melynek hangját messze visszhangozza a három hegy és völgy. Végül át kell vágnia az Ezervirágú Tarka-réten, sőt még a Koppanó Makkok Rengetegén is. Varázslóként azonban jóval egyszerűbb volt megtenni ezt az utat. Dirr-Durr a tükör előtt háromszor koppantott faragott botjával, miközben ezt dörmögte:

Dirr-durr ott legyek, hol emelkednek nagy hegyek, mély völgyön túl forrás buzog, sziklaszirtről hűs víz zuhog, vadvirágok szirma rebben, legyek makkos rengetegben!

És mire ezt elmormolta, már ott is termett a Koppanó Makkok Rengetegének szélén. Körbenézett, nem jár-e arra valaki, megigazította köpenyét, és azt mondta magában: „Innen már csak egy óra járásnyira van a tanoda. Jót fog tenni egy kis erdei séta a friss levegőn. És időt is nyerek. Útközben csak kitalálom, hogyan válasszak a varázslótanoncok közül. Mert ez a fortély nem szerepel egyetlen könyvemben sem. Ákombákom professzor sem árulja el, miért pont engem vett maga mellé egykoron. Mindig csak azt hajtogatja: Majd megtudod, ha eljön az ideje.”.

– Látom, Dömötör, még mindig kedveled az erdei sétákat! – szólalt meg egyszer csak egy hang váratlanul. Dirr-durr úgy elmélyült a gondolataiban, hogy észre se vette, hogy egy éjszínkék, csillagos palástot viselő öregember csatlakozott hozzá.  A váratlan útitárs ébenfekete botjára támaszkodva komótosan lépdelt mellette az ösvényen.

– Talán azért – válaszolta a varázsló -, mert valaki azt tanította nekem, semmilyen bűbáj nem pótolja azt az erőt, mely a természetből fakad. Az erdő csendje, a csermely csobogása, a virágok illata a legnagyobb csoda, csak tudni kell látni és hallani.

– És így legalább még a cserfes szajkóknak is volt ideje hírül adni jöttödet!  – tette hozzá a másik. – Nem mindennapi esemény ez Háromvölgyfalván!  A tanoda leghíresebb növendéke visszatér! Bár mit ne mondjak, nem kapkodtad el a dolgot, Dömötör. Mikor is jártál erre utoljára?

– Réges-régen! Amióta… De bármennyi idő is telt el azóta, Háromvölgyfalva mit sem változott.  A rét ugyanolyan pompás, az erdő ugyanolyan rejtelmes. És szinte hallom a kocsi zörgését, ahogy apám éppen ezen az ösvényen elvitt a tanodába.

– Ráadásul a malom, ahonnan elindultál, éppen az utunkba esik. Ott megpihenhetnénk és némi frissítőt is kérhetnénk. A gazda jó ismerősöm, rendes és vendégszerető ember  – mondta  Ákombákom professzor, mert a csillagos köpenyt viselő valaki nem volt más, mint Dirr-durr egykori mestere. És hiába szálltak el az évek, hiába lett tanítványából a földkerekség leghíresebb mágusa, neki még mindig az a fekete, borzas hajú, ijedt tekintetű fiúcska volt, aki egykor egy ütött-kopott utazótáskát szorongatva lépte át a tanoda küszöbét. Dömötör, a háromvölgyfalvi molnár fia, akinek minden vágya az volt, hogy varázsló lehessen.

És a tanárának – mint mindig -, most is igaza volt. Már hallatszott a lapátkerekek a dohogása, s ahogy az út kanyarodott, a fák között kirajzolódott a malomhoz vezető fahíd korlátja és az épület fehér falai. A két varázsló felbaktatott a gyalogbodzával és árvacsalánnal szegélyezett lépcsőkön.