Szent a béke vagy a béka?

 

A béke jó és szép dolog.A béke nyugalom az életben és a lélekben.
De a békének, mint mindennek ára van. Nem mindegy ki fizeti és az sem, melyek a békefeltételek. Az sem, a békét két fél köti vagy az egyik diktálja. Természetesen – az erősebb, a győztes.
A békesség kedvéért engedünk. néha. De nem mindegy mennyit. Hol a határ.
Hol a határ? Szerintem, ha a személyiségünket, a “gerincünket” sérti, az már határsértés.
A békéért lenyelni azt a bizonyos békát még egyszer-kétszer elmegy, bár nem vagyok oda az ilyen franciás fogásért.
de ha ez rendszeresen fordul elő ugyanattól a személytől akkor már lelki terrorról beszélhetünk, ami senkinek nem fog békét hozni, főleg nem annak, aki a békákat lenyeli. Ugyanis a “főszakács” újabb és újabb adagokat fog elé tálalni, hogy bizonyítsa a hatalmát, felsőbbrendűségét. Így újabb és újabb megaláztatások ideje jön el a remélt béke helyett.
És egyre kevesebb esélyt látunk arra, hogy győzhessünk vagy meggyőzhessük a másikat. Akkor is, ha belül tudjuk, nekünk van igazunk. De ilyen esetben béke nincs, csak fegyverszünet – –
meglapulunk, mint levelibéka a fán -, észre ne vegyen a másik, belénk ne kössön újra.
Ő pedig egyre magabiztosabb lesz, egyre inkább felfuvalkodottá válik, mint La Fontaine békája. Hogy lesz-e ökör belőle? A szememben már az.
És hogy mi valójában, legbelül?
Erre Romhányi soraival tudok válaszolni:
“Ebihalból nem lesz más, csak béka,
Még ha bálnává válni volna is szándéka”

Születésnapomra (Versátirat József Attila után szabadon)

 

Ötvenkét éves lettem én,
Ezért született e költemény –
Fele
Mese.

Ajándék, mellyel meglepem
Barátom, rokonom, gyermekem –
Hímes
Rímes.

Ötvenkét évem vállalom,
Múltamat már nem fájlalom –
Erény
E tény.

Lettem én bizony oktató,
Tolltartót megkocogtató –
Óra
Őre.

Ha valakinek ez megható,
Zsebkendő mindig adható –
Veszem,
s teszem.

A leckét gyakran feladom,
S olykor a fejemet vakarom –
Csupán
Bután.

Mert a nebuló nem tanul,
Csak hébe-hóba hanyagul –
Ici-
picit.

Ha ötöst írnak, örülök,
Felhők közt messze repülök –
Széllel
Szállva.

Megérdemelt a nyugalom,
Ha nincs füzetkupac az asztalon –
Öröm
Köbön.

S ha van egy csapat színjátszó,
Akad szövegkönyv, jó zárszó –
Dráma
Vár ma.

Néha egy verset megírok,
Vagy a manókról sztorizok –
Az ám
Lazán.

Búcsúzom kedves barát és rokon,
Mert én egész testemet fogom –
Lazí-
tani!

Zárlat

“Megszülettél.
Megélni mélységet és magasságot.
Meghallani a zenét és elmerülni a csendben.
Meglátni a lényeget és átlátni a lényegtelenen.
Megérezni, mi ésszel fel nem fogható.
Megérteni a miérteket. A kimondatlant.
Áradni és befogadni. Mert olyanok vagyunk, mint a tenger.
Szeretettel fordulni a fény felé és elviselni a sötétséget.
Földre hullani, összetörni.
Felemelni és felemelkedni.
Útnak indulni és megérkezni.
Eggyé válni vagy egyetlennek lenni.

Nem mindig az vagy, akinek képzelnek és mondanak.
Nem mindig az vagy, akinek hiszed magad.
Nem mindig az vagy, akit látni vágysz a tükörben.
Ha mindezt megélted és megérted – felnőttél”

(Limy)

Lájkod? Nem lájkod? Na lájkod!

Legádázabb ellenségeim sem nevezhetnek “like vadásznak”. Pontosabban nevezhetnek, csak nem lesz igazuk.

Persze fontos kérdés: szeretnek-e az emberek vagy sem? Tetszik-e az, amit csinálok vagy gondolok? Bármennyire magabiztos vagyok, kell a megerősítés. De nem az udvariassági vagy a viszont kedvelés reményében tett gesztusok. Én is vágyom rá, hogy szeressenek, értékeljenek, figyeljenek rám! De ne csak formálisan, igazándiból! Ne a kirakatban! Húsvér ember vagyok, nem próbababa!

Ha szeretni akarsz, meg kell ismerned!

Ha ismersz, fogadj el olyannak, amilyen vagyok!

Ha elfogadsz, segíts jobbá és többé lennem, de ne várd, hogy más legyek!

Ha segítesz, engedd, hogy én is segítsek, ne légy konok és büszke!

Ha elfogadod a segítő kezemet, higgy bennem és magadban!

Ha hiszel bennem, megértettél. Megláttál. Az arc mögött az embert.

Ha megértettél, figyeltél rám. Megízlelted és megértetted szavaimat.

Ha figyeltél rám, fontossá váltam. Súlya lett életemnek – a te életedben.

Számomra ilyen a valódi szeretet és kapcsolat ízfokozók és mesterséges színezékek nélkül – a la Limy.

 

Ki vagyok én neked?

Egy név? Nevem több is van: hivatalos “címke”, születési “örökségem”, baráti becézés.
Egy arc? Mindig változó – formálja az idő, az élet. Néha lágyabb rajzolatú, mosolygós, néha komor vagy fáradt.
Egy hang? Egy hang, amely képes suttogni, dúdolni, nevetni, üvölteni, zokogni – mert a hangom is én vagyok.
Egy emlék? Halvány vagy eleven? Lehet, csak egyetlen találkozás emlékét őrzöd, lehet évekét. De egyetlen találkozás hagyhat mélyebb nyomot, mint évek, hónapok.
Lehetőség? Éltél vagy visszaéltél vele – esetleg legyintettél rá, elhessegetted magadtól, mert úgyse…
Feladat? Kényszerből vállaltad vagy önként – nem mindegy!
Mit jelentek neked? A nevem, az arcom, a hangom…
Látsz vagy csak nézel?
Nézd, szemeim mögött ott rejtőzik a fájdalom, az elszántság, a vágy, a szándék – egy ember.
Aki több puszta névnél, élesen vagy bizonytalanul körvonalazódó arcvonásoknál, kimondott szavaknál és cselekedeteknél. Valami több, valami más, valami egész, valami élet – ezzé teszi a lélek!

Számláló

“A bölcs az áldásait számolja,
a bolond a problémáit.”

Úgy tűnik, javíthatatlan vagyok. Az újabb kihívások mit sem változtattak “életfilozófiámon”, sőt inkább megerősítettek abban a hitemben, hogy minden élethelyzetben újra lehet és kell kezdeni. Félreértés ne essék, nem vagyok mazochista, nem hívom ki magam ellen a sorsot, nem szeretek hasra esni. És tisztában vagyok vele, bármennyire öntudatos és erős vagyok, nem irányíthatom teljesen az életemet, adódhatnak “dolgok”. Megesik, hogy akaratomtól. teljesítményemtől függetlenül, igazságtalanul kerülök padlóra – más helyett. És ha ez bekövetkezik – akár sajog, akár nem az a bizonyos seb -, talpra kell állni.

Lehet kicsit “bicegek” egy darabig és méltatlankodom, de  egyre gyorsabban teszem túl magamat a történteken, és látom meg az új lehetőségeket.
A pozitív szemlélet számomra nem azt jelenti, hogy örökké mosolygok, akár rúgnak, akár simogatnak. Én is szoktam elkeseredni, sírni, a feladásra gondolni. Teljesen normális, hogy nem vagyunk folyton ugyanolyanok. Ahogyan nem ugyanazt a ruhát viseljük nyári hőségben és röpködő mínuszokban, lelkünk sem ugyanúgy viselkedik, ha sikerben, szeretetben és megértésben van részünk, vagy értetlenséget, elutasítást,  igazságtalanságot tapasztalunk.
A hideget, fagyot, szélfúvást lehet szidni – nem fog enyhülni az idő -, a télnek az a dolga, hogy tél legyen. Mások sem fognak a kedvünkért másképpen gondolkodni, feladni a berögzült szokásokat. Nem fognak eltűnni varázsütésre sem a kárörvendők, se az okoskodó kibicek, és mindig lesznek, akik kihátrálnak, átállnak…

Egy dolgot tehetek, minél gyorsabban “felöltözöm”, és meleget teremtek magam körül. Azokra figyelek, akik erőt adnak, nem azokra, akik gyengíteni szeretnének. És élek a lehetőséggel, esetleg olyannal is, amit korábban lehetetlennek tartottam vagy nemet mondtam rá. Ha valami újra felbukkan az életünkben, az nem véletlen, hanem útmutatás, esetleg figyelmeztetés.

S hogy mi probléma vagy áldás?
Az, hogy nyáron megszűnt az állásom, probléma. Az, hogy lett másik, áldás.
Az, hogy ott kellett hagynom olyanokat, akikhez kötődtem, probléma. Az, hogy vannak új kapcsolataim, áldás.
Az,hogy egyedül nézek szembe a nehézségekkel, probléma. Az, hogy ez által egyre erősebb leszek, áldás.
Az, hogy vannak, akik nem mernek felvállalni engem vagy a velem kapcsolatos véleményüket, probléma – számukra.
Az. hogy vannak, akikkel szót tudok érteni, áldás – mindkét fél részére.
Az, hogy vannak, akik okosabbnak tartják magukat nálam, probléma – számukra.
Az, hogy vannak, akik okosabbak nálam, és tanulhatok tőlük, áldás – számomra.

Hogy én probléma vagy áldás vagyok?
A mottó változatlan:
“Ki minek gondol, az vagyok annak…”

.

Hát mid van neked? Otthonlapod?

Már négy éve, hogy ezt a kérdést – tréfálkozva – feltette nekem az El Macho novellák múzsája.
Van bizony! Elvégre “azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, és az én írásaimnak a limytaltkiadas az otthona. Egy hely, ahol minden kicsit én vagyok: a versek, a novellák, a bejegyzések, a gondolatok, vélemények, az irónia, – az írások mögött húzódó élmények, emlékek, tapasztalások.

Vannak, akik elolvassák, fantáziát látnak bennük. Hálás vagyok minden véleményért, dicséretért, mindenki figyelméért és szeretetéért.
Természetesen vannak, akik kritizálnak. Megkérdezik, miért nem csinálok valami hasznos dolgot? Komolyan azt hiszed, hogy ez érdekel valakit? Esetleg figyelmeztetnek, hogy ebből nem lehet megélni. Néha azt mondják: de jó neked, hogy ilyesmire van időd! Ilyet én is tudnék, csak nem töltöm vele az időt! És a nagy kedvencem: Inkább keresnél magadnak valami rendes embert!
Ilyenkor csak mosolygom, nem magyarázkodom. Valószínűleg soha nem leszek annyira “felnőtt és komoly”, hogy csak a megélhetésre koncentráljak, és amíg örömet szerez, feltölt vagy éppen könnyít a lelkemen az írás, írni fogok. Időt mindenki arra szán, szakít, amire szeretne. A rendes emberről pedig inkább nem nyilatkozom. 🙂

Az elmúlt négy év alatt folyamatosan gazdagodott a honlap, és így lesz ez a jövőben is. A stílus és az értékrend marad “limytalt” – kinek furcsa, kinek különleges, mint “mesehősöm” a pöttyös zokni.

 

 

 

Mondd, hány perc az ünnep?

“Olyan jó-jó-jó, de mondd, hány perc az ünnep?
Oh mondd-mondd-mondd-mondd-mondd, mondd, meddig tart?”
(Zorán: Az ünnep)

Lassan minden a “helyére” kerül: a karácsonyi díszek és égők a dobozokba, a kiérdemesült karácsonyfák a gyűjtőhelyeken várnak sorsukra, esetleg kályhákban ajándékoznak meg minket gyantás illatukkal búcsúzóul, fémdobozokban még néhány mézes őrzi az ünnep ízét. Az utcák, terek is hétköznapi arcukat mutatják felénk.

És mi ismét az ébresztőóra hangjára riadunk, álmosan kelünk, fagyoskodva toporgunk a buszmegállóban, járjuk az utunkat, rohanunk, tolongunk, igyekszünk, teljesítünk, bizonyítunk, elfáradunk. “Jaj, és holnap már megint! – sóhajtunk fel.

De hidegben, télben, szürkeségben, szürke napokon is találj okot, időt a nevetésre, a szeretésre és az ölelésre, elcsendesedésre, egy baráti beszélgetésre!

Az ünnep nem vész el, csak átalakul. Lehet, nem lesz olyan fényes, csillogó – csendesebb lesz, bensőségesebb. De a te ünneped, és azoké, akikkel megosztod. Legyen ünneppé a reggeli kávé, az ismerősök üdvözlése, az elvégzett munka sikere, egy elismerő szó vagy mosoly. Legyen ünnep a tudat, hogy szükség van rád, a hit, hogy képes vagy rá, hogy van erőd végigcsinálni és van értelme a küzdelemnek! És mindig lesz, akivel megoszd a terhet, hogy van, aki biztatni fog, aki felsegít a földről! Ez a te életed és a te ünneped!
Hány perc az ünnep? Ahány percet azzá tudsz tenni!

Küszöbérték

 

Mert a küszöb érték. Fontos hely: sok minden ott dől el. Van, aki könnyedén átlépi. Van, aki hosszasan időzik visszatekintve, sajnálkozva, mielőbb becsukja maga mögött az ajtót. Van, aki elbotlik benne és bosszankodik.

Ahhoz, hogy elérj valahova, útnak kell indulnod. A küszöbön való ácsorgás, a történteken való  agyalás, “Mi lett volna, ha” és “Úgyse lesz jobb” teóriák gyártása maximum szellőztetésre alkalmas – egy kis friss levegő juthat a fülledt helységbe. De attól még idiótának fogsz tűnni a küszöbön toporogva – és nem vigasztallak: az is vagy! Dönteni kell: mész vagy maradsz. Ha lehet, inkább, előbb, mint utóbb.

És akkor se ácsorogj sokáig az ajtó előtt, ha valahova be szeretnél jutni. Ha addig elmentél, tedd meg az utolsó lépést. Kopogtass legalább!

Még egy jó tanács: vedd észre az ajtót! Az már a te döntésed, hogy benyitsz vagy továbbsétálsz.

Kell egy csapat…

Ha gyorsan akarsz haladni, menj egyedül. Ha messzire akarsz eljutni, menjetek együtt.

Gyerekkoromban mindig azt ismételgettem dacosan: Hagyjál! Tudom egyedül is!
Azóta két nagyon fontos dolgot tanultam meg. Az egyik az, hogy valóban tudom egyedül –  élni az életem: képes vagyok talpon maradni, sikereket elérni, kudarcokat megszenvedni és továbblépni, küzdeni és feladni, ha értelmét veszti a dolog. Hiszek önmagamban, és már nem hajtogatom: Tudom egyedül is. Azoknak, akik ismernek, akik látnak és látni akarnak, ez nyilvánvaló – így önmagam számára is.

A másik nagyon fontos lecke, amit megtanultam: hogy csapatban játszani jó. Folyton egyedül vinni a labdát és az élet terheit fárasztó és unalmas tud lenni. A csapatjáték nagy adok-kapok és nemcsak a pályán.

Csapatban játszani felelősség és megtiszteltetés. Nagy lecke. Akárcsak a játék.
Belépni egy csapatba azt jelenti, feladod az egyéniséged részét. Belépni egy csapatba azt jelenti, másokkal több lehetsz, mint egyedül.
A csapat számomra harmónia, összetartozás, összetartás, megosztás, de nem megosztottság: közös a cél, a küzdelem, a kitartás, a siker és a bukás.
Ha úgy érzed, hogy kell egy csapat, meg fogod találni a tiedet! Nem szükségesek nagy tervek, nagy álmok – csak a vágy, hogy a csapat része lehess! A többi majd kialakul. Élvezd a játékot, öleld át a társaidat örömödben, segítsétek fel egymást a földről, kerüljétek a gáncsoskodókat, ne hallgassatok az ellendrukkerekre, legyetek hálások minden biztatásért, és soha nem lesztek kispályások!