Sok hűhó semmiért (Shakespeare vígjátéka alapján)

 

 

  1. jelenet ( Leonato háza előtt. Leonato, Hero, Beatrice és kíséret jön)

Leonato: Úgy látom ebből a levélből… (elhessegeti a leskelődőket) Úgy látom ebből a levélből, hogy Don Pedro, Arragonia hercege ma estére Messinába érkezik.

Beatrice (közömbös arccal): Mondja, kérem, Rátarti úr is visszatér?

Leonato: Ki az, aki után érdeklődsz, húgom?

Hero: Benedek urat érti, a páduait.

Ursula (befut): Jön Don Pedro! Jön Don Pedro!

(Leonato előresétál Heróval, az udvarhölgyek izgatottan rendezkednek, Beatrice elvonul, látszólag érdektelenül. Don Pedro belép Benedek kíséretben.)

Leonato: Don Pedro! Benedek úr!

Don Pedro: Jó Leonato uram, mindenki kerülni szokta a gondot, ön pedig elébem jön s fogadja.

Leonato: Felséged alakjában sohasem jött gond a házamba.

Don Pedro: Ön túl készségesen veszi magára a terhet. (Heróra pillant.) Leánya nemde?

Leonato: Anyja legalább úgy mondta.

Benedek: Talán kételkedett benne, hogy szóvá tette?

Don Pedro: Valóban, a fiatal hölgy teljesen az atyja.

Benedek: Ha százszor is hasonlít atyjára, fogadok, egész Messináért nem cserélne a hölgy fejet vele.

Beatrice (előbújik): Csodálom, hogy ön még mindig beszél, Benedek úr; hisz senki nem figyel önre.

Benedek: Nini, kedves Gáncs kisasszony! Hát Ön még él?

Beatrice (közelítve): Meghalhat-e a gáncs, míg ilyen méltó táplálékot talál, mit ön, Benedek úr?
Az ön közelében az udvariasság maga is gánccsá fordul.

Benedek: Akkor az udvariasság köpönyegforgató.
De annyi szent, hogy minden hölgy szerelmes belém, kivéve önt.
 ( Az udvarhölgyek ábrándosan néznek Benedekre.)

Beatrice: Hála Istennek, az én szívem hideg.
Ha kutyám varjúra vakkant, azt is szívesebben hallgatnám,
minthogy egy férfi esküdözik, hogy imád.

Benedek: Egyik-másik úriember így legalább megmenekül az agyonkarmolt arc végzetétől. (Az udvarhölgyek kuncognak.)

Beatrice: A karmolás nem tenné rondábbá, ha az ábrázata az önéhez hasonlítana. (Leonato és Don Pedro összenéz, gesztikulál.)

Benedek: Bár a lovam lenne olyan sebes és olyan kitartó, mint az ön nyelve.
És most menjen Isten hírével, végeztem.

Beatrice: Mindig ilyen gebe ötletekkel végzi.
Szíves engedelmével, Felség! Bocsánat, bácsi! (Nyelvet ölt Benedekre és távozik)

Benedek: Ó, teremtőm. Íme, egy étel, amivel engem ki lehet kergetni a világból: a nyelv. (Elszalad.)

Don Pedro (nevetve): Lelkemre, ez aztán tréfás kedvű leány.

Leonato: Nem is bánkódik ez, Felség; legfeljebb, ha alszik.

Don Pedro: Férjről hallani se akar?

Hero: A világért sem: minden kérőjét elgúnyolja magától.

Don Pedro: Kitűnő feleség volna Benedek számára.

Leonato: Uram, teremtőm! Egy hét alatt agyonbeszélnék egymást.

Don Pedro: Benedek nem is a legmegvetendőbb férjanyag.
 (Heronak
) Majd kioktatom Önt, miképp hangolja unokatestvérét, hogy Benedekbe beleszeressen.
 Magam pedig Benedeket fogom úgy megdolgozni, hogy szerelemre gyulladjon Beatrice iránt. Gyertek be velem, elmondom tervemet. (Távoznak.)

2. jelenet Leonato kerje – Don Pedro és Lenoato sétál – Benedek a lugasban eszik, amikor meghallja Don Pedrot, kiesik az étel a kezéből. Leskelődni és hallgatózni kezd.

Don Pedro: Jöjj, csak Leonato; mi volt az, mit mondtál nekem?
Hogy húgod, Beatrice szerelmes Benedekbe?

Leonato: Ó, igen! De a legcsodálatosabb az, hogy épp Benedekbe szédült bele.

Don Pedro: Lehet, hogy csak színlel.

Leonato: Hát akkor a színlelés soha nem járt ily közel az igazi szenvedélyhez.

Don Pedro: És mily jeleit mutatja a szerelemnek?

Leonato: (habozva) Mily jeleit, Felség? Leányom elmondta hogyan üldögél.
Hússzor is fölkel egy éjjel, s ott ül hálóköntösében, míg egy lepedőnyi papírt tele nem ír.

Don Pedro: Akkor Benedek és Beatrice egy lepedő alatt van.

Leonato: (mosolyog, majd visszatér szerepéhez) Aztán térdre esik, sír, veri mellét, haját tépi, jajgat: Ó, édes Benedekem! Ó, édes Benedekem! Uram, adj türelmet!

Don Pedro: Jó volna, ha ezt Benedek megtudná valaki mástól…

Leonato: Minek? Csak tréfát űzne belőle, s még jobban gyötörné szegény lányt.

(Sóhajtozva távoznak.)

Benedek (Előjön): Ez nem lehet tréfa: a beszélgetés nagyon is komoly volt.
Herotól hallották. Szerelmes belém! Ej, ezt viszonozni kell! S amikor azt mondtam, hogy agglegényként halok meg, még nem tudtam, hogy megérem a házasságom napját. (Lelkesen) Íme, Beatrice közeleg! Szavamra mondom, szép kisasszony!

Beatrice (dühösen beront, kelletlenül közli): Akaratom ellenére ideküldtek, hogy szóljak, fáradj be vacsorázni!

Benedek (enyelegve): Szép Beatrice, köszönöm, fáradozásodat!

Beatrice (visszafordulva): Ha fáradságba került volna, nem jövök ide!

Benedek (olvadozva): Tehát örömöd telt benne, hogy ide gyere?

Beatrice: Igen, mint körmöm alatt a piszok! Áldjon az ég! (Elsiet)

Benedek: Hú de tüzes leányzó, de ott szimatolom a szerelem jegyeit rajta!(Ő is elrohan).

 

3. jelenet Leonato kertje – Hero és a hölgyek labdáznak a kertben, Beatrice könyvvel sétál, szobor mögé rejtőzik.

Ursula: Biztos abban Ön, hogy Benedek Beatricét úgy imádja?

Hero: A herceg mondja és jegyesem is. (Bólogat és sóhajt.)

Ursula: És kérték, hogy véle közölje kisasszony?

Margit: Vajon ez az ember nem érdemes talán a boldog ágyra, melyben Beatricénk szokott pihenni?

Hero: Szerelmek istene! Hát érdemes rá!

De természet nőszívet nem teremtett Zordabb anyagból, mint Beatricéét.

S ki merne szólni néki? Szóljak én?  Agyoncsúfolna érte, kinevetne.

Ursula (Beatricét utánozva kihúzza magát): Gúny és harag forr szikrázó szemében,

amerre néz, mindent lenéz…

Margit: Csúf az, ha egy lánynak ilyen nyelve van! (Nyelvet ölt, ahogy Beatrice tette.)

Ursula: E gyors és nagyszerű eszű leány Oly komolytalan csak nem lehet,

Hogy visszautasítson ily nemes És ily derék urat, mint Benedek. Ki legkülönb egész Itáliában!

Hero: Rendkívül fényes híre van valóban, melyhez társul tömött erszény.

Margit: Már ha a tömés erény. De így bármely nő nyakát el tudja tekerni, már ha ért a tekeréshez…

Ursula: Férfi a talpán!

Margit: És nemcsak a talpán férfi! (Nevetve elszaladnak.)

Beatrice: (Előlép) Mily tűz ég fülemben? Igaz ez?

Így szidnak hát kevélység s dac miatt?

Gőg, ég veled! Szűz büszkeség eressz!

S te Benedek, szeress; a jutalom vár. (El.)

 

 

 

 

 

4. jelenet Margit visszafut a labdáért – jön Benedek

Benedek: Kérlek, édes Margit, segíts hozzá, hogy Beatricével beszélhessek.

Margit: Fog érte egy szonettet írni szépségem magasztalására? (kelleti magát.)

Benedek: Oly magas stílusban, hogy élő férfi fölébe nem kerül.

Margit: Hogy élő férfi fölém ne kerüljön?

 Ej, hát örökké lányságban rostokoljak?

Benedek: Eszed oly gyors, mint az agár szája; mindent felkap.

Margit: Az öné pedig tompa, mint az öreg vívó tőre; bök, de nem sért. (Benedeknek dobja a labdát.)

Benedek: (Meghajolva visszagurítja.) Vagyis lovagias, nem akar nőt bántani. Most pedig hívd Beatricét.

(széttárja a karjait és felkiált) Megadom magam, pajzsomat is átadom.

Margit: Inkább a kardot adnák! Pajzsunk nekünk is van.

Benedek: Ha használjátok, el ne felejtsétek a tüskét a közepébe jól beleszorítani.

Margit: Jól van, jól van. Hívom Beatricét. (Elsiet Beatricét hívogatva, beszalad Beatrice, megpillantja Benedeket, megáll, méltóságteljesen sétál tovább.)

Benedek: (lelkesen) Édes Beatrice! Tehát eljöttél, mert hívtalak?

Beatrice: (visszafogottan) El uram, és távozom, amikor parancsolja.

Benedek: Ó, akkor maradj! Vagy nem szeret?

Beatrice: No, nem túl a józan észen.

Benedek: Ej, úgy bátyád meg a herceg tévedtek: mert esküdtek, hogy szeretsz. (Besétálnak.)

Beatrice: Nem szeret?

Benedek: No, nem túl a józan észen.

Beatrice: Ej, úgy húgom és az udvarhölgyek csalódtak, mert esküdtek, hogy szeret. (Besétálnak.)

Benedek: Megesküdtek, hogy ön beteg utánam.

Beatrice: Megesküdtek, hogy ön félholt utánam.

Benedek: Arról szó sincsen. Nem szeret tehát?

(Beatrice megszólalna)

Benedek: Csend! Betapasztom a szádat!

(A herceg előre lép és rájuk teríti a talárját.)

Don Pedro: Akkor Benedek és Beatrice egy lepedő alatt van!

(Meghajlás. Függöny.)